Bocsánatért esedezem..
E levelemet neked,
mint egy könyörgés, úgy írom,
mert most bűnbánatot mondok,
s őszinte bocsánatért esedezem...
Eddig reméltem, nem nagyot hibáztam,
hamis mintát, hangképet nem adtam,
bár volt tévedés, jól tudtam,
ám, hogy töröt tükröt fordítottam, nem gondoltam...
Ma azonban a hangsorok intőn szóltak,
mert rezgésed újabb szemcséi rám találtak,
más irányt, felfedezést mutattak,
mely igaz, nem zúzta porrá az eddig megvilágítottakat.
Azt sajnos nem sejthetem,
ami eltérített tettet elkövettem,
annak nyomát semmissé hogyan fordíthatnám,
helyébe a helyes képet miként adhatnám?
Hangod egy fél rezgésnyi elemét,
hagytam mindenestül észrevétlen,
úgy írtam a nyilvános éter közepére,
hogy hibás hangkép világokat körbe érje...
Helyre miként hozhatnám,
hisz nem vehetem el az emlékezet nyomát,
csak bevallhatom a valódi hangszín-formát,
s kezemmel a rótt éleket írhatom át...
Egy-egy hangsor felett elgörbült figyelmem,
helyes irány fölé fél egységgel tornyosult a hangnem,
eképpen gyorsított rezgéseket közvetítettem,
s ezt hosszú ideig észre sem vettem.
A semmibe zuhanó hangszín-elemeket
nagyobbnak, s hamarább tűnőnek jelöltem,
másban kelthettem hamis, disszonáns ítéleteket,
őszintén él bizodalmam, ezért pálca feletted nem törhet...
Ez okból nagy az én bűnbánatom,
s hogy mindezt kendőzetlen elmondom,
mindez éppen azért lehet,
hisz eképpen bocsánatot kérek tőled...
Töredelmes, homályos szavak tükrében,
annál szebb lágy fúvós hang bűvkörében,
állok az újra kövezett út elejében,
s e hangsorokban bocsánatért esedezem...
2015. szeptember 17.