Dolgozó Nő
Nekem már az érzést is álmodnom kell. A szívem érez, a tíz ujj meg gépel. Hideg világ és elektronikus és nincs, aki a fülembe szerelmesen halk szavakat
sugdos.
Hallgatom a gépem, ahogy zúg, és az órát a falon, hogy ketyeg és én is így létezem gépként és magamra csodálok, hogy mégis ember és nő vagyok. A medáliont
nézem, ahogy mellemen pihen és tudom, hogy szeretettel adták a szeretet ünnepén és elnézegetem magam, hogy hát mégiscsak ember és nő vagyok. eszembe jut
a nyár, amikor bőröm még nap érte: barnasága már halványodott, és magam mindenkinek szolgálatkész adom, énemet boldognak lenni mégse hagyom. szeretettel
nézek hát keblem drága halmaira édes ikreimre, szeretettel és reménnyel, hogy gyermekem táplálják egyszer.
Boldogság tölt el, hogy méhem életet hordhat és mellem gyermeket táplálhat és félek az időtől, mely mindezt elveheti tőlem. Érzem, hogy nő vagyok és szerető,
anya és feleség, asszony, miközben kezemet mellemen nyugtatom. Olyan tünékeny és törékeny a női lét és én pazarlom "karrierért?" Hisz múlik a báj és ráncosodik
majd a bőr, tiszavirág a gyenge édes nő és a munka frontján meghal az elvtársnő, és nem hajol keblemre se csecsemő, se szerető. Nő vagyok még mindig és
milyen ritkán érzem. Rég vettem szép ruhát és voltam kislány egy randin. A szakember szerep olyan nemtelen és hírtelen most itt ül egy ember, aki ráeszmél,
hogy mégis nő és csak tűri tétlenül, hogy rászakad a világ és, hogy bármenyire is nemes és karitatív, mégis vággyal teli a test és a szív és magát győzködi,
hogy holnap majd nő lesz és hagyja magát boldogan szeretni, de már tudja, hogy csak önáltatás és rég volt az a kis legénylakás, ahol nő lett és nem volt
cég és nem volt más, csak Tamás és egy nő, meg egy férfi, akik egymástól nem kérik és mégis megkapják a kincset egy éjbe zárva és most harmincfelé nagyon
árva, így egy szobába zárva, komolyan, felnőtten és szakmain, dolgozva a világért, ahol szeretet nem világít és elfeledik a porszemet és sírni tudna, hogy
mit hagy el és felzokog a fájdalom, hogy egy nőnek dolgozni kell. Milyen jó lenne levenni az álarcot és nem vívni álharcot és asszonynak lenni dolgos uram
mellett és magam egészét adni hitvesemnek és drága magzatunknak. Mindenné lenni és mindent adni ezért teremtettem, hogy drága testem minden gömbölyű formáját,
minden édes hajlatot, bőröm selymét, ajkam harmatát oda adjam egészen és most bezárom a nőt egy hús-vér robotba, egy világmegváltó eszmébe félretolva,
azt, ami ősi és természetes és termékeny és buja, ó én nagyon, nagyon buta! Miért nem engedem meg már magamnak,hogy minden gondolat és felelősség eltűnjék,
mint egy pillanat és egy ölelésben megtaláljam önmagam. Amikor nem gondolok semmire csak érzem a lényed és bennem fogan egy új élet és miénk a világ teljessége
és arcodba nézek és felolvadok és érzem, hogy szavak nélkül is nálad otthon vagyok.
