Beiratkozás
Egy régi mesében hatalmas fa áll,
elásta alá kincsét a király.
Aki puszta kézzel a fát kitöri,
tíz tarisznyát tölthet arannyal teli.
Szerencsét próbál, és győz a mesehős,
neve fatörő, és attól oly erős,
hogy háromszor hét év minden éjjelén,
szoptatta az anyja erdő közepén.
Ez járt az eszembe egész úton át,
s mentem, mendegéltem, merre más diák.
Botlódtunk, ütődtünk - fehér - bot, meg én;
óperencián túl járt a jó remény.
Kacsalábon forgó tündérpalota,
volt az egyetem, s hogy beléptem oda,
gödrös mosolyok közt játszva guruló
lárma csillogott, mint a szép üvegolyó.
Néhány pillanatra zavarba hozott,
a mély csodálkozás, melyel fogadott.
Leültem, és riadtan jártak ujjaim,
pontírásos papír pici pontjain.
Azért vettem elő, gondoltam, talán
valami kíváncsi felfigyel majd rám:
s ott tarthatom aztán, ha mellém leül;
kérdőívek vártak kitöltetlenül.
Végre jött egy csoport, és körülfogott,
folytott izgalommal téblláboltak ott.
Tudtam, oldalukat fúrja valami,
hogy tudok majd velük lépést tartani.
Tudok. Eddig is ment - nyögtem dacosan,
ezzel észrevétlen meggyőztem magam,
s talán körükben is a kétely kiszállt, mert hamupipőke társakat talált.
Dolgom végeztével indultam haza,
és eszembe jutott útközben az a
csodás mesehős, fatörő legény,
erejénél százszor nagyobb az enyém.
Mert az én anyám egy győztes új világ,
mely a vaknak is, még iskolákat ád;
azért, hogy megértse, népe merre tart,
és a látók lelkét elvezesse majd.
Felhőpárnáin az est, hogy elpihent,
repülőgépével vígan megjelent,
ő, az igaz ember - Mereszjev, akit,
nehézkes fajába, hősi harcba vitt.
Beethoven, Homérosz, Pavel, Korcsagin,
bátorítni jöttek, oh barátaim;
soha ilyen szépet őszi éjszakán,
nem álmodott boldog diáklány talán.
