Betegségbe estem
Virágoskert lettem: lázrózsáim
alkony-vörösen nyílnak,
belém bogozódott gyökerükkel
tagjaimból kiszívnak
életerőt, s kedvemet apasztják.
Csak gyöngülök, és nincs más,
mint ez a sivatagi forróság,
mint ez a parázsizzás.
Tüzes kemencébe vettettem ma
elevenen elégni,
s hinni vágyok, mint Dániel, s angyal-
segítséget remélni.
Vagy ez az a tüzes kohó, melyben
az aranyat próbálod,
Uram, megvizsgálod, mennyit érnek
az ellibbenő álmok
és a beteljesületlen vágyak,
melyek rozzant testembe
zárt, sebzett lelkem mélységes mélyén
lapulnak eltemetve?
Nyílnak a lázrózsák, az éj múlik,
csak a hajnal nem jön még,
s cserepes ajkamra ülnek szótlan-
aggodalmas árnytörpék:
egyik az önbizalom hiánya,
másik a kishitűség;
s lesik lassan óriássá nőve,
megtörik-e a hűség
bennem, s a bizalom. A lélek bár
kész, de a test erőtlen;
s pontosan nem tudhatja senki, ily
magányban, elgyötörten
hol vagy, Uram, miért nem érezlek?
Hisz nyílnak a lázrózsák,
s belül, szívem talajáig nyúlva
már békém is megbontják.
S tudom, inkább ez fájjon, ez égjen,
mint majd odaát bármi,
amit nem tudtam ideát jóvá-
tenni, szívből megbánni...
A lázrózsák nyílnak, az éj múlik,
csak a hajnal nem jön még,
s pihegő sóhajok közt ismétlem,
hogy: mindenért dicsőség.
