Az ünnep félhangjai
Előzőekben megélt emlékekről meséltem,
olykor tárgyakról is emlékeztem.
Most csupa olyat hoztam,
mely csupán töredék lehet kézben, szóban.
Mindig csodáltam a kedves fenyőfa díszeket,
hajlékonyak, némely óriási, s milyen törékenyek,
olykor mint hópihét emeltem az ágig,
óvatosan, rossz mozdulat veszte ne legyen máris.
A formás, vékony üveg gömbök,
úgy hírlik róluk, tündöklőn csillognak,
tarkítják őket megannyi vonal s hullámos körök,
ezt tudhatod, amint rajta ujjaid mozognak.
A madzag néhol nagyobb, mint ő maga,
alig tartja meg könnyű, pehely súlya,
egy koppanás, és talán szilánkokra eshet,
akkor aztán semmit nem ékesít többet.
A fóliába, papírba göngyölt finom dió,
megalkotni s fára emelni, oh, de csuda jó,
s ha nem vigyázunk, az ágat földig húzza,
s ha hagyjuk, annak törésével a fát csúfítja.
A szaloncukrok dróttal, cérnával,
a fán lengedeznek egyedül, vagy párosával,
s a huncut, éhes szájak ellophatják néhányukat
idő előtt, ha nem vigyáznak.
S ott az a hatalmas, sok ágú madzag,
végtelen hosszú, vastag szál, lóg belőle apró szalag,
milyen selymes, törhetetlen fogása,
véghetetlen körként tekereg törzsén át a fára.
Mindenféle kis fenyőfa, angyalkák alakja,
gipszből, agyagból s műanyagból az ágat hajlítja,
egy-két kerek édesség bújik meg fentről lóbálva,
papír, sima felületű csillag suhog, némán ágak közt mozog, cérna fogja.
Törékeny, hegyes csúcs-dísz fa tetejét markolja,
meg kell nézni hamar, mielőtt a kéz felrakja,
különben porcelán fogását sosem látod,
csak majd mikor az ünnepet az emléknek adod.
Sok helyen dúrva, nehéz vas a fenyő lába,
de ő cserépben áll, puha földben, díszes virágágyban,
körötte elfáradt szaloncukrok árválkodnak, s rövid időre ajándékok hadával társalognak.
Hoznak egy undokul terpeszkedő, apró villanykörtés láncot,
oly sok akad rajta, hogy megtellne vele egy kisebb folyó,
de az csak kuksol hallhatatlan csendben,
ereget érinthetetlen fényt hegyes végein mereven, s még azt mondják, fénylik csodásan, kedvesen.
Ha rajta múlna, a fa mindig néma lenne,
de minket íly csúfság nem érhet,
hát egy díszes hengerrel mindjárt megmentenek.
Amikor mi nem zenélünk, ő csilingelhet.
Lágy, sima a külseje,
felülről vékony selyemszalag fedi be,
egy erős cérna tartja az ágon egyenesen,
az alján egy gomb, ezt könnyen kell húzni felfele.
Tapsra vagy kéz koppanására alja felé,
rögtön megtöri az ünnep csendjét,
egyszerű kis homogén dallamot csenget,
mindjárt derűsebb lesz tőle az elmerengők kedve.
A közelben csillagszóró zizzen,
gyufa hangjára hírtelen felreccsen,
oh, hogy pattog, sistereg,
s pontnyi forró csillag érint, ha jól kezedbe veszed.
A hulló láng hamar elillan,
helyébe valami furcsa szívdobbanás betoppan,
nincs idő benne megmaradni,
mert valaki gyertyát kezd a csúcsra feltenni.
De azt előbb lángra lobbantotta,
eregeti melegét csordogáló viasz mellett magasba,
a riadalom kerülget amint megértem azonnal,
semmi kedvünk viaskodni tüzes lángok száz karjával.
Valaki sietve, robajjal pezsgőt durrant,
jelszó ez, nagy lehellet a lángot elfújja,
azért előtte hangtalan a csúcsról lekapja.
Társul egy szerencsés kaland így karácsonyra.
S még nincs vége semminek.
A fa fölött a falon papírok meredeznek,
némán, szótlan a fal díszéből egy részt lefednek.
Mondják, hogy ott Jézus és Szent család néz le,
de ez csak kegyetlenség. Ők virulnak bent szívünkben.
S rögtön elfordulok,
mert néked e rideg papírról mesélni nem tudok,
inkább csendüljenek égi, földi gyönyörű dalok,
a legszebb formák útján hangjeggyel boldog karácsonyt kívánok.
2015. december 25.
