Bizonyítás vagy felejtés
Én pontosan tudom.
Tudom, hogy lelkembe örök betűt vésett,
hogy ellent tegyek, senki nem kérhet,
mert szeretet, kitartás él bennem érte!
S mert az élet sok téren szólít,
csak mert szívemben ezernyi szépség hódít,
semmi sem marja el őt örökös helyéből,
épp úgy ott lakik, táplál rezzenéséből.
De virtuális némaságra kényszerültem,
közben megnyilvánítom őt apró jelekben.
Ezen érzelmeket nincs kinek megénekeljem,
nem akadt, kinek rendületlen kifejezzem.
A jóságos Istennek azért mind hálát adok,
hogy ismerem e hangot,
hogy érthetem e szót, dallamot,
s annak mind fölött, hogy ezt megszólaltathatom.
Nem mindig van rendjén,
ha álszentül fecsegünk, locsogunk,
minden szót jajongva kimondunk,
az főképp nem, ha örök életre földön zokogunk.
Tudd meg, én nem teszem!
Tűzön, vízen át kiáltva szeretem,
úgy, ahogy nekem adatott,
szóból, hangból formáltatott.
Tudd meg, hogy zenéje által
megéreztem sokszínűségét e kerek nagy világnak,
és minden féle más világnak,
befogadom hangját mindenféle kultúrának.
Fogd fel végre,
hogy nem áll módomban rám zárni ajtaját,
nem szándékozom sötétben élni Isten szép napját,
és formálom végtelenszer sok oldalról hangját!
Ő sosem kívánja tőlünk,
hogy rideg egyhangúságba merüljünk.
Nem követte ő sem ezt a példát,
hiszen ha így tesz, hogy adta volna ezerféle hangját?
Tehát vésd be mélyen elmédbe
bennem, s tudom, másban sem,
neve nem kerül a feledésbe,
nincs, mi felülírja, nincs, ki elvétesse!
Jegesen, s kíméletlen hangon,
itt kifakadó gondolatban
megerősödve E felkiáltással zárom soraimat,
meg ne kerüld szavaimat!
íratlanul írva, énekelve él a dalnok bennem!
2014. Június 5.
