Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Horváth Zoltán (Matula)


Bulgária

1982 Májusában leszereltem a Határőrség kötelékéből.
Azonnal vissza mentem dolgozni a kutató intézetbe.
Kiderült, hogy néhány kollégám akkor már GMK formátumban maszekolt.
(GMK= Gazdasági Munka Közösség.)
Mondok, lóvé nekem is kell, hol az a munka, had egyem meg melegében.
Mire le is lomboztak, mondván, hogy az nem nekem való, hiszen ÉÉN hardware-os vagyok, az pedig software munka.
Hát erre ÉÉN, akit nagyon érdekelt a programozás, először autodidaktaként beleástam magam a feladatba.
Azonnal kerestem egy gyorstalpaló tanfolyást is, és sebtiben elvégeztem.
Ez adott egy főiskolai végzettséget.
Így lettem Okleveles Programozó.
A sulit könnyű volt elvégezni, mert mellette már dolgoztam a fent említett GMK-nak.
A munka pedig nem volt más, mint játék progik átírása más-más típusú gépekre, majd később saját játékok fejlesztése.
Általában közösen kitaláltuk a játék menetét.
Az egyik srác megírta belőle a pontos forgatókönyvet, egy másik pedig megrajzolta a háttereket, és megtervezte a figurákat, egy harmadik meg a zenei alapokat.
Ezzel az alappal pályáztunk a gyártóknál.
Általában a Commodore 64-re, a Sinclair Spektrumra, vagy az angol BBC-re, és az Atarira fejlesztettünk.
A kapcsolat már meg volt, hiszen ezek között a típusok között írtuk át a játékokat, egyikről, a többire.
'84-ben például az egyik játékunk, a Castle nevű, a Commodore pályazatán az év játéka lett.
Na de nem ezt akartam leírni, csak ennek alapján kezdtük bevonni a cég munkájába a kisgépeket is.
Az első munkánkban inteligens, önálló terminálként használtuk a commodore-okat, Európában az elsők között.
Nem volt ez kis munka, tekintve, hogy akkoriban még nem volt kitalálva a net, és az ötlet is újdonságnak számított, hogy több gép közt osszuk fel a munkafoyamatot.
Ketten az Udvarossal kaptuk a feladatot, mert mi dolgoztunk a GMK-ban is a C64-gyel.
Nekem jutottak a hardware kezelések, így a gép-gép kapcsolatok, azaz a hálózat építés, a képernyőkezelés, és a hangeffektek.
Gabó meg elkészítette a matematikai hátteret, hiszen Ő Odesszában tanult alkalmazott matematikát.
A munka oly igen jól sikeredett, hogy a főnökség benevezett minket mindenféle kiállításra.
Példának okául az az évi Construmára.
Itt meg felkértek minket, hogy ugyan menjünk már ki Várnába, egy nemzetközi konferenciára, és promótáljuk a munkánkat.
Nagyon élveztük a magamutogatást.
Derekasan fel is készültünk a konferenciára.
Elkészítettük a teljes dokumentációt, persze csak a publikus részét, és lefordíttattuk oroszra, angolra, és németre.
A dokumentációs osztállyal készíttettünk vagy 50 példányt, aminek jó részét előre szétküldtük, külföldi építőipari cégeknek.
A maradékot meg vittük magunkkal Várnába.
De nem addiga!Eszembe jutott, hogy nem úgy van az, hogy felszállunk a repülőre, hónunk alatt egy paksamétával, fehér ing, nyakkendőben, átruccanunk a tengerpartra, lenyomjuk a sódert, mint a többi okostojás az intézetből, és haza repülünk.
Azt mááá nem!
Egy jó kis fizetett tavaszi világjárás!
Az máán döfi!
A Főnököm meg azonnal benne volt a buliban, és meg is adta a kezdő löketet.
Azt mondta, hogy intézzük el, hogy egy C64-et is vigyünk magunkkal, és erre hivatkozva menjünk kocsival.
Hurrááá!
Ezt beszopták!
Nosza, a Gabó le is egyeztette telón, hogy a rendezők tudják fogadni az RGB jelet, és ki tudják keverni egy 10-szer 5 méteres videófalra, a hangot meg már akkor is könnyű volt leilleszteni a teljes terem hangosításra.
A videófal akkoriban még nagyon gyerekcipőben járt.
Mátrixban összekapcsoltak egy halom TV képernyőt, és ezeken osztották el a jeleket.
A szerencsénk meg az volt, hogy még időben szóltunk, mert videófal csak a plenáris teremben volt, és ezért át kellett szervezni a programok sorrendjét.
Mikor a betonosztály megtudta, hogy az Ő nagyfontosságú előadását tették az utolsó napra, egy kisterembe, és a miénk lett a szerdai főnapon a nagyterem, majdnem gutaütést kaptak.
De hát ez már az Ő bajuk.
E közben ÉÉN meg elintéztem a bérelt kocsit, természetesen egy Audi 100-ast béreltem a Főtaxitól, a Kertész utcából, és lerendeztem a vám szabadjegyet is.
Azért a Gabó intézte a kinti dolgokat, mert azért az az 5 év egyetem Ogyiban, nem múlt el nyomtalanul.
Legalább oroszul megtanult.
ÉÉN meg az itthoni bürokráciát ismertem töviről hegyire.
Már tényleg nem volt más, minthogy elinduljunk.
A delegáció többi tagja a vasárnap délutáni járattal érkezett Várnába, de mi nekilódultunk már szombat hajnalban a több 1000 km.-es útnak.
Első nekifutásra hajnalban leautóztunk Röszkére, a kedvenc határörsömre, és egy órácskát eldumáltunk az öreg katonákkal, akik akkor még kopaszok voltak, amikor ÉÉN ott teljesítettem szolgálatot, meg a tiszt elvtársakkal.
Már katona koromban is tartottak tőlem, mert a pofám már akkor is nagy volt, és ÉÉN voltam az egyetlen Pesti vagány, közel s távol.
Erre most ráerősítettem egy Audi 100 CC-vel, egy számítógéppel a csomagtérben, és egy nemzetközi konferencián való előadással.
Miután kiélveztem az engem körül vevő mítosz elmélyülését, megkértem az alest, hogy intézzen nekem egyedi elbánást a FEP-en.
Ez volt a neve szakzsargonban a határátkelő helynek.
(Forgalom Ellenörző Pont.)
Nosza ment is a teló a belügyes vonalon, és 10 perc múlva minket már áttereltek a diplomata sávba, és a sorban álló kb. 50 kocsit megkerülve, már át is jutottunk Yugoszláviába.
Még vissza is kellett szaladnom, hogy a vámpapírjaimat kellő képpen lepecsételjék.
Közben mondtam a Gabónak, hogy Ő meg sürgesse meg a szerb fináncokat.
De amikor azok meglátták a papírt, hogy egy C64-et viszünk, akkor mint az ovisok:
- Mutííí!
Na jó.
Kipakoltunk, beüzemeltük, és játszhattak vele egy fél órácskát.
Közben Gabó még arra is gondolt, hogy elintézze az esti Nis-i határátlépést.
Mondván, hogy valamikor 11, és éjfél körül fogunk odaérni, és egy kis játék fejében ott is kérünk extra elbánást.
Már ment is a teló, és mire elpakoltunk, hogy indulunk tovább, már hozták is a papírt, a szolgálatos határőr parancsnok nevével.
Ő meg már tudta, hogy egy fekete Audit kell keresnie, két magyar faszival.
Azért csak éjjelre rendeltük meg a határbontást, mert persze még körül akartunk nézni Belgrádban, és még ami útba esik.
Miután beérkeztünk Horgosra, a Yugo határfaluba, ÉÉN elkezdtem felfrissíteni a ciril betűs tudományomat, mert itt már minden ki volt írva ciril, és latin betűkkel is.
Erre szükség is volt, mert Bulgáriában már csak a cirilt használták, és addigra már folyékonyan kellett olvasnom.
Még Belgrád előtt egy kisebb településen beültünk egy reggelizőbe, és bekajáltunk.
Pénzünk volt bővibe, telt a 31 dolláros napidíjból.
Meg vittünk nyugatnémet márkát is eleget, mert hazafelé majd jól bevásárolunk bakelitekből.
Aztán irány Beograd.
Egy kis városnézés, és már kerestünk is egy teniszpályát.
Találtunk is, és egy órácskát teniszeztünk is.
Késői ebédet ültünk, délután 4-5 óra körül, mert éhesek nem voltunk, viszont akkor találtunk egy remek éttermet a hegy oldalában, pompás panorámával.
Megint elidőztünk egy kicsit, majd indultunk tovább, a határ felé.
Éjjel 11-kor értünk a bolgár határhoz , Nisbe.
Szépen beálltam a sorba, és Gabó meg kezében a Nacsalnyik nevével elindult, hogy érvényesítse előjogunkat.
A dolog nem vett túl sok időt igénybe, mert alig ment előre 8-10 lépést, már jött is vele szembe egy finánc, aki viszont, hogy, hogy nem, épp minket keresett.
Beszálltak, és már előztük is a sort, a diplomaca sáv felé.
A már jól ismert kipakolás, játék, és villámgyors ügyintézés.
A bolgároknál már nem volt semmi kedvezményünk, de az már kit érdekelt.
Éjjel 1-kor innen is tovább gurultunk.
Kb. 40 km.-re a határ után találtunk egy útmenti motelt, kivilágított, őrzött parkolóval.
Be is álltam.
Miközben ÉÉN a nagy németemmel intéztem a recepciót, addig Gabó odaparkolt a portásfülke elé, és adott 1 Levát a cerberusnak, hogy baromira figyelje a kocsit.
1 Leva?
Igen.
Az akkoriban kereken 17 magyar Ft volt.
Derekas jattos. Nem?
De a pofa ettől is porig hatult, hogy Őt ilyen nemes feladat érdekében jóóól lekenyereztük.
Reggel felkeltünk, átmentünk reggelizni, és már tudtuk is, hogy alig egy óra késésben vagyunk, hiszen a határon nem állítottuk át az óráinkat.
Egye kutya.
Azért még tovább indultunk
Útközben meg is beszéltük, hogy Szófián csak átvágtatunk, mert bevásárolni úgyis csak hazafelé fogunk.
Így is tettünk.
A forgalom gyér volt, a kocsik gyengék voltak, már mint az Audihoz képest, a sofőrök meg sík gyökerek voltak.
Jól haladtunk.
A következő látványosság, amit meg akartunk feltétlenül nézni, az a Vitosa volt.
Kis kerülő ugyan, de a látvány mindent megért.
Fenn a hegyen kerestünk egy kolostort is, mert ezek nagyon hasonlítottak a görög metaorákhoz.
Találtunk is egyet, ahova be is engedtek minket tátani a szánkat.
Még a fotózást is megengedték.
Kattogtattam is, ha kellett, ha nem.
És ekkor a kíváló minőségű Zenit-B típusú szovjet pentaprizmás, tükör reflexes fényképezőgépembe bele szakadt a bolgár gyártmányú, nem a világszabvány szerinti perforáció osztású film.
Le vagytok ti szarva!
Majd keresünk itt egy sötét szobát, és majd a dzsekimből csinálok sötét kamrát, és kicserélem a filmet.
A ciril betűkben jártasabb Gabó talált is egy Higienszki feliratot.
Mondta is, hogy ott van a kerengő sarkában a szaroda.
Hurráá!
Az pont jó.
Majd rákuporodok a fajanszra, ölembe veszem a batyut, és teljesítem a küldetést.
A válasz egy kicsit kedvemet szegte.
Gabó közölte, hogy ez potyogtatós.
ÉÉN még ilyet úgyse láttam, nézzük meg.
Megnéztük.
Jaj.
Szóval az ajtóval szemben, a faltól fél méternyire volt egy kb-25 cm átmérőjü lyuk, előtte pedig két talpforma, kifele kicsit nyíló pózban.
Mindezek kiemelkedtek a környezetükből, kis teknőt képezve maguk körül.
A megoldandó feladatot úgy kellett rendeltetés szerűen leküzdeni, hogy rátolattál a talpakra, letoltad a letolandókat, cél, és tűz!
Aztán vagy sikerült, vagy nem.
és a gatyád vagy elázott, vagy nem.
Ennek megfelelően a látvány is, és az illatorgia is csúcs volt.
És még ezt nevezik higénikus klotyónak.
Hihetetlen élmény.
De legalább ablaka sem volt, és ez most nekünk jól jött.
Egyéletem, egy halálom, beléptem a karimára, majdnem vigyázállásban, hogy meg tudjak maradni a peremén.
Gabó velem szemben rálépett a talpakra, kicsit csámpásan, és behúzta maga mögött az ajtót.
Iszonyatos 3 perc következett.
Azért csak vissza tuszakoltam az exponált filmet a patronjába.
Végre vége!
Kifelé!
Ajtó ki, Gabó ki, Zoli ki, ajtó be.
És ekkor ért a narancsízű meglepetés.
A kerengőn szembe jött vagy 25-30 Atyec imádkozva.
Remek.
Mi meg két fiatal, életerős férfi, kilépünk az egyszemélyes klotyóból.
Mondom ketten.
Na vajon mit csinálhattak ezek odabent?
Gondolhatták.
A tekintetekből súlyos megvetés áradt.
ÉÉN meg mondom a Gabónak:
Te. Ezek most azt gondolják, hogy két friss hús?
Nem kéne innen elpucolni, mielőtt ránk vetik magukat?
Nem kellett kétszer mondani.
Egyre gyorsuló léptekkel, a kerengő végén már futva távoztunk.
Ki a parkolóba, és be a kocsiba.
Ott aztán jóól kiröhögtük magunkat.
Elindultunk lefelé.
Gabónak támadt egy remek ötlete.
Ne kapcsoljuk be a motort, azzal is spórolva kevéske benyát.
Nem is gondoltam akkoriban a pár éves jogsimmal, hogy még egy jó nyugatnémet ferrodol is be tud sülni.
Már kezdett csúszni a fék, amikor épp feltűnt Dimitrov elvtársunk szobra.
Megálltunk, hogy megtekintsük a gigantikus alkotást.
Meg hogy kicsit vissza hűljön a fék.
Aztán egy gyors fék szervíz.
Kerék le, kerék tárcsa kinyit, ferodol megreszelget, keréktárcsa vissza, kerék vissza.
Aztán ezt még 3-szor.
Sőt, az első kerekeknél még a fékbetéteket is ki kellett szedni.
Ezzel is elbaltáztunk egy órát, de legalább biztonságban mehettünk tovább.
Közben még azt is megnézte a Gabó, hogy 16 km.-t tettünk meg motor nélkül, és még kb. ugyanennyi volt a hegy aljáig.
Innen már téptünk a tenger felé.
Néha megálltunk egy kis kormányváltásra, vettünk magunkhoz némi kis enni, inni valót, és szaggattunk tovább.
Este 7-kor megérkeztünk Várnába.
Azt tudtuk, hogy a magyar delegáció csak 9 körül érkezik a Motelhoz.
Tehát volt még legalább 1 óránk teniszezni.
Megint kerestünk egy üres pályát, és ütöttünk egyet.
Szerencsére a tengerparton sok teniszpálya volt, és mind üres.
Aztán megkerestük a Motelt.
Valami Fecske, vagy Pingvin, vagy mi a szar volt a neve.
Ja persze, Sirály.
Mindegy.
Madár, madár.
Megtaláltuk, és már láttuk is a beáramló tömeget.
Ez az.
Gabó, mert akkor éppen Ő vezetett, oda állt a főbejárathoz.
Kiszálltunk, és besoroltunk a magyar küldöttségbe.
Az ajtóban libériás inas állt, aki azonnal kikapott bennünket a sok elegánsan öltözött, drága bőröndöket cipelő tömegből.
Nem is csodálkoztam rajta, hiszen Mindenki öltöny nyakkendőben, mi meg teniszcipőben, hajdan volt fehér, most inkább porosrózsaszínű sportzokniban, a szőrös lábunkon lecsurgó izzadtság kis kanyonokat vágott a téglaporba, rövid gatya, átizzadt fehér póló, csapzott frizura, hajpánt, csuklópánt, sport táskából kiálló teniszütő.
Hát elég szépen kilógtunk a tömegből.
Szóval kikapott minket, és közölte, hogy már nincs szabad helyük, mert itt egy nemzetközi konferencia zajlik.
De az Udvaros nem tréfált.
Odadobta neki az Audi kulcsot, és közölte, hogy:
- Tudom. Mi vagyunk az előadók.
Azt a lesújtó, megalázónak szánt, de megalázottra sikeredett buta tekintetet egy életre megjegyeztem.
Azért még az aulába utánunk jött, de akkor mi már a magyar delegáció vezetőjével, a Ludmillával beszélgettünk.
Ludmilla egy moszkvai bárisnya volt, aki Magyarországon tanult, és hogy, hogynem, nem volt kedve haza menni.
Úgyhogy családot is alapított nálunk.
A cerberus ekkor támadott meg minket, hogy azonnal távozzunk, mert úgy sincs szállás.
Mire Ludmilla megvető mosollyal az ajkán, közölte vele, hogy de van.
Merthogy mi lennénk az előadók.
Mire portásunk felocsúdott a hidegzuhanytól, a Gabó ismét odavetette neki, hogy:
-Aztán ne álljon túl messze a kocsival, mert a B épületben lakunk, és odáig sem mehetünk gyalog.
Emberünk alaposan megszégyenülve elkullogott.
A sztori persze azonnal szárnyra kelt, és pillanatok alatt mindenki rajta röhögött.
Aztán átvágtunk a tömegen, hogy megszerezzük a szobakulcsot.
Ekkor azonban a tömegből előpenderült egy csudálatos karibi szépség, a Gabó nyakába ugrott, és össze-vissza csókolgatta.
Nekem meg maradt a döbbenet.
Hát ez meg mi?
Énnekem miért nem jut ilyen kedvesség?
Persze.
ÉÉN még itt is csak egy másodrendű állampolgár vagyok.
Olyan irigység tombolt bennem, hogy kishíjján hátba vertem a Gabót, hogy most már hagyja abba, mert ÉÉN következek.
Pár másodperc múlva már a Gabónak is feltűnt, hogy úgy leszakadt a pofám, hogy már csak farzsebnek lehet felvarrni, és bemutatta a csajt.
Kiderült, hogy Manuela együtt járt vele Ogyiban egyetemre, és amúgy is Ő volt a nagy Ő.
Jelenleg meg Ő a kubai küldöttség vezetője, lévén kubai, és lévén az egyetlen a csapatból, aki már járt Európában.
Erre gyorsan megkérdeztem, hogy:
- Nincs véletlenül egy ugyanilyen gyönyörű kolléganőd, aki most rögtön...?
Nem volt.
Ellenben a hét további részében Manu is inkább velünk tartott, mint az unalmas kollégáival, akik ráadásul jól be is voltak szarva.
Aztán elvonultunk a szobánkba, és egy gyors tusolás után már aludtunk is.
Másnap 9 körül átmentünk reggelizni, és mily meglepő, Manuelával találkoztunk.
A programról annyit tudtunk, hogy a miénk szerdán délután 4-kor lesz a plenáris teremben,a többit meg leszartuk.
Egyébként az előadások 4 kis teremben, és a nagyteremben zajlottak párhuzamosan, szekciónként.
Úgyhogy időnk mint égen a tenger.
Délelőtt 10-kor kezdődtek a programok.
Nekünk például a tenisz.
A Motelnek volt 4 pályája, és egy kb 100 méteres saját tenger partja.
Először ütöttünk egy párat, majd irány a nagy víz.
Hát nem volt túl forró.
Lehetett vagy 15-16°-os.
Azért ez minket egy csöppöcskét sem tartott vissza a pancsitól.
Délben kimentünk a városba ebédelni.
Azt tudtuk, hogy félpanziós az ellátás, tehát svédasztalos reggeli, a többi meg fakultatív.
Kerestünk egy kis éttermet, és mind a hárman jól megebédeltünk.
Ebéd után Manuelának vissza kellett mennie, mint egy jó főnöknek, mi meg csatangoltunk kicsit, és vettünk valami kaját vacsira.
Mire mentünk vissza a Motelszobánkba, addigra a velünk szemben lakó grúzok már derekasan megalakultak.
Csacsi részegen óbégattak a lépcső kanyarulatban kialakított társalgóban.
Aztán ahogy jobban megfigyeltük, valami csudát hallhattunk.
4-en énekeltek általában kánonban, valami népdal félét.
Hihetetlen szólózások is voltak, és olyan hangzások keltek életre, hogy az ember szíve belesajdult.
Le is ültünk a lépcsőre, és hallgattuk Őket.
Pár perc múlva oda hívtak minket, és kínálgattak minket is a Grúz házi páleszukkal.
Nem mondom meg mit ittunk.
De igen.
Mégiscsak.
Kumiszt.
Kancatejből nyállal erjesztett alkoholos italt.
Jééézusom!
Amikor ezt megtudtam, kicsit megfordult velem a világ, de hamar rájöttem, hogy ez valóban jóízű cefre, és rettenetesen ütős is.
Gabó volt a tolmács, és így egészen jól átbeszélgettük az estét.
Egy idő után elővettük a kajáinkat, a csomagból a Pick Jenő szalámiját, a városban vásárolt kenyérfélét, és belakmároztunk.
Sikerült addig-addig kumiszkodni, amíg már majdnem ÉÉN is velük óbégattam.
Kedden úgy döntöttünk, hogy átautózunk Burgazba.
Amikor előálltam az Audival, Manuelának rögtön lett egy aktuális barátnője, az orosz csoportból.
Na üsse kavics, megteszi.
Bár össze sem lehetett hasonlítani a két nőt, de a végére Olgából is egy európai külsejű babát faragtam.
Konkrétan át mentünk Burgazba, kerestünk egy drága dolláros boltot, és ott vettem neki néhány apró fehérneműt, és megvettem Neki élete első bikinijét.
Addig csak azokat az otromba ruszki páncélosokat használta, amihez konzervbontó kellett, hogy hozzájussak a tartalomhoz.
De az alapanyag szerencsére már minőségi volt.
Csak hát az a csomagolás.
Csak azt tudnám feledni.
Gabó is vett egy-két szebb darabot Manuelának.
Az ebédet a csajok akarták fizetni, mondván, hogy nekünk ott van a benya, meg a ruházatuk is.
Na jó.
Nem bánom.
Nem akartam dicsekedni, hogy még otthonról hoztunk benya jegyet, amit Szófiában akartunk elcsencselni levára, hogy derekasan vásárolhassunk.
Mert a fogyasztást egy kétezres motorra számolták, mondjuk úgy vagy 15 literrel.
Ez a jószág meg már akkor is 7-8 litykót zabált.
Fizetésnél vettem észre, hogy Ők nem Levával fizetnek, hanem jeggyel.
Hát ez meg Micsidííí?
Mondták a csajok, hogy előre ki kell fizetni a szállást, mert csak akkor adják át az egyheti kajajegyet, ami benne van a szállásban.
Hűha!
Az anyját.
Érjünk csak haza!
Majd adok ÉÉN nekik, hogy ezt nekünk senki nem mondta!
Szette-vette teremtette!
Meg a kutya fáját!
Estére áthívtuk a lányokat, hogy van még egy kis szalámi, meg hazai Unimuk, és talán akad még egy kis Yugo Cézár vinjak is.
És persze, hogy tartsanak egy kis divatbemutatót, az új rucikból.
Épp teszteltük az Unimukot, a szobánkban, amikor kopogtak.
Jöttek a Grúzok, a kumisszal, és közölték, hogy Ők bizony éhesek.
A későbbi beszélgetésünk során kiderült, hogy Ők nem a nyugati norma szerinti 31 dolláros kiküldetési díjat kapják, hanem csak valami kis kiegészítést, amiből inkább ajándékokat vinnének haza a családnak.
Ok.
Menjünk a társalgóba.
Miután jól megettünk, megittunk mindent, jó kis beszélgetés kerekedett.
Csak ÉÉN ültem kukán, mert a többieknek volt egy közös nyelvük, az orosz.
Szerencsére a Gabó sokat fordított, és az Olga meg tudott egy keveset németül.
A beszélgetés megint csak óbégatásba torkollott.
Aztán éjszaka sem az alvás volt a főtevékenységünk.
Szerdán nem is mentünk sehova, mert az előadásra csak össze kellett szedni magunkat.
Első dolgom volt, a recepción megszerezni a kajajegyeket.
Aztán egy kis tenisz, és pancsi a tengerben a csajokkal.
Olgán ragyogóan állt a bikini, és szerencsére a sok ugrálás közben időnként, szóval elég sűrűen a cicifix a nyakába ugrott.
És oh, minő látvány tárult elénk!
Ebédre meghívtuk a hölgyeket, hiszen ott volt az a temérdek kaja jegy.
Gabó kitalálta, hogy ezeket a jegyeket elfogadják az 5*-os Hotel Várna első osztályú éttermében is.
Akkor menjünk ebédelni.
Ki csíptük magunkat, mint Szaros Pista Jézus nevenapján, a lányok is felvették a szépruhájukat, és a tűsarkút, majd beültünk az Audiba.
Megálltam a főbejáratnál, és mondtam a Mandinernek, hogy csak ebédelni jöttünk, és ezzel átadtam neki a kulcsot.
Felmentünk a szálló legtetején elterülő étterembe, és helyetfoglaltunk.
Hozták az étlapot, és megkérdezték, hogy mit iszunk.
Kértünk valamiféle aperitífet, és bele mélyedtünk az étel kínálatba.
Miután a salátát előre kihozták, ÉÉN meg is kóstóltam.
Előtte még soha nem ettem sopszka salátát.
Olyan ízorgiát éreztem, amitől rögtön elfeledtem, hogy hol is vagyok, és előre megettem az egészet.
Aztán rendeltem még 3 adagot, csak magamnak.
A pincér el is képedt rendesen.
Ennél nagyobb meglepetést már csak az okozott neki, amikor kértem egy deci masztyikát.
Nem értette, mennyit is?
Mondom kíváló orosz tudásommal:-
Sztogramm Masztyika.
Ez magas volt neki, mint kígyónak a farzseb.
Erre Olga elmagyarázta neki, hogy 5 kétcentest egy pohárba öntsön, és az pont elég is lesz.
Nosza, kihozott 5 kis pohárkával.
ÉÉN meg beöntöttem a vizespohárba, és lenyeltem.
A következőnél már tudta, hogy mit is kérek.
Közben megbeszéltük, hogy ketten az Olgával németül fogunk megnyílvánulni a pincellérek felé, és néha Manu spanyolul fog valamit csiripelni, amire mindig csak egy legyintés lesz a válasz.
Ezek itt ugyanis mér, mér nem, de nem nagyon szerették a ruszkikat.
Így is lett.
Megrendeltük a kaját, miközben Manu folyamatosan replikázott ékesszóló spanyol nyelven.
Aztán kajálás közben elmondta, hogy az első néhány szó után már biztosan tudta, hogy a pincnök egy kukkot sem ért spanyolul.
Ő meg nekiállt verseket szavalni, kicsit idétlen hangsúlyozással.
Alig bírtam befejezni a kaját, a röhögéstől.
Hátra volt még a fizetés.
Mondtam a Gabónak, hogy menj le, és álljon elő a kocsi, mert valószínűleg futva kell távoznunk.
Manu is vele ment, ÉÉN meg Olgával ott maradtam fizetni.
Ezt látván jött is a pincefi, és arany szegélyű porcelán kistányéron, damaszttal letakarva hozta a számlát, és diszkréten a balomra tette, majd egy hang nélkül távozott.
Ekkor elővettem a jegyeket, és ki filléreztem az összeget.
248 Levára adtam 2 leva borravalót, mert 10 Levás jegyeim voltak.
Aztán felálltunk, Olga belém karolt, és elindultunk kifelé.
Az ajtóból még vissza néztem, és láttam, hogy a pincnök nézegeti a jegyeket, és vörös fejjel valószínűleg káromkodik valami cifrát.
Ekkor megnyújtottam a lépteinket, és még éppen beugrottunk a már záródó liftajtó résén.
Lent már várt a kocsi.
Olgával ki siettünk a hotelből, bevágódtunk a kocsiba, Gabó meg gázt adott, és elhúztunk mint a vadlibák.
Hát mit mondjak.
Igen jó kedv uralkodott a járgányban.
Mire vissza értünk a Motelba, már 3 óra volt.
Felkészültünk az előadásra.
Gabó volt a szónok, az oroszával, ÉÉN meg a kiszolgáló személyzet, aki a gépet kezeltem.
Gyakorlatilag végszavaztunk, mint a színészek.
Megtanultam azt a 15 szót, amire nekem képet kellett váltani.
Letudtuk a melót.
Aztán bejelentették, hogy ma este 9-kor kezdődik az ismerkedési est.
Május '18.-a volt.
Szerda.
Megbeszéltük, hogy a nemzetközi kapcsolatok ápolásának jegyében elmegyünk egymás országának csapatához, és elmondjuk, hogy ki kicsoda, honnan jött, és minek.
Szóval bemutatjuk egymást.
Kubában kezdtünk.
Manu csiripelt egy negyed órát.
A nevünk hallatán bólintottunk egyet, és mosolyogva figyeltünk tovább értelmesen.
Egyszercsak azt vettem észre, hogy a társaság tagjai felugrálnak, és erősen rázogatják a kezemet.
Kicsit furcsáltam a hirtelen jött népszerűséget, de azért jól esett.
Nem igazán értettem.
Mindegy, gondoltam.
Hozták a fémdobozos kubai szivarokat, amit vissza utasítottam, mondván, hogy ÉÉN nem dohányzom.
Akkor előkerültek a kubai fehér rumok, és egy pohár is akadt a kezembe.
A második kupica után mondtam nekik, hogy ÉÉN a Daikirit jobban szeretem.
Erre elrohant az egyik, szerzett jégkását, citrom levet, kis barnacukrot, és ott helyben keverte nekem Hamingway kedvenc italát.
Azt láttam, hogy az ízlésemmel nagy örömöt szereztem nekik.
Majd egy fertáj óra múlva átoldalogtunk Az nagy Szovjetúnióba.
Olga bemutatása, a név hallatán bólintás, és már jött is a már-már megszokott kézrázogatás, a lapogatás, és az ölelgetés, valamint a különböző házi wodkák.
Ja, meg a pohárka.
Mi van ma?
Mindenki elvesztette a józan ítélő képességét?
A többiek kacsóját miért nem akarják kirángatni a vállukból?
Nem értem.
Nem vettem észre, hogy a többiek erősen somolyognak.
Útban Magyarország felé, átbotlunk a Grúzokon.
Nagy üdvrivalgás, és jön a kéz ráncigálás, meg azok a komisz kumiszok.
Mondom magamban, hogyha ez így folytatódik, 10 percen belül makonya részeg leszek.
Gyorsan felvettem szokásaim közé, hogy a piát épp csak megnyalom, és a 95%-át megitatom a növényzettel.
Aztán oda súgtam Gabónak, hogy Ő is tegyen így, mert ebből előbb-utóbb kutya nagy baj leszen.
Megfogadta a jó tanácsot, és Ő is követte példámat.
A lányoknak is szólt, hogy Ők is tartsák be a szabályokat, bár Ők tényleg alig-alig kóstolgatták az éltető nedűt.
Immár rogyadozó térdekkel, és sajgó vállizülettel közelítettük meg épülő, szépülő kishazánk drosztját.
Itt aztán fény derült mindenre.
Gabó vette magához a szót, és bemutatta a hölgyeket, majd teljesen tisztán, érthetően, magyarul elmondta, hogy nekem ma van a 25. születésnapom, pedig csak a 24. volt, és hogy ezt az estélyt ÉÉN adom, a szülinapom miatt.
És jött a jól ismert forgatókönyv szerinti kartépkedés, és a pálesz kínálgatás.
A rohadt életbe!
Hogy megszopattál!
Megöllek! Fel négyellek, és feltűzlek a váram 4 sarkára, vagy inkább elevenen megsütlek nyárson, és felszolgállak, esetleg itt helyben azonnali hatállyal elevenen eláslak, hogy csak a fejed látszon ki, és mindenkinek szólok aki arra jár, hogy rúgjon bele egyet!
Vagy talán mégis inkább szerzek Neked a Japóktól egy rövid szamurájkardot, és segítek elkövetni a szeppukut, de az is lehet, hogy savat itatok Veled, de előbb kitolom a szemeidet, és az ujjaidat egyenként kihúzgálom, és a homlokodba szúrkálom.
Ilyettén gondolatok fogalmazódtak meg bennem, midőn rájöttem, hogy az egész arra ment ki, hogy albán csacsivá igyam magam, és legyen kin gúnyolódni.
Na majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén.
Kerestünk egy üres boxot, ami körül volt egy apácarács, repkénnyel felfuttatva, és kőedényekben körbe-körbe szebbnél szebb virágok.
A körülöttem lévőket gyorsan le is téptem, és Olginak adtam, majd vacsiztunk egy keveset.
Aztán egy kis tánci-tánci, hogy kicsit kimozogjam magamból a cefrét.
Éjjel 1 körül a lányok elmentek eltenni magukat, másnapra ÉÉN meg még marasztaltam Gabót egy kicsit, mondván, hogyha már ilyen szépen megszervezte, akkor ez tényleg legyen az ÉÉN napom.
Eljött az ÉÉN időm.
Az emberek jöttek is, a hír hallatám, miszerint ez az ÉÉN szülinapi zsúrom, és koccolgatni kellett.
Hajnali félnégy körül aztán ÉÉN is bedobtam a törülközőt, és elindultunk a B épület felé.
Útközben győztük egymást támogatni.
Bár szabad szemmel jól láthatóan látszott, hogy Gabókának kicsit nagyobb volt az amplitúdója, sőt még az egyik bokor tövében meg is állt pihizni picikét.
Pár másodperccel később meg érkezett a kis Vuk, és véletlenül pont az Ő cipőjén landolt.
Most már tudtam, hogy a foglalkozás elérte célját, ÉÉN voltam nyerő pozícióban.
A szobában Gabó összeveszett a klotyóval is.
Ezt onnan tudtam, hogy letérdelt a fajansz elé, és hangosan bele ordított.
Csütörtökön már hajnali délben fel is ébredtünk.
ÉÉN viszonylag jól tartottam magam, köszönhetően az ébredés után azonnal magamba táplált aszpirinnek, de Gabó szép, természetes zöld színétől elfogott a gúny kacaj.
Aztán amikor megkért, hogy azt az acélpántot szedjem le a fejéről, mert nagyon szorítja, és különben is szóljak rá a fejében dörömbölő kis indiánokra, hogyha a pánt már lejött, akkor ők is szabadon távozhatnak.
Egyszerűen elöntött az elégedettség.
Azért a jóindulatom jeléül kioktattam, hogy korábban kell felkelni ahhoz, hogy az öreg alkeszt leitassa, mégis csak megszántam egy-két szem aszpirinnal.
1 óra körül már egészen emberi formája kezdett lenni.
Olgiék is bekopogtak, hogy röhögjenek rajtam kicsit.
Gabó már úgy nyitott ajtót, hogy aki röhögni mer, azt azonnal fejbe lövi.
Vagy inkább valami csendesebb gyilkolási formát választ.
Amikor a csajok megértették, hogy visszafordítottam a fegyverét, sikítoztak a gyönyörűségtől.
El mentünk ebédelni a Burgaz felé vezető úton üzemelő kubai étterembe, de Gabó nem igen volt éhes...
Ott Manu megtudta, hogy Várnában van egy delfinárium is.
A felszolgáló személyzet, lévén mind kubai, elmagyarázták Neki, hogy hol is van.
Oda autóztunk, és jól megnéztük azt a baromi nagy tuto lakatot, az ajtón kívülről.
Hát ez csúfondáros bukta.
Lett volna, ha.
Szóval, ha Olgi észre nem vesz egy férfit, aki éppen a hátsó bejáraton osont volna be az iroda épületbe.
Gyorsan kiugrott a kocsiból, és igazinak látszó krokodilkönnyek között elmesélte neki, hogy a világ 3 tájáról, több 1000 km-es távolságból jöttünk ide, megnézni a delfineket.
Erre barátunk, aki mint később kiderült nem volt más, mint a gondozó, megenyhült, és bevitt minket.
Be egészen a bemutató medencéig, és az állatokat is beengedte úszkálni kicsit.
Azok a csodálatos palackorrú delfinek meg produkálták magukat.
Iszonyú tempóban köröztek a medence szélénél, majd átugrálták egymás, felálltak a farkukra, és hátra felé haladtak a vízben, és a végén oda jöttek hozzánk, kicsit lefröcskölve minket, és csipogva tátották a szájukat, egy kis ajándék halacskáért.
Cserébe megsimogathattuk a palackorrukat, Sőt, még a nyelvét is vakargathattam.
Addigra megérkezett a jutalom halkaja is.
Hát így szórakoztunk velük egy félórányit, VIP üzemmódban.
Nem volt kis élmény.
Délután, mikor haza értünk, nem volt más hátra, mint egy kis tenisz, pancsi a tengerben, ezt már persze a lányokkal, majd vacsora,és mókázás a Grúzokkal.
Pénteken délben lett volna a plenáris ülés, de addigra már a társaság fele vitorlát bontott, és már haza felé tartottak, a megfelelő repülőkön.
Mi is így tettünk.
Érzékeny búcsút vettünk a csajoktól, címet cseréltünk, majd lefürödtünk, becsomagoltunk, és az Audi orrát Budapest felé irányítottam.
Igyekeztünk, mert estére oda kellett érni a jól bevált motelhoz, ahol Gabó már lefoglalta az éjszakai szállást.
Várt ránk egy hosszú, látványos út, aminek a végefelé Szófiában még be akartunk tankolni egy kis Masztyikát, és pár üvegnyi Skenderbeu konyakot is.
Fásultan, unottan, és tempósan vezettem.
Végtére is siettünk, vagy mi a fene.
Egyszer csak, egy derékszögű kanyar után, ahol alaposan le kellett lassítanom, lemeszelt egy randőr.
Felébresztettem a mellettem békésen szunyókáló Gabót, hogy minél rutinosabban oldjuk meg a feladatot.
A rendnek az szigorú Őre először elkérte az útlevelemet.
Az volt.
Átadtam neki.
Aztán elkezdett mutogatni egy lézeres sebességmérő pisztolyt, ami mutatta, hogy 53 km/órával téptem.
Nocsak! Ez meg milyen vicc!
Az ember, aki ÉÉN voltam, és utána néztem a bolgár kresznek is, már nem is száguldozhat 53-mal, egy közönséges főútvonalon, ahol a papír szerint akár 80-nal is repeszthetnék?
Emberünk előadta védelmében, hogy ott hátrébb van egy 40-es sebességkorlátozó tábla.
Fasza.
De hol?
Mert ÉÉN semmiféle táblát nem látok, nemhogy kresztáblát.
Visszasétáltunk.
Félre húzta a bokrot, és megmutatta a láthatatlant.
Bravó Öcsi!
Te nyertél.
Mennyi az annyi?
Kis gondolkozás, és firkálgatás után rávágta, hogy 2 leva.
Erre hangosan felnyerítettem, és a kezébe nyomtam egy 5-öst, mondván, hogy akkor megyünk még egy kört.
Innen egészen Szófiáig már teljesen eseménytelen volt az utunk.
Szófiában az első dolgunk volt, eltapsolni az összes benyajegyünket.
Útközben Gabó kiszámolta, hogy mennyire lesz még szükségünk, és a többit az első kutasnál eladtuk féláron kemény bolgár leváért.
Kölcsönösen jól jártunk.
Aztán behatoltunk a fővárosba.
Megálltam egy nagy téren, és gyalog folytattuk az utunkat.
Először egy lemezboltba botlottunk bele.
Silány minőségű, semmilyen kínálatú,gusztustalan bakelitek tömege.
Pfúj.
Azért mégis csak találtam magamnak valót, néhány népzenei lemez formájában.
Ezeket meg is vettem, mondván, hogy nekem mindenféle zene tetszik.
Otthon ki is derült, hogy ezek ha technikailag nem is, de legalább zeneileg valóban jók.
Tovább nemve rátaláltunk egy élelmiszer boltra.
Ide is betértünk.
Vettünk is 20 flaska Masztyikát.
Azaz csak vettünk volna, ha lett volna.
De csak 4 üveg volt.
Mind megvettük.
Majd még 5 közértre volt szükségünk, hogy beszerezzük a 20 üveg Masztyikát, és azt a 10 üveg Skenderbeu konyakot.
A szerzeményeinkkel vissza ballagtunk a kocsihoz, és némi segédlettel eldugdostam az anyagot.
Tettem minden csomagba, az üléstámla mögé, sőt még a C64 dobozába is raktam egyet-egyet.
Jó lesz az még valamire alapon.
A csomagtér legtetejére pedig az eddig gondosan őrizgetett Yugoszláv Napóleon konyakok kerültek.
Ránk esteledett.
Elindultunk a Motel irányába.
Innen Gabó volt a soros pilóta, úgyhogy ÉÉN meg kezemben egy flaska Skenderbeuval duzzogtam magamban az anyós ülésen.
Mikor megérkeztünk, már Gabó is meghúzta az üveget.
Rutin szerűen ÉÉN bementem a recepcióra, Gabó meg megint lekenyerezte az aktuális parkoló őrt, a szokásos 1 levával.
Elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy lefürödjünk, és kis olvasgatás után bedobjuk a szunyát.
Na ez sem ment ilyen egyszerűen.
A Gabó ágya melletti olvasólámpában nem volt izzó.
Mondom Neki, hogy csavarja ki a nagy lámpából, abba úgyis annyi van.
Úgy is tett.
Kicsavart egyet, és becsavarta az olvasólámpába.
Felkapcsolta.
Azaz felkapcsolta volna.
Ugyanis a kapcsoláskor az izzó felöl pici szikrát láttunk, és sötétbe borult az egész szoba.
Gabó kilépett a folyosóra, hogy lemegy a portára, és szóvá teszi a dolgot.
Aztán vissza is lépett, mert a folyosó is matt sötét volt.
Felhívtuk a portást, hogy mi ilyenkor a teendő.
Mondta, hogy már hívja is az elektromos műveket, mertaz egész Motelben elment a villany.
Kinéztünk a parkolóra, de ott is csak az Őr úr zseblámpájának a fényét láttuk.
De a környéken sem láttunk bármilyen lámpát világítani.
Hát ez derekas lámpagyújtás volt.
Fél Bulgáriában elment a villany.
Ezen aztán álomba röhögtük magunkat, a nagy sötétségben.
Másnap reggel korán keltünk, hogy hamar Nisbe érjünk, hogy ott regelizzhessünk, megnézzük a várost, és talán még vásárolnánk is valamicskét.
Ennek megfelelően 5-kor fel is keltünk, és 15 perccel később már el is indultunk a határ felé.
Viszonylag kevesen voltak ezen a korai órán a határátkelőn.
Gyorsan, szabályosan, átléptük a bolgár határt, a két Napsi segedelmével.
A bolgár finánc ugyan is kinyitatta a csomagtartót, meglátta a konyakokat, zsebre tetette, és intett, hogy mehetünk tova.
Erre az orra alá dugtam a vámpapírjaimat, és kértem rájuk stemplit.
3 perc múlva ezeket is megkaptam.
És már ott is álltunk Yugoszláviában.
5 órakor.
Mondom 5-kor.
A kurva annyját!
Már megint az az óra átállítás.
Most mihez kezdünk azzal a sok időnkkel.
Gabó előhalászta valahonnan a Nacsalnyik nevét, és megkérdezte, hogy hol van emberünk?
Mázlink volt.
Most is Ő volt a szolgálatos tiszt.
Commodore kipakol, játék, ott maradó piák, és villámgyors határátlépés.
És persze az elmaradhatatlan teló Horgosra, hogy késő délután ott leszünk.
Bementünk Nisbe.
Az éppen csak kinyított pékségben Egészen friss kalácsot vettünk, egy bögre kakaóval.
Megreggeliztünk, és besétáltuk az alvó városkát , a gyönyörű napfelkeltében.
Vásárlásról szó sem lehetett, hiszen az iparcikk boltok, lemez boltok, és a többiek csak 10 után nyitottak.
Tovább nyomultunk az ország belseje felé.
Egyszercsak Belgrádban voltunk.
Az egyik nagy útkereszteződésben álltunk a piros jelzést mutogató rendőr előtt.
A rendőr sárgát mutatott.
Ekkor a keresztbe sávból még át akart suhanni egy kocsi.
A rendőri intézkedés a következő képpen nézett ki.
A rendőr lekapta a sapkáját, megpördült a kocsi után, és hozzá vágta a sapit a kocsi csomagtartójához.
Sofőrünk meg abban a pillanatban beszart, hogy elütötte a szervet.
Az egész kereszteződés dermedten állt.
Mire hősünk kipattant a járgányból, már csak azt látta, hogy a szerv éppen felveszi a sapiját, leporolgatja, és komótosan a fejére illeszti, a szabályzat szerint.
A forgalom mozdulatlanul áll.
A rendőr kényelmesen előveszi a noteszát,és felírja a vétkest.
A forgalom még mindig békésen ácsorog.
Aztán vissza parancsolja a járművet a saját helyére.
Persze az egész sávnak tolatnia kell egy autónyit, hogy hősünk beférjen.
És a forgalom még mindig egy helyben toporog.
Ekkor rendőrünk vissza tér eredeti posztjára, és mintegy 10 perc után végre elindulhatunk.
Beautózunk a központba.
A hülye Gabó már megint rángatja az oroszlán bajuszát.
Rámutat egy kék útjelző táblára, amin ékesszóló ciril betűkkel az áll, hogy aszondja Centar.
Aztán kissé ilyedt hangon elrebegi, hogy valószínűleg eltévedtünk, mert ez nem Belgrád, hanem Centar, és itt már egyszer jártunk.
ÉÉN meg tövig benyaltam.
Bele telt jó pár perc, mire rájöttem, hogy megint ÉÉN lettem a hülye.
Felötlöttek bennem a tegnapelőtti felnégyeléssel kapcsolatos gondolataim.
Leparkoltunk.
Némi város nézés, történelmi nevezetességek, kultúra.
Aztán bevásárlás.
Azért itt már nagyon komoly lemez boltra akadtunk.
Majd vissza a kocsihoz, pakolás, és indultunk Horgos felé, a mintegy 100 bakelittel, és a majdnem 40 liter piával.
Már nem volt hova elrejteni a cuccost.
A szerb fináncoknál megint kipakolás, játék, pia átadás.
Ment minden, mint a karikacsapás.
Aztán már csak a Szögediek voltak hátra.
Itt Gabóra maradt a megvesztegetés.
Amikor a finánc kinyitatta a csomagteret, Gabó azonnal benyúlt, és kivett egy üveg Masztyikát, hogy átadja a posztnak.
Aztán mégse adta át, hanem inkább elejtette.
Először nézték egymást bambán, majd a szakember megkérdezte, hogy van-e még egy.
Volt.
Már indulhattunk is tovább.
A FEP után az első egy-két útjelző táblán még Magyarországon is kivoltak írva a városnevek ciril betűvel.
Gabó rögvest döfött is rajtam mégegyet.
Rákérdezett, hogy mi is van oda írva?
ÉÉN meg elkezdtem betűzni a cirilt, pedig magyarul is ki volt minden írva.
De erre csak akkor jöttem rá, mire kibogarásztam, hogy igen, semmi kétség, Szeged felé tartunk.
Hogy ÉÉN mekkora egy barom vagyok!
Már megint bedőltem ennek a gazembernek.
A következő megálló Gabó gárdonyi nyaralója volt.
Ott éjszakáztunk, és a vasárnapot is ott töltöttük, fűnyírással, szörfözéssel, egyszóval még tartottunk egy kis levezető bulit.
Hétfőn aztán haza gurultunk.
Először kicsit elkésve, de bementünk az intézetbe.
Kipakoltunk, elintéztem a papírmunkát, megajándékoztuk a kollégákat, és Gabó megírta az úti jelentést, ami persze nem ezeket a pontokat tartalmazta, mint a jelen írásmű.
Kicsivel dél, után már le is borítottunk.
Először nálam pakoltunk ki, és Gabó átült az ÉÉN zsigámba, aztán mentünk Gabóhoz, ott is kipakoltuk a maradékot, majd leadtam az audit is.
Kedden meg elkezdtünk visszaszürkülni az átlagos hétköznapokba.
Vagy, nem?

 

doboz alja
oldal alja