Én, M. V. Bertalan
Nagy bajban vagyok, mert nem is tudom, hogy mivel kezdjem. Még sosem írtam cikket és bemutatkozást sem. Egyáltalán, nem is írtam még semmit! De hát a parancs, az parancs, igaz ez csak kérés volt.
Ha magamról kell mesélni, akkor mindig a kezdetek jutnak eszembe. A jelenlegi életem kezdetei. Bezsuppolnak egy mikrobuszba és nem értik, hogy miért az ülésen szeretek utazni. Hát hol utazhatnék máshol? Onnan a legjobb a kilátás, nekidörgölhetem a nózimat az ablaküvegnek, és ráadásul még puha is az ülés. Nem voltam elragadtatva az utazástól, mert valahol sejtettem, hogy sosem fogok visszatérni addigi otthonomba. De azért kíváncsi is voltam, úgyhogy kényelmesen igyekeztem magamnak helyet csinálni és ehhez nem röstelltem letúrni a mellettem ülőt sem a szomszédos ülésről.
Kaptam egy kis házat, kicsi kifutóval. Nem voltam télikabáttal és bundával felszerelve, úgyhogy bizony az első télen fáztam is rendesen, de megkönyörültek rajtam és beengedtek a nagy házba, ahol egy kényelmes ágyat ki is néztem magamnak. Kellemes hőmérséklet és kényelem fogadott. Végül is nem is bántam, hogy ide kellett jönnöm. A körülöttem lévők kedvesek voltak, és a munkában sem kellett megszakadni. Megkövetelték a fegyelmet, a rendet és az engedelmességet, de a nap legnagyobb részében lustálkodtam és éltem boldog kis életemet.
Aztán újra kikerültem a saját kis házamba, mikor kitavaszodott. Volt, hogy megtelt a nagy épület és már a téli kanapémat is más foglalta el. Sebaj! Volt az ott lévők között egy nő, aki akkor egyáltalán nem érdekelt és úgy vettem észre, hogy bizony ő sem vesz észre engem. Akkor ez nem is foglalkoztatott, csak így utólag visszaemlékezve rá és a későbbi közös életünk kezdésére, már nem volt teljesen idegen.
Egy szép napon aztán ismét megváltozott minden. Jó meleg nyári nap volt, már elmúltam 21 éves, bár mindenki csak háromévesnek titulált, mikor egyszer csak ő kezdett parancsolni nekem, és én örömmel engedelmeskedtem neki. Közelebbről megszemlélve elég szimpatikusnak tűnt, gondoltam ebből még lehet valami, úgyhogy megtettem mindent, hogy bevágódjak nála! Hát, mit mondjak, volt is sikerem! Lenyűgöztem a csajt, rendesen! Ebből persze az következett, hogy rendszeresen randizni kezdtünk, sokat sétáltunk, ő osztotta a parancsait, én meg lelkesen végrehajtottam azokat.
Ősszel pedig már, ahogy az akkoriban szokás volt, ha egy sárrmos pasi megismeri a kiválasztottat, két hetet együtt is töltöttünk a nagy házban. Itt azért voltak gondok, mert ő azonnal az én téli kanapémat foglalta el és bizony ezt mégsem hagyhattam annyiban. Persze aztán mit volt mit tenni, mégiscsak átengedtem neki, mégis ő a hölgy. Nekem jó lesz a szőnyegen is, ha már semmiképpen nem akarja, hogy egy ágyban aludjunk. Én azért ezt is bevállaltam volna, de jobbnak láttam, ha tiszteletben tartom az ő akaratát.
S eljött a nagy nap, amikor két hét után ismét autóba ültem és tudtam, hogy megint új helyre fogok költözni. Nem volt idegen a hely, hiszen már egyszer körbenéztem ott és tutira megtetszett, amit láttam! Nagy ház, nagy kert, gyerekek, szóval minden volt ott, ami egy magam korabeli pasinak jár!
Természetesen érkezésem után el is foglaltam az engem megillető helyet. Saját ágy, saját kaja, saját takaró, saját kuckó! Mi kell ennél több? A nő, akivel összehozott a sors, szeret, kényeztet, rengeteg törődést kapok tőle.
Ebben eddig sem szenvedtem hiányt, hiszen az előző kapcsolatomban is egy imádnivaló nőszemély rajongott körül, tanított és neki köszönhetem, hogy iskolázott vagyok De hát semmi sem tart örökké! Befejeztem a tanulmányaimat, így a tanítónénitől is búcsúztam. Akkor ezt úgy éltem meg, hogy lepasszolt, de ma már tudom, hogy a legjobbat akarta nekem, és ezer puszi ma is mindezért neki!
Bevackoltam magam az új otthonomba és megkezdődtek a mindennapok. Rendszeres hajnali utazás, még a madarak is aludtak, mikor mi már hajnal ötkor a buszon zötykölődtünk és nyolcig ki sem szálltunk. Aztán jött a munka és a hazafelé út. Télen hideg volt, nyáron meg meleg. Meg is utáltam az utazgatást. Ma is megyek még néha, de ha nem muszáj, akkor bizony mellőzöm a több órás kényelmetlenséget.
Persze azóta a főnökasszony is munkahelyet váltott, kevesebbet mászkál a nagyvilágban! Többnyire itthon dolgozik és koptatja a számítógépe billentyűit vagy maszírozza a vendégeit. Én pedig élvezem, hogy mindenki megnéz, jóképűnek titulál és mindig megdicsér.
Igaz, hogy korosodtam már azóta 42 esztendőt, mióta itt élek, de még mindig szeretek labdázni, birkózni és jó nagyokat futni! Imádom a madarakat, szájtátva bámulom, ahogy cikáznak, repkednek. A csirkéket és a kacsákat is szeretném, de el vagyok tiltva tőlük. Nem bántanám én azokat sem, de ha egyszer nem szabad a közelükbe menni, akkor tartom a tisztes távolságot. A parancs az parancs! Én pedig még ma is ugyanolyan lelkesen engedelmeskedem a ház asszonyának, mint az első pillanatban, mikor eldöntöttük, hogy ő a főnök és én a legjobb társa leszek mindenben!
Nem kifejezetten főnök és beosztott a kapcsolatunk. Nem is tudom, talán nevetséges, de ő úgy kezel, mint a gyerekét, én meg úgy tekintek rá, mint az anyámra. Az ágya mellett van az ágyam, mindig megsimizi a fejem, mikor elém teszi a kajcsimat, sokat foglalkozik velem.
Külsőre? Szép nagy termetű vagyok, kissé mackós, jó nagy fülekkel és szép hosszú lábakkal! Rövid barna bundával és meleg, barátságos, kedves tekintettel. Mielőtt még bedőlne valaki a trükknek, ez nem egy társkereső rovat, csupán én vagyok, Berci, a vakvezető magyarvizsla, aki imádja a gazdiját és azt a „parancsot" kapta, hogy írjon rendszeresen az újságban, magáról, a kutyákról, a vakvezető kutyák életéről, szokásaikról, a velük való törődésről és mindenről, ami hasznos és segíti, hogy minél több okos, ápolt és jólnevelt, boldog kutya vezesse gazdáját a mindennapokban.
Berci
