Ballada a kettétört fehérbotról
Csúnya, őszi hétfő, álmos, esős reggel,
házából kilép most egy öreg vak ember.
Búsan támaszkodik fehér fabotjára,
sűrűn hull a zápor kopott kabátjára.
Nincs messze a kocsma, ahol minden reggel,
felvidítja kedvét négy, öt, hat felessel;
Nagy, forgalmas az úttest, átkellene menni,
de a vak embernek sosem segít senki!
Pár lépés csak, éppen végetér a járda,
nagyot rúg egy tökrészeg komába.
Felüvölt a jámbor: - Hajjatok alunni!
Megfeküdt-te gyomrom ez az ú-ákos núd-li!
Bi-zon, estem bő-ven, sok bort it-tam rája,
Kido-bott az asszon "Eredj a csudába!" -
Megismerte hősünk ivó cimboráját,
lehajolt hozzá, hogy felemelje társát.
Ő próbált felállni, megcsúszott a lába,
belebukfencezett a tulajdon piszkába!
Jókorát bukfencezett, aztán csak durmolt,
mint rossz teherautó, olyan hangon horkolt.
Ott hagyta az öreg: - A fene ette meg!! -
káromkodott hosszan, s botját megkereste.
Az utat figyelte, de csak kocsik jöttek,
két fáradt szeméből potyogtak a könnyek:
- Átkozott vak élet! Ki fog átkísérni!?
Napom el van rontva, nem fogom túl élni!
Kár, hogy elvesztettem két szemem világát,
A részeg sem segít! Az Isten nyiláját!! -
Képe vöröslik, dúl-fúl, mint egy pulyka,
ólomgombos botját jól előre nyújtja.
Döng a lökhárító, lámpaüveg csattan,
szitkok rázúdúlnak, s dudakórus harsan.
Iskolások jönnek, nézik, jót kacagnak,
bámulják, csúfolják és tovább szaladnak.
Sír, mint kis elefánt a nagy sivatagba,
de elvész a hang a zajos forgatagba.
Csendesül a szél is, elcsitul a zápor,
mégsem tud - felejteni - bánata kútjából.
Fázik kabátjában, szinte csárdást táncol,
vén, nyírkos botjával jobbra-ballra csápol.
Megunja a dolgot, magát lesöpörte,
teljes erejével botját ketté törte.
Mindkét fadarabot az úttestre vágta,
s reszkető inakkal visszament a házba.
ajánlás:
Bármerre is jutsz el, szelíd vagy zord tájra,
kívánom, hogy ne juss az öreg sorsára!!!
