Bocsáss meg!
Edinával már kisiskolás korunk óta nagyon jó barátnők voltunk. Mindent megbeszéltünk egymással, kölcsönösen megosztottunk bizalmas dolgokat. Erre valók a barátnők, nem igaz? Rohan az idő, 20 év telt el, s a mi barátságunk azóta is szilárd alapokon állt.
Edina a közelemben lakott, így rendszeresen látogattuk egymást. Ma is így történt, ezen a gyönyörű, napsütéses, tavaszi délutánon. Házi készítésű, finom tortával kínált, amit örömmel fogadtam. Nincs csodálatosabb az otthon készült süteménynél.
Csengettek. Gyerekek jöttek, papírgyűjtés folyt ezekben a napokban.
Edina mindig szívesen segített, most is felkapott egy jókora köteg papírt, hogy kivigye. Nagy igyekezetében megbotlott a küszöbben. Nem esett el, de a hanyagul összefogott halom szétszóródott a padlón. Odamentem, hogy segítsek összeszedni. Ekkor megláttam! A kidobni készülő papírhalom között ott díszelgett több írásom is, melyeket az évek folyamán olyan nagy örömmel és gonddal adtam oda neki. Mindig azt éreztette, milyen fontosak számára kis történeteim, mindig nagy örömmel várta a következőt. Ellátott hasznos tanácsokkal, s most! A látvány igazi megrázkódtatásként érte a szívemet! Először megállt az ütő az ereimben, majd sebesen kalapálni kezdett. Megtántorodtam. Edina összeszedegette a szanaszét hulló lapokat, s már adta is oda a várakozó gyerekeknek.
Nagyon fájt, igazi kemény ütés volt ez számomra. Felálltam, mert egy percig sem tudtam tovább maradni. Neki kell megkérlelnie engem, én most egy szót sem tudok elviselni.
Amint elindultam hazafelé, hangulatomnak megfelelően, az idő is elszontyolodott. Beborult, majd kitört az égiháború. Iszonyú mennydörgések sorozata harsogott a fülemben, az egész dobhártyámon. Az eső kíméletlenül indulót dobolt rajtam. Hiába laktam Edinához közel, bőrig áztam.
Érthetetlen módon, Edina nem jelentkezett, nem mentegetőzött, semmilyen magyarázattal sem szolgált. Nem bírtam tovább, egy SMS-t írtam neki: „Nincs semmi mondanivalód?!"
A válasza csupán ennyi volt: „Olyan érzékeny vagy, úgysem értenéd meg.
Nem akarok többé barátkozni Veled!"
Újabb fájdalom markolt a szívembe!
Nem tudtam, mivel érdemeltem ezt ki. Lelkileg teljesen feldúlva tettem-vettem a lakásban. Családom látta kiborulásomat, s tanakodtak, hogyan segíthetnének. Tudták, milyen fontos nekem a leírt szó, a szavak által közvetített mondanivaló, ezért megkérdezték vállalnék-e felolvasást. Elgondolkodtam. Milyen sok embernek lehet szüksége felolvasásra - idős, magányos embereknek, vagy látássérülteknek, akik mindannyian szeretik a szépet, a kultúra kincseit.
Egyre többen jöttek el a felolvasásokra, egész kis klub alakult így ki. Többek igényét, kérését teljesítettem. Amit felolvastam, megbeszéltük. Számos gondolatsort vitattunk meg. Időközben elmeséltem, hogy rendszeresen írok. Történeteimből is felolvastam, s látszott, milyen örömmel várják a következőt. A mimika sok mindent elárult, sokkal többet, mint a szavak.
Az igazi érzelmeket a szemek tükrözik vissza. Ha pedig az őszinte szó és a gesztus összetalálkozik, igazi kincsre talál az ember.
Gyógyulni kezdett a csalódás által okozta lelki seb. Olyan emberek társaságában voltam, akik építő jelleggel hatottak rám.
Egy pénteki nap ellátogattam a könyvtárba, egy kisregényt adtam le. Amint beléptem, Edinával találtam szemközt magam.
- Kérlek, ne menj el, beszélnünk kell! - mondta kérlelően.
Egy csendes sarokba húzódtunk.
- Életem legnagyobb butaságát követtem el, amikor az írásaidat odaadtam a gyerekeknek, bocsáss meg!
- Miért tetted? Nem tudom felfogni.
- Féltékenységből. Egyre nehezebben tudtam elviselni, hogy neked mekkora sikereid vannak az írás terén. Egyre másra nyerted a díjakat, okleveleket. Hiába próbálkoztam a zenéléssel, festészettel, írással, mindenütt a peremre szorultam. Gyűlölni kezdtem, hogy te milyen sikeres vagy! Gondoltam, kiselejtezem az írásaidat, hogy ne is lássam. Arra persze nem gondoltam, hogy szemtanúja leszel a jelenetnek.
- Pedig annyi hasznos tanácsot adtál, azt hittem, örülsz a sikereimnek.
- Eleinte úgy is volt, de a féltékenység és a gyűlölködés nagy úr!
- Most, mégis hogyan gondolod, mennyire működhet még a barátságunk?
- Amikor megtettem ezt a szörnyűséget, megkönnyebbültem, de nem sokáig. Egy idő múlva hiányoztál! Szörnyű űrt éreztem belül! Visszagondoltam, hányszor segítettünk egymásnak, ha baj ért, hányszor sírtunk egymás vállán megannyi szerelmi csalódás után. Milyen jó volt közös programokon együtt szórakozni, egymás gyerekeire vigyázni, s még sorolhatnám. Úgy éreztem, nem vagyok eszemnél, ha 20 év barátságát csak úgy elhajítom magamtól! Próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy mindezt elmondjam, s most olyan jó, hogy a sors összehozott bennünket! Meg tudsz nekem valaha is bocsátani?
- Válaszom egy ölelés volt.
- Mit nem adnék, ha az írásaidat visszaszerezhetném!
- Nyomtathatunk másikat, a gépemen mind megvan.
Elindultunk a könyvsorok között, valami olvasnivalóért.
- Nézd csak! - kiáltotta Edina izgatottan.
A középső polcra mutatott. Tátva maradt a szám. Írásaim ott sorakoztak egytől-egyig.
- Hogy lehet ez?
- Magam sem értem.
- Gyerekek hozták ide nekünk - szólalt meg egy hang. Látták, hogy a papírok túl értékesek ahhoz, hogy a MÉH-be kerüljenek, így megkaptuk mi. Nagy megtiszteltetés ez számunkra, már többen is olvasgatták - mondta mosolyogva Éva, a könyvtáros.
Edina hálatelt szívvel szorította meg a kezemet! Ennél jobb hírt nem is kaphatott volna. Nem csupán a barátságomat nyerte el ismét, hanem ballépése is jóra fordult.
Történetemnek, íme, vége, ám Edinával való kötelékünk, ha lehet, még szorosabb lett.
Árvay Mária
