Csak magyarul
Ki vagyok?
Mi vagyok?
Mért vagyok?
Vagyok.
Adok.
Kapok.
Szeretnék...
Akarok.
Mit adok?
Mit kapok?
Mit szeretnék?
Mit akarok?
Magyar vagyok,
Magyarok!
Magyarul,
csak magyarul
gondolkodok.
És írok, olvasok.
Magyarul,
magyarok.
Magyar vagyok.
Magyar,
és nagyon is az.
Magyar!
Igaz magyar.
És jó magyar.
Holtig az.
S a társak?
Várj csak!
Látlak.
És hallak.
Lássak
vagy ne lássak?
Halljak
vagy ne halljak?
S hol álljak?
Jobb
vagy baloldalon?
Vagy középen?
S kik körében?
Életem,
érzelem,
vonzalom.
Mondatom
mondhatom?
Számtalan szín palettámon!
Mennyi dal szól lantomon...!
S mennyi szép van a világon!
Szóljatok! S én folytatom...
Szóljatok, de jó szándékkal!
Szóljatok, de szabadul!
Jó szóért a lelkem él-hal.
Szóljatok! De magyarul!
És én mondom...
Van más dolgom?
Szólhat másról énekem?
Itthon vagyok itthon, otthon!
Lehet-e más életem?
Nincs más dolgom,
így hát mondom,
magyar szóval,
ma-gya-rul.
S ha már mondom,
szépen mondom
a magyar szót,
makacsul.
S ha nem mondom,
lesz, ki mondja,
lesz, ki tanít
magyarul.
És én értem.
Jó, ha értem!
Ez a mag
jó földbe hull.
S aki mondja,
azt is mondja,
(meg is mondja!)
magyarul,
hogy költőnek
mi a dolga:
Leng nemzeti
szalagul!
Mit kell hát tenni?
Szabaddá lenni!
Igen. Szabaddá!
Magyarul!
S hitelt szerezni
minden szavadnak!
(Ily költők akadnak.)
És, aki költő,
népétől tanú!
Van kertem.
S szép kertem!
S kertemben virágok!
S ha tudok,
kertemből,
szebb kertet csinálok.
Jó kedvvel kiáltok:
Kék az ég! Süt a Nap!
S jó nagyot kiáltok,
hogy meg is halljanak!
S egemre felnézek...
Csak azért, hogy kérjek.
Hogy tinéktek kérjek!
Segítek vagy ártok.
ha mondom hibátok?
Nos, mannára vártok?
Ha kell, megtaláltok.
Gazdag avagy szegény,
ez a fal
kőkemény!
És visszaüt!
Csak épeszűt
s csak valakit.
Azt, ki akar
valamit,
s azt, ki zavar
valakit.
Na kit? Na mit?
Az embert,
aki mert.
(És aki nem mert?)
És azt,
aki nem akart?
Nem akart bajt,
zűrzavart.
Aki úgy él,
hogy szeret.
Embereket!
Emberek!
S így cipel
nagy terheket.
Sajátjául
terhedet!
És ezt, így.
meddig lehet?
Ki e földön
szenvedett,
kárpótlásra
szert tehet?
És a végén
ki nevet?
Oh, Uram,
ezt ne engedd!
Teremtsél
csendet
és rendet!
De ne így!
Ne büntess
egy mércével!
Bűnt, bajt mi mérsékel?
S hogy bánsz az értékkel?
És a porszem-léttel
kit sújtasz?
Mért büntetsz
haragos éggel?
S miért földrengéssel,
és szökőár-véggel?
Azt mondod, ez vészjel?
Szó téged nem ér el?
Védőnek ne kérj fel!
Mit is tesz
az ember?
A nagy-
és a kisember?
Ki már félni sem mer.
Az ember, csak ember.
S mit tehet,
ha ember?
Meg kell halni
egyszer...
Megelégszel
ezzel?
Így mondják
magyarul.
S a magyar is tanul!
Szilveszter van.
Mindenkinek?
Az óránk
túlzottan siet.
Év-forduló.
Kinek-kinek.
És én még hiszek!
Kinek hiszek?
Miben hiszek?
A világban?
Lehetne,
hibátlan?
Öröklött hibánk van.
Emberi hibánk van.
E porladó vázban,
lelkünk vigaszában
- égi mennyországban -
kiutunk talán van...!
Te sem vagy hibátlan!
Oh, Uram,
ne engedd!
Kérünk,
tegyél rendet!
Te vagy az Úr!
És tudsz magyarul.
Jól, magyarul.
Az Úr is tanul?
Kezdhetem elölről?
Zöldülő mezőkről,
kék égről,
jóról és szépről
akartok hallani?
Tudnak-e vallani,
engesztelést kérni,
hinni és remélni?
S az emberért élni?
Szemtől szembe nézni?
Hogy ne kelljen félni!
S ha már nem kell félni,
Az lesz a jó dolog!
Csak erre gondolok.
Nem a jajra, bajra,
sátáni kacajra...!
S nem a pusztulásra!
Nem is a bukásra,
végelbutulásra!
Ne szorulj el torok,
csak jóra gondolok!
Kiknek egy a sorsa -
legyen úr vagy szolga,
here vagy dolgozó,
vagy lélekfoltozó -
érti, mi a dolga.
Megállni
s menni tud.
Van-e még adud?
S kijátszatlan lapod?
Tudom, reám hagyod.
Bőkezűen adod.
Tán vissza is kapod.
Még vissza is kapod!
A világ most
gyászol.
Szeretetre vágyol!
Betlehemi jászol
könnycseppeket tárol...
Van, aki vádol.
S van, aki számol...,
holttesteket.
Mit is tehet.(?)
Úr avagy szolga,
here vagy dolgozó,
vagy lélekfoltozó.
S ha lélekfoltozó,
igazság-gondozó,
szépszó-toldozó?...
Vajon mit tehet?
Szól, ha csak lehet.
Felül vagy alul
tudnak magyarul?
Nem mondom,
kérdezem.
Hogy melyik
térfelen?
Tipródsz
e végzeten?
S az ember-
életen?!
Szóljon hát énekem!
(Bár folyvást kétkedem.)
Színes
vagy színtelen?
S ha színes?!
Hihetem?
Mi múlik rímeken,
poéta-kincseken?
S a szívem?
Mit mond
a szívem?
Csak dobog.
A lelkem
meg dohog..
Jobb sorsok,
jobb pályák...!
Utamat elállják?!
És akik elállják,
a rossz utat járják?
Csak a maguk útját!
Nemtörődöm-vadul!
Tudnak-e magyarul?
Emberek!
Magyarok!
Tehetnék?
Akarok.
Menjek
vagy maradjak?
S ha megyek,
haladjak?
Higgyek a szavaknak?
Elhiggyem, hogy adnak?
Nehéz évek vannak,
s forrásim apadnak!
Segítők akadnak.
Okozói jajnak,
majd magamra hagynak...
Sőt, ketté szakadnak...!
Magyarabb magyarnak...
Kétfelé szakadtnak...
Hátha jót akarnak!
Igazat akarnak!
De jó is
magyarnak!
De jó is
szabadnak!
S euro-magyarnak?
Magyarul -
ha hagynak -
értem a szavad!
Szedd össze magad!
Életed adod,
hogy éljünk vele?
A vihar szele
vagy a Nap ereje
visz előre minket?
Ez a te kincsed.
Lelkünket tekintsed!
A többi alakul.
Mi tudunk magyarul.
S nemcsak magyarul.
S a magyar még tanul.
Több kell ott alul!
S felül ezt tudják!
Remélem, tudják.
Te vagy az Úr.
Fenn. S mi itt alul -
hálátlan szolgák ,
kik fényed kioltják -
úri módon élünk...!
S kérünk,
egyre kérünk!
S hogy nem csak henyélünk,
tanúsítja létünk,
teherbíró népünk.
Ezer éves léptünk!
Európába értünk!
Félünk és nem félünk.
S ha félünk is,
élünk!
S ha lesz is majd végünk,
emberi végünk,
Téged megértünk.
Végül megértünk.
Legvégül. Megértünk.
Tudhatnánk a véget?
Éveink Te méred!
Körülölel fényed,
S eged ejt rabul!
Ki mosollyal ébred,
s könnye könnyre hull...,
nem tudom,
mért félted,
hisz szavát jól érted...?!
Konok makacsul
csak mondja magyarul!
Ahogy tud. Magyarul.
Csak magyarul...
Csak magyarul.
Magyarán, magyarul.
A Földön, itt alul.
