BEMUTATKOZÁS
(részlet a mélység és magasság c. regényemből)
1. Gyöngy Szimonetta vagyok. A bátyámtól és unokabátyámtól örökölt
becenevem Szimett, anya Szimóninak hív, apa Szincsinek, amíg élt.
Nekem a Szimett a legszimpibb. Na, de nem azért ültem géphez, hogy
a beceneveim fölött tartsak konzíliumot... Hanem lássuk csak,
miért is?
Miután átvettem a királyvári egyetemen a közgazdász diplomámat,
és szembesültem a szomorú ténnyel - állásom egyhamar nem lesz -,
hogy ne teljenek napjaim hiábavalóan, elhatároztam, megvalósítom
egy gimnazistakori kósza vágyam: írok. Akkoriban a naplóírást
tartottam rendkívül fontosnak. Bele is fogtam, de bokros teendőim
miatt félben maradt.
Nagy izgalommal forgattam fel középiskolás cuccaimat, hátha
érdemesnek tartom a folytatásra. Bár egy-két epizódon jókat
mosolyogtam, de utólag középszerűeknek tűntek az irodalmi,
művészeti szakkörök, az akkoriban látott filmek, színházi
látogatások lejegyzése. Manapság napjaim ennél is sokkal
szürkébben telnek. A naplóírással tehát nem tudtam mit kezdeni.
Akkor mit? Kisregényt a családomról? Bár izgalmas lenne, de nem
érzek inspirációt levéltárakban, plébániákon kutakodni a családfám
után. Értelme pedig csak így lenne.
Írok tehát mindenről, ami magammal kapcsolatban foglalkoztat.
Akkoriban azt tartottam érdekesnek megörökíteni, boldogulhat-e a
magamfajta diplomás, vidéki lány, aki szülőfaluja környékén
szándékozik megalapozni a jövőjét. Regény ebből sem kerekedett,
folytatásra azonban érdemesnek tartottam. Engedtem hát a bennem
egyre erőszakosabban munkálkodó belső kényszernek, szabadon
engedtem száguldó fantáziámat, és rögzítettem életem főbb
eseményeit, gondolatmorzsáit, amiből csak később formálódott
amolyan regényszerű iromány. Így kezdtem:
*
Hogy gondolkodom az életről 2009 nyarán, a fent említett
közgazdasági végzettségemmel, két felsőfokú (angol, spanyol) és
középfokú francia nyelvvizsgával? Hmm... Hogy is? A gyászos
kezdettől eltekintve nem lehet okom panaszra.
Bár földi életem kezdetét nem mondhatnám szerencsésnek, hiszen a
születésemmel a szedett-vedetté vált család bajforrásává váltam.
Anyukám egy hirtelen fellobbant szerelemnek köszönhetően nem
tudott szabadulni a nála tíz évvel idősebb özvegy férfitől,
akinek volt egy kilenc éves kisfia. Neki anyára volt szüksége,
tehát a férfit sürgette az idő, és a két család tiltakozása
ellenére összehoztak engem.
Apai nagyanyámék éretlennek tartották anyut egy kis kamasz
nevelésére, de főleg szegénynek a családját. Anyai nagyszüleim
viszont a korkülönbséget és a bátyámat nem nézték jó szemmel. Én
azonban kérlelhetetlenül nőttem anyu hasában, így mit volt mit
tenniük, elfogadták a döntésüket, összeházasodtak, de az
esküvőjükön csak a két tanúval jelentek meg, ami rossz fényt vet
faluhelyen a fiatalokra.
Ilyen parázs légkörben jöttem a magam céltudatosságával,
határozottságával a világra. A gondok ott kezdődtek, hogy anyukám
nem tudta elfogadni fiaként Gyurit - a bátyámat -, kezdettől fogva
különbséget tett köztünk, amit apu nézett egyre nagyobb
ellenszenvvel. Kezdetét vették a mindennapos veszekedések, amik
csakhamar botrányokká nőtték ki magukat. Apu munka után kocsmába
kezdett járni. Miután onnan hazakeveredett, a bátyámat faggatta
ki, hogy telt a délutánja. Sajnos mindig volt oka panaszra.
Apu busásan adta vissza anyunak a veréseket.
Ilyen és ehhez hasonló csatározások kereszttüzében nőttem fel.
De úgy kell nekem - gondoltam nagyobbacska koromban -, miért
tolakodtam közéjük. Ráadásul szorgalmasabb, jobb tanuló voltam
Gyurinál, ami újabb bajforrást jelentett apuék között, mert kapa
helyett mindig könyv volt a kezemben. Sorolhatnám bűneimet, ami
megkülönböztetett a bátyámtól, de sok volt a rovásomon, így ettől
inkább eltekintenék. Bár tettem rá pár kísérletet, hogy anyu felé
fordítsam Gyurit, de hiába hívtam magammal moziba, színházba,
múzeumokba, őt sokkal jobban érdekelte a foci, és szívesebben
csavargott a srácokkal, mint velem, ahogy ő mondta, a kis
pisissel.
Valahogy csak felnőttem. Gimnáziumba Diákvárra, egyetemre
Királyvárra jártam. Kiváló eredménnyel végzett diplomámmal a
kezemben csődtömegnek éreztem magamat az állásinterjúkon, ahol
mindenütt túlképzettnek tartottak, és azzal bocsátottak el, majd
értesítenek. Várakozás közben azon keseregtem, miért vettem
komolyan a professzoraim szavait: a jövő nemzedéke vagyunk. Nagy
szükség van ránk, a jó pénzügyi szakemberekre, most, a gazdasági és
pénzügyi világválság idején. Biztosan, csak azt lenne jó tudni,
hol és kinek, ha mindenhol űrbéli lénynek kell éreznem magamat.
Jó-jó, vidéki lány vagyok, de nem élhet mindenki a fővárosban.
Így aztán be kell érnem anyukám vádaskodó szidalmaival, hogy ezért
gürcölt, kuporgatta a forintjait, taníttatott, hogy otthon
lebzseljek. Kénytelen-kelletlen el kellett viselnem, hogy a
tönkretett élete minden keserűségét rám zúdította, pedig mit
tehettem én arról, hogy Gyuri tíz éve elmenekült itthonról és
Ausztráliáig meg sem állt. Ráadásul tavaly meghalt apu. Mivel anyu
háztartásbeli, az özvegyi nyugdíjából, az ösztöndíjamból és a
családi pótlékból éltünk, amit - amint kezemben volt a diplomám -
megvontak tőlünk. Nap mint nap hallgattam hát, hogy kikiáltson
ingyenélő naplopónak, tehetségtelen munkakerülőnek, aki még arra
sem képes, hogy beálljon napszámosnak vagy a gazdaságba
állatgondozónak. Hát ezekre valóban alkalmatlan vagyok, de nem
ezért tanultam tizenhét évig.
Kezd elhatalmasodni bennem ugyanaz az érzés, ami tízéves koromban:
nincs helyem abban a világban, ahol élnem kéne.
*
Osztályfőnöki órán a bűnözés volt a téma. A tanító néni azt
magyarázta, gyerekkorban kell megtanulni, hogy a hazudozás, lopás
rossz útra térít bennünket felnőttkorunkban. Kati, a padtársam,
oldalba bökött:
- Ugye mondtam én neked, hogy ne hazudozz, mert az nem jóra
vezet.
- Én nem szoktam hazudni - védekeztem meglepetten.
- Áá, nem ám, csak nekem, ugye?
- Neked sem. Tényleg azért nem hoztam buktát, mert anyu tegnap
nem ért rá sütni.
A tanító néni felfigyelt a sutyorgásunkra. Ránk szólt, hogy
jobban tennénk, ha rá figyelnénk. Kati vérszemet kapott, rám
nézett, és hangosan mondta:
- A múltkor is bevallottad nekem, hogy elloptál pénzt az anyukád
pénztárcájából.
- Az nem lopás volt, mert nem magamnak vettem el, csak féltem,
hogy anyu megver, ha megtudja.
- Miért vetted ki engedély nélkül? - kérdezte a tanító néni,
miközben rosszallóan csóválta a fejét.
- Mert iskola után a gyógyszertárba kellett mennem, de anyu
elfelejtett pénzt adni, és mire felkeltem, ő már a határban
dolgozott.
- Na, és hogy végződött a történet?
- Rosszul, mert csak ezrest találtam a pénztárcában, és tudtam,
ha anyu megtudja, hogy ennyi pénzzel jöttem iskolába, megver
érte, ezért nem mertem visszaadni neki, inkább azt mondtam, ami
igaz is volt, elfelejtett reggel pénzt adni.
- Mi lett a pénzzel?
- Beraktam a szobaasztal terítője alá, de nekem kell takarítanom,
és nem merem azt mondani, hogy ott találtam - sírtam el magam.
- Most miért sírsz?
- Mert bűnöző lesz belőle - kiáltott közbe Kati kárörvendően.
- Belőlem nem lesz, mert nem költöttem el a büfében, mint... -
szorítottam gyorsan a kezemet a számra.
- Mint? - faggatott tovább a tanító néni, de többet nem tudott
belőlem kihúzni.
- Mind a két kislány kihozza az ellenőrzőjét! - ment szigorú
arccal a tanári asztalhoz.
Hangosan zokogtam. Könyörögtem, még az egyszer ne írja be, de rám
sem nézett.
- Kati, mire várjak még! Kérem az ellenőrződet! - dobta elém az
enyémet.
- Bocsánatot kérek, tanító néni, de otthon felejtettem.
- Nagyon helyes! Ezért magatartásból egyes, és ha holnap reggel
sem lesz itt, felmegyünk az igazgató bácsihoz, elmondod neki,
mostanában milyen feledékeny vagy.
Kati is elsírta magát, és a lábamba rúgott. A szünetben nekilökött
a falnak, és azt mondta, ha délután ki merek menni a játszóra,
megveret a felsős barátaival. Ráadásul azt híresztelte, miattam,
egy ilyen elvetemült bűnöző miatt, kellett hazudnia a tanító
néninek és kell majd otthon az anyukájának.
Egész délelőtt sírtam. Rettegtem hazafelé. A felsősök szerencsére
még a suliban voltak, de már messziről hallottam, anyu meg apu
megint veszekednek. Tudtam, nagy a baj, mert meghallottam, hogy
anyu azt kiabálja apunak, neveld meg a kölyköd, mert nem bírok
vele. Ha anyu ezt mondja a bátyámra, apu azonnal nekimegy.
Ilyenkor mindig kimenekülök a házból, és elbújok, de most be kell
mennem, mert beírást kaptam, és csak tetézném anyu haragját, ha
későn mennék haza.
Reszketve nyitottam be. Anyu a tűzhely előtt feküdt a földön, apu
meg épp akkor csapta be maga mögött a hátsó ajtót.
- Mit tátod a szád?! Segély mán fökeni, te málé! - ordított rám.
Az egyik kezemet neki nyújtottam, a másikkal a konyhaszekrénybe
kapaszkodtam.
- Na, mi van, feleté valamibű?
- Igen... Kaptam két ötöst... meg... - elsírtam magamat.
- Meg? Mon má, ne ha'gass, te, me nem tom, mit teszek veled!
Egész testemben remegtem, amikor odaadtam az ellenőrzőmet. Anyu
nagyon ideges lett, amikor a beírást elolvasta, és aláírta.
- Há ezé küszködök én véled, te mihaszna, eveteműt lán!
Akkora pofont adott, hogy beestem a szobába. Fejemet az ágy végébe
vágtam, és nagyon fájt az oldalam. Mire felkászálódtam, anyu is
eltűnt. Ebéd helyett elbújtam hátul az orgonabokor alá. Mindig ott
sírtam ki magamat.
Akkor értettem meg, mi hiányzik nekem otthon. Lehet, hogy a mi
családunkban senki nem szeret senkit? A felismeréstől rosszkedvű
lettem. Állandóan sírhatnékom volt. Anyu persze ezt is másképp
magyarázta. Szerinte elkényeztetett fruska vagyok, de majd ő tesz
róla, hogy megtanuljam, mi jár a hazudozásért. A szomorúságomat
fokozta, hogy Gyuri ezen a napon ment el bánatában otthonról. Egy
év múlva tudtuk meg, hova.
2.
Minden búmmal, bánatommal a tizenöt évvel idősebb unokabátyámhoz
mentem. Ő volt a mentsváram. Két utcával laktak távolabb.
Szerencsére Nikolett, a neje kedvelt engem. Egy-egy perpatvar
után nem egyszer ment át, hadd aludjak náluk, mert ő szeretné
kikérdezni tőlem a leckémet. Később is mindig a pártomra állt.
Államvizsga után ő jött velem az állásinterjúkra. Ő vigasztalt a
sikertelen próbálkozás után.
Hónapokig vártam, néztem az újságokban az álláshirdetéseket, de
hiába. Anyu szidott, átkozott, mert nem hitte el, hogy sehol nem
kell a diplomám. Kitalálta, menjek férjhez. Az ügy érdekében még
delikvenst is keresett Tóth Dénes személyében, aki állítólag
azonnal feleségül venne, ha nem hordanám annyira fent az orromat.
Eleinte nem vettem komolyan, de amikor egyre sűrűbben jelent meg
nálunk és üldözött az ajánlatával, kezdtem rosszul érezni magamat.
Eltökéltem, tennem kell valamit, mielőtt teljesen kiborulok.
Egyik reggel, miután átnéztem az újságokat, a csipkefüggöny mintáin
át anyut néztem, mikor jön be. Meg akartam beszélni vele, találtam
két kedvező állásajánlatot Pesten, megnézem, és ha felvesznek,
szót fogadok Ági néninek, felköltözöm hozzájuk. Tudtam, mit fog
mondani, de eltökélt voltam. Néztem a meggörnyedt alakját, a
szélsebesen járó kezét. Megérezte, hogy figyelem, rám-rám
pillantott, majd felegyenesedett, tekintetünk egymásba fonódott.
A kapát dühösen a közeli fa tövébe dobta, derekát egyengette. Arca
elvörösödött a méregtől. Bejött. Még be sem ért, rákezdte:
- Mit bámu'sz kifelé, mint a bornyú, te mihaszna, málészájú!
Felüled beledögőhet az ember a munkába, akko se gyüsz segényi!
Másse tucc, mint a szád tátanyi a kapuba, meg aszt a rossebes
újságot búnyi! Tűnny má a szemem elü! Váccs fő, me leszakad a
derekam! - ült le a hokedlire.
- Megyek, csak átfutottam az álláshirdetéseket. Gyuritól jött
levél, ha érdekel, oda tettem a többi fölé - indultam ki,
mert elszállt a bátorságom, hogy szóba hozzam az állást.
- Érdekli a rossebet az a hűtlen kölök! Azé nevetelek fö' bennetek,
döglök bele a munkába, ho' asztá egyikre se számíhassak!
Abbu nem lehet megényi, ho' itt ücsörögsz tétlenyű! Há' a
rossebbe mégy kapa nékűn? - kiáltott utánam.
- A gyomláláshoz nem kell kapa, kapálni meg úgysem tudok -
szóltam vissza kissé türelmetlenül.
- A gazt nem csipegetnyi kék, hanem kapányi. De az derogá' a
kisasszonnak ugye? - pörölt az üres konyhában.
Sűrűn pergő könnyeimmel áztattam a veteményt. Fájtak a szavai,
mert tehetetlennek éreztem magamat. Hallottam, nyikorgott az utcai
kapu. Bosszúságomra Dini érkezett. Egyenesen hozzám jött:
- Hello, Szimoncsi! Add azt a karót, majd én bevégzem a karózást.
- Szia, köszi, boldogulok vele egyedül is.
- Figyelj csak! - ült le egy kivágott fa csonkjára - Vettem
színházjegyeket szombatra. Hallod, el kéne mennünk.
- Nincs kedvem színházba menni.
- Mér vagy vélem illen elutasító?
- Dini, értsd már meg, van nekem elég bajom, mivel foglalkozzam.
- De nem lenne, ha nem huzakonná annyit. Bunkónak tartasz magadho'?
- Jaj, hagyjál már, ne beszélj butaságokat!
- Megmontta anyukád, ho' neked más derogána, nem én.
- Amíg nincs állásom, önálló keresetem, senki nem érdekel. Ennyi
az egész.
- Majd megbánod te még eszt. Asszed, egyedüli lán vagy a faluban?
Háromnak is kénék, de én téged szeretlek. Meddig várjak még
rád?
- Egyáltalán ne várj rám, Dini. Én nem fogok férjhez menni.
Felugrott, elrohant és úgy vágta be maga után a kaput, majd kidőlt.
Minden bosszúságom a munkába fojtottam. Dini erőszakossága még
elszántabbá tett. Törtem a fejemet, hogy mehetnék fel Pestre.
Miután befejeztem a karózást a paradicsomágyásban, bementem, hogy
megbeszéljem anyuval az elképzelésemet. A feldúlt arca láttán
inamba szállt ismét a bátorságom. Nagyot nyeltem, hogy a torkomban
gombóccá nőtt félelmem leküzdjem, de mielőtt megszólaltam volna,
rám förmedt:
- Büdös a munka, mi? Ha így ánék én is hozzá, felkopna az állunk!
- A gyomlálással, karózással végeztem. Nekiállok mosni,
csak előtte beszélek a pesti cégekkel, akik közgazdászokat
keresnek. Igazad van, nem várhatom tétlenül, mikor repül a
sült galamb a számba. Döntöttem. Ha felvesznek, odaköltözöm
Ági néniékhez.
- Na, csak aszt próbá'd meg! Amíg az én kenyeremet eszed, nem
lészen belüled pesti uccalán!
- Anyukám, fogd vissza magadat, légy szíves! Mivel adtam okot rá,
hogy így beszélj velem?
- Tom én, ho' néked azok a pesti úrfiak kénének, de majd adok én
néked e'kötöznyi itthonrú! - kapta fel a keze ügyében lévő
fakanalat, és megindult felém.
Szembe fordultam vele. Halk, határozott hangon jelentettem ki:
- Ha megütsz, az életben többet nem látsz engem.
Megfordultam, kisiettem a házból, mielőtt kitör az igazi botrány.
A kapuból hallottam, hangosan zokog, csapkod és ahogy a torkán
kifér, káromkodik. Szinte futólépésben tettem meg Ottiékig a két
keresztutca távolságot. Szerencsém volt, nem volt fuvarban. Amint
meglátott az udvar végéből, sietett beengedni. Még ki sem nyitotta
a kaput, máris elhadartam, miért menekültem hozzá.
- Otti... Ottikám, kérlek, segíts rajtam!
- Segélek, honne segénék? Akko most, ha jó értem, telefonányi kék
mielébb, ugye?
- Igen. Nem érdekel, mit mond anyu, ha felvennének, elmegyek
itthonról.
- Hát persze. Itt az isten háta megett csak megpenészenné. Na, ne
sírj má, gyere, oszt hídd azokat a pestieket.
Reszkető kézzel nyomkodtam a számok gombjait. A másodikat vették
csak fel.
- Tessék, Csillag Bt.!
- Jó napot kívánok, Gyöngy Szimonetta vagyok. Dr. Ligeti Viktor
pénzügyi főosztályvezető úrral szeretnék beszélni.
- Osztályvezető, parancsoljon, hölgyem, Ligeti Viktor vagyok.
- Bocsánat! A meghirdetett pénzügyi csoportvezetői állás után
szeretnék érdeklődni. Áll még az ajánlatuk?
- Nem történt semmi, kitüntetésnek vettem - mondta kicsit
barátságosabban. - Még nem késett el. Milyen végzettsége van,
mennyi gyakorlattal rendelkezik?
Nagyot sóhajtottam, majdnem elsírtam magam. Erőt gyűjtöttem,
mielőtt megszólaltam.
- Hh... Bocsásson meg, de ez nagyon rosszul kezdődik számomra.
Főiskolai végzettségem van, szakkollégiumot végeztem a témában,
angolból, spanyolból felsőfokú, franciából középfokú
nyelvvizsgám van... Na igen... Most következik az, amiért
talán jobb is lenne letenni a telefont... Szóval: gyakorlatom
annyi van, amennyit a főiskolán szerezhettem.
Viktor hallgatta a kellemes, melankolikus női hangot, tetszett
neki az intelligens évődése. Első hallásra többet feltételezett a
lányról, mint a három addigi jelentkezőről.
- Délután három órára meg tudunk beszélni időpontot egy
elbeszélgetésre?
- A mai napon sajnos nem, pillanatnyilag vidéken vagyok, de
holnaptól bármikor ráérek.
- Akkor holnap délután háromkor várom. Csókolom a kezét!
- Nagyon köszönöm, ott leszek! Viszontlátásra!
Le sem tettem, tárcsáztam Ági nénit. Nagyon örült, hogy végre
elszántam magamat, és Pesten próbálok elhelyezkedni.
- Na ládde, millen eccerű, csak cselekennyi kék - fogta át a
vállamat Otti. - Oszt akko' hogyan tovább?
- Ági néni azt mondta, odamehetek a kerti házba, de azt rendbe
kell előtte tenni. Pénzem nincs, de ha dolgozom, havonta tudok
neked törleszteni.
- Ugyan má, emész te a csudába! Csak nem képzeled, hogy pé'zé
dógozok néked, te kis hóbortos! - paskolta meg az arcomat - Az
anyagáron megegyezünk, azt bízd ide! Mikor kék a céghö' menned?
- Holnap délután háromra. A reggeli vonattal kell mennünk.
- Mén a rosseb vonatta'! Elkérem a bátyus kocsiját. Hétre érted
mék. Átmennyek véled, beszéjjek Tecáva', ho' ne akadékoskoggyék?
- Aranyos vagy, de ezt nekem kell vele lerendeznem. Bebizonyítom
neki, hogy kinőttem a gyerekcipőből.
- Oké, úgy is kék! Akko' regge' érted mék!
- Várlak, nagyon várlak! Puszi, te édes, te drága! - öleltük meg
egymást a kapuban.
Majdnem boldogan mentem be a házba. Anyu rám sem nézett.
- Holnap reggel Pestre megyünk Ottival. Délután háromra megyek
elbeszélgetésre egy cég pénzügyi osztályvezetőjéhez. Beszéltem
Ági nénivel is, nagyon örült a döntésemnek.
- Nem mész sehá, megértetted! Ha ellenem cseleksző, le is út, fel
is út! - vágta földhöz mérgében a kést - Majd adok én néked
Pestre futkosnyi! Mi a hét rossebbű akarsz mennyi? Kenyérre
nincs pé'z, nemho' vonatra! Verd ki a fejedbü. Há honne, ho' pár
hónap múva meg visszagyüsz egy zabigyerekke'!
- Ezzel magad elé állítasz tükröt. Szerintem erkölcsös nevelésben
volt részem, de ha te úgy ítéled, hogy utcalányt neveltél
belőlem, azt magadon kell számon kérned - fakadtam ki.
- Haggy engem békibe! Menny, ahá akarsz! - rohant be a szobájába.
Utána mentem, leültem mellé, hozzá hajoltam, békítgettem.
- Tégedet nem érdeke' asse, hogy Ágiva évtizedek óta harag van
köztünk.
- De igen, érdekel. Anyukám, engem nem bántottak, soha nem
haragudtak rám, nekem miért kéne rájuk haragudnom? Az lenne jó,
ha végre ti is kibékülnétek.
- Azza' a konok Gyuláva' soha! Asse bocsátotta meg apád haláláig,
ho' annak időszakába engem vett feleségü'. Ük gazdag lánt
akartak von nékije.
- Lehet, hogy az ottlétem őt is megenyhíti majd.
- Aszt mon meg, mibű akarsz Pestre mennyi?
- Otti elkéri Pityutól az autóját, azzal megyünk.
- Oszt mibű kőtesz arra a romos házra?
- Otti kisegít, amit majd a fizetésemből havonta törlesztek neki.
Na, békülj már meg velem, nem szeretnék haraggal elmenni.
Engedte, hogy átöleljem, megpusziltuk egymást.
