Az iskola meséi
Ha elmész előtte, csak egy kopott épület;
Honnan minden délután
sok száz diák csődül ki, -
Boldogan, -
S kiált fel egyhangúan:
Vége van!
De mit szól ő, ha kérdezed,
Ha egyszer átlépsz küszöbén,
Elmélázol-e a mesén,
Melyet mond neked.
A megfakult képek,
A kopott falak, -
Elmosódott emlékek. -
Örülsz, ha végigmehetsz a kihalt folyosón,
Benézel minden zugba,
Keresed a termet,
Hol egykor mint gyermek
ültél le - egy üres padba. -
A fakó tábla komoran mered rád;
Belepte az idők pora.
Mellette a törött kréta hever,
Nem fogja senki,
Nem görbül utána a betűk kacskaringós sora.
Szigorú kéz nem ró neved mellé ötöst, egyest,
És a zord tekintet nem figyelmeztet. -
Hogy utáltad, mikor csikorgott a kréta
és hogy reszkettél, mikor a
tanár lapozott a naplóban! -
De most néma minden;
Csak a szú perceg halkan
és a pók szövi hálóját
fenn, a sarokban.
Félve nézed a rengeteg üres széket,
Az elhagyott sok rozoga padot,
S az emlékek, mintha életre kelnének:
A székekre lassan emberek ülnek,
A padokra könyvek, füzetek kerülnek,
A táblára is ír valaki,
S te azon kapod magad,
Hogy az egész padot telefirkáltad.
Ott egy szív, itt egy szerelmes üzenet,
A többiek körbevesznek,
Kacagnak, nevetnek, -
Megszólal a csengő; kezdődik a tanóra
és már a tanár áll az ajtóban.
Jelentés, felelés az óra menete,
A diák mindennapi, monoton élete.
Aztán írni, szüntelen.
Fogd a tollat a kezedbe,
Görbüljön a halom betű a füzetbe!
Körmöld a sok ákom-bákomot! -
Ne nézd az órát, ne számold a percet,
Mert itt most, jaj! megállt az élet! -
Ki azért ír, mert a tudásvágy hajtja,
Ki haragból csikorgatja tollát,
Ki pedig: tudni kényszer,
Ír ezért, reszkető kézzel. -
Inkább mennék már dolgozni,
Csak ne kéne tanulni! -
Szakad fel a sóhaj
a fáradt diák kebléből.
S e pár szóra,
Szertefoszlik minden,
Köddévált a mese, a csoda.
Riadtan állsz fel;
Eltüntek a gyerekek az osztályból,
El a tanár a katedráról;
S te indulsz arra,
Merről jöttél.
Végig a kongó folyosón, -
Aztán mégis megállsz
egy kép előtt,
Mely talán régibb, mint a többi,
Melyen pár gyermekfej mosolyog,
S felcsillan a szemed,
Mikor közöttük magad is megtalálod.
Hát mégis van, ami örzi emléked?
A tablóképet elmerengve, sokáig nézed;
És önkéntelen gondolsz arra:
Hová lett az életed egy darabja,
Négy év: az ifjúság gondtalan kora!
Az nem lehet,
Hogy mint egy porszem,
Elfeledve guruljon be egy sarokba.
Elfordulsz a képtől
és a kijáratnál ocsudsz fel megint,
Kezed a kilincsen, -
De még megtorpansz egy percre, -
Aztán kitárod az ajtót
és kilépsz a meleg napfénybe. -
Mögötted az iskola. -
Mely kivülről csak egy kopott épület,
De benne mennyi emlék, hány száz csoda,
Mind egy-egy gyermekélet ott töltött szakasza.
S ti, akik még ma a padokban ültök
és életetek az iskola!
Nevettek.
De nevettek-e majd akkor is,
Ha utoljára lépitek át
az ódon épület küszöbét?
Ha nem lesztek, csak egy kép a falon,
Elmosódott emlékké válik már a ma
és nem tér vissza,
Csak talán álmaitokba.
(Pest, 99. 03. 06. szombat)
