Búcsú a kerttől
Múltán a fénynek, s látott életcsodáknak,
Most utoljára megnézem a fákat.
A fenyőfa, mert törzsét földbe tettem,
Zsolozsmát zizeg, bókolva felettem.
S hogy óvó kezem fészkét érdemelje,
Az olajfűz a földre térdepelt le.
A kecskerágók lila blúzban állnak,
Vigyáznak karcsú nyári orgonákat.
A japán birs mind gömbölyödve várja,
Kigyúljon ujjam egy mozdulatára.
Jó volt a fényben nézni a levélre,
A rebbenés csodáit felidézve.
Fehér fakérgen bíborló bogárnak
Utat mutatni: Szabadságba szállhat ...
Néhány tavasz volt, ősz is, kék nyarakkal,
Árnyékok alatt mézzel teli asztal.
Néhány birkózás fűben, vén kutyámmal,
Felismert szirmok, rejtelmes madárdal.
Úristen! Ennyi, ennyi volt a kertem?
Álmaim álma hallgat, mintha verten ...
Többé nem látok egyetlen csodát sem,
Szememben fekete pecsét lett az ámen.
Most köszönök hát fának és bokornak:
Üres kezemből hiányzik a holnap.
