Az öreg kutya búcsúja
Még kicsiny kölyök koromban elhagyott anyám,
Egy bokorban véletlenül találtál reám.
Puhán két kezedbe fogtad bundás fejemet,
Édes tejjel enyhítetted az éhségemet.
Hazahoztál, s elbújtattál a sintér elől,
Minden kétséget elűztél a szívem felől.
Tőled mindent megtanultam, amit tudni kell,
Játékosan felneveltél; Több év így múlt el.
Mindig jókedvre hangoltál; Bánat el nem ért,
Éreztem: Kellene valamit tennem ezért.
A házadba nem engedtem rossz embereket,
Megvédtem a ház körüli állatsereget.
Sok-sok útra együtt mentünk, vigyáztál reám,
Mégis megtörtént a baj egy hideg éjszakán:
Egyszer csak a felhők mögül előbújt a hold,
Nagy hirtelen rám tekintett; Olyan furcsa volt.
Ezután az éji csendben megszólalt egy hang,
Távolról jött, zúgva, mélyen, mint egy nagyharang.
Úgy sejtettem: Anyám hívott túl a házsoron,
Tűnődtem: Menjek? Maradjak? (Szúrt a fájdalom!)
Kijöttél, mert meghallottad vonításomat,
Láttad rajtam szívbénító vajúdásomat.
Panaszomat el akartam mondani neked,
De te, sajnos, nem érted az "állatnyelveket".
El sem tudtad gondolni, hogy mi történt velem,
Csak azt tudtad, most valami nagyon fáj nekem.
Később el is szöktem tőled, de megtaláltál,
Láttam, kicsit mérges voltál, mégsem bántottál.
Igaz, hogy szavam nem érted, mégis hallgass rám:
Lassan el kell búcsúznunk egymástól jó gazdám.
Vén vagyok már, mint az út, sajognak tagjaim,
Evés közben hullanak ki sárga fogaim.
Egy élet jut nekem is, mielőtt véget ér,
Utoljára köszönetet mondok mindenért.
Most lefekszem és elalszom; Isten véletek!
Jól tudom, hogy soha többé fel nem ébredek!
