Csillaghullás
Mindenki hisz talán abban, hogyha elkap egy hulló csillagot, és kíván
valamit, az teljesülni is fog. Sokan, mikor itt az ideje, s látnak egy
hullócsillagot, szaladnak felé. Kinyújtják kezüket, s ha sikerül, elkapják,
s nevetve kacagnak föl, s kívánnak is valamit.
Augusztusban, csillaghullás idején, sokan tesznek így. Sokan szaladnak,
hulló csillag után. De vannak, akik nem szaladnak. Hová is szaladnának?
Miért is szaladnának? Csak félve kérdezik, miközben fogják barátjuk kezét:
"Mondd, milyen az a hullócsillag? Mit látsz? Milyen a színe, fénye? Mekkora?
Ha alátartanám a kezem, érezném?"
Lehet, mert a hullócsillag messziről jött fényjelenség, sokáig tart, még a
földre ér.
Vannak, akik nem kérdeznek, csak egy mosoly játszik arcukon, csak sóhajtanak
egy nagyot, s mondják: "Igen, én még emlékszem, milyen az a hulló csillag.
Szaladtam felé. Kinyújtottam kezem, s ha elkaptam, bohón kívántam is egyet."
Most is csak azt szeretném, csak még egyszer , csak még egyszer láthatnék
hullócsillagot! És tudom, ha látnám mindig azt kívánnám. Csak mégegyszer,
csak mégegyszer, de nem lehet. Nincs mégegyszer. S vajon, annak, aki soha
nem látott csillagot hullani, meg lehet-e mutatni, tud-e az felé szaladni,
eltudná-e kapni? Ki tudja azt? Én nem. Én nem tudom. Szaladnék felé. Ma is,
holnap is., ahányszor csak látom. S vajon, ha megfognám barátom kezét s ő
kinyújtaná felé, a csillag tudná, hogy melyikünk tenyerébe kell hullani? Nem
tudom. S vajon ha csak állna, állna az a valaki, a csillag tudná, hogy neki
pont elé kell hullani? Nem tudom.
A hullócsillag sajnos nem olyan. Csak érkezik, valahová hol a tenyérbe, hol
a földre és egyszer csak kialszik a fénye.
(Szakmár, 08. 09. 15. hétfő)
