Barackpálinka
A fiú maga elé nézve lépkedett lefelé a dombon. A tavaszi szél már-már nyárba hajlóan langyos volt azon a reggelen, s a világ oly szépnek tetszett a napsütésben. A középiskola még tíz perc sétányira volt, s ilyenkor jól esett gondolkodni a séta alatt. Ilyenkor volt egyedül, nem kellett látnia anyja beesett fekete szemeit, vékony kis törékeny alakját, ahogy otthon hajbókol mindenre és mindenkinek. Mindenkinek csak neki nem... Amikor erre gondolt, mindig elszorult a szíve, s amolyan sötét árnyék ült kamasz lelkére. Pedig szeretett élni, nagyon szeretett, főleg amikor a vászon előtt ült és festett... A művészi iskolában az egyik legnagyobb tehetségnek tartották, s ez volt az egyetlen igazi elismerés, amit kapott. A legnagyobb, de mégsem elég, hiszen otthon, otthon nem várta senki igazán.
Lőrinc a maga 15 éves bohóságával rugdalta a köveket az út mellett, ahogy a domboldalról leért, kicsi ikertestvéreire gondolt, akiket bár szeretett, de valóban ők az okai mindennek. Szegény kisfiúk, nagyon korán születtek, s az értelmi sérülés, ami mindkettőjükkel történt, teljesen tönkretett mindent. A sok fejlesztés a sok hiábavalóság és a nevelőapja állandó üvöltése és italozása. Aladárt, az ikrek apukáját nagyon szerette az elején, aztán a két sérült kisfiú megváltoztatta a férfi érzelmeit Lőrinc iránt. Ő maga sem volt okos ember, de az, hogy a kisfiúk nem lettek egészségesek, még gonosszá is tette. Már az iskola előtt járt Lőrinc, amikor fülében az ismerős mély hang csengett fel. Úgyis ki fognak rúgni téged, minek neked a művészet, hiszen semmire se vagy jó... Valahogy minden reggel az iskola kapujában ez a hang szólt a fülében, a hang, ami elől senki nem védte meg, még a drága anyja sem, akit ő még mindig úgy szeretett...
Aznap balhé volt az iskolában, három tizedikes diák részegen ment be, majd az első tesi óra helyett is a wc-ben ittak. Ő nem volt köztük, mindig is gyűlölte az italt, látván Aladár durvaságait otthon... Az ital az ellenségünk, mondogatta magának sokszor a fiú, s még akkor sem hisztizett, amikor nevelőapja poénból egy-egy feles kiürült üveget dugott Lőrinc táskájába . Pusztán poénból, hadd alázzák meg az iskolában, ha véletlenül kiesik a táskából...
Az igazgatóság tombolt a tizedik osztályban. Nem tudták, hogy kinél volt ital, mert a részeg fiúk mindent tagadtak, ők csak suli előtt ittak, mondták. S akkor elérkezett a perc, hogy ki kellett üríteniük a táskáikat, mindenkinek az egész osztálynak. Ateremben nagy volt a csend, a levegő már-már megfagyni látszott, amikor a csendet egy váratlan kiáltás törte meg. -Ez nem igazság!-hangzott a középső padból. Lőrinc kiáltott, akinek a táskájából egy kétdecis barackpálinkát húztak elő, az üveg még félig volt itallal... Mindenki tudta, hogy akinél italt találnak ki van rúgva...
A fegyelmi tárgyaláson a fiú lehajtott fejjel állt, úgy érezte magát, mint Nyilas Misi a regényben. Hiába bizonygatta, hogy nem ő vitte be az italt, senki nem hitt neki. És akkor megszólalt az ismerős mély dörgő hang Aladár, mint szülő, mint törvényes képviselő. Elmondta, hogy a fiú egy semmirekellő, s már otthon is többször ivott Egy közeli szakmunkát javasolt a fiúnak, melyet a tantestület jóvá is hagyott.
Aznap este nem szólt senki az asztalnál, csak Lőrinc nézte merően az anyját, nézett egyre nézett kis fekete szemébe, melybe már oly régen nem látta a fényt. -Anya ugye te hiszel nekem? -kérdezte csendesen egyszer csak. Anyja szeméből váratlanul egy könnycsepp gördült le, s befényezte a sivár faasztal tetejét. Nem jött semmi válasz, s akkorra már Lőrinc mindent értett. Nem maradt egy ember sem a Földön, aki neki hitt volna, csak talán a Jóisten, aki felé ettől a naptól kezdve oly sokat fordult. Attól a naptól kezdve várta, egyre várta, hogy mikor jön el az igazság órája...
