EPIGRAMMÁK
I. A Hősök emléke
Örök időkig áll márványlapra róva,
Bátor férfiakként miképpen küzdöttek,
És mily fenséges a hősök szent halála,
Emléküket áldja örökös tisztelet!
II. A templom
Gyarlóságunk volta falaid közt semmi,
Fenséges csendességedben elmélkedem;
Miképpen lehetne Isten szerint élni,
És tisztítani végleg bűnös életem.
III. A női lélek tisztelete
Könnyedén libbenő csengő harangjáték,
Titokzatos mélyből felszálló dallam,
Szép női lelkektől adatott ajándék,
Férfi, ne illess női lelket bántóan!
El kell fogadni rejtélyes lényüket,
Értsük meg a női lélek kívánságát,
Szálljon hát Reájuk örökös szeretet,
S virágokkal hintik be életünk útját.
IV. Munkácsy Mihály
Színeket, formákat festettél vászonra
Egy életen át tartó nagy kitartással.
Magával ragadott a Nap varázslata,
Barátságot kötöttél híres betyárral.
Magukba zártak női szívek csapdái,
Sokszor úrrá lett rajtad lelked tébolya.
Bizony mégis tudtad műveid folytatni,
Múlhatatlan kincs a Krisztus-trilógia.
V. Eger
Megírt történelmünk aranyba foglalva
Az idők végezetéigmár fennmarad,
E váron nem rontott pogány had hatalma
Maroknyi magyartól pusztult a fenevad.
Egert csupán Isten vette oltalmába,
Kedves volt előtte a véres áldozat,
„Te Deum laudamus!"-énekelt Róma
Hőst éneklő dalnok; ne tedd le lantodat!
VI. Kárpátok
Égre mutató, múló idő tanúi,
Ti teremtés alkotta zöldellő hegyek,
Láttatok népeket új hazát foglalni,
Mert az Isten tudta, hol legyen helyetek.
Szikláitokból éltető forrás fakad,
Szirtjeitek magasán sasmadár fészkel,
Erdeitekből tiszta fuvallat árad,
S gyermekeket áldotok ezer mesével.
VII. Arad
Van egy mező, valamikor vesztőhely volt,
Népek szabadságát áldozták oltárán,
Magyar anyák s lányok szívében gyász honolt,
Kétfejű sas fészkelt Arad magas tornyán.
Tizenhárom hős férfit; honvéd főtisztet
A sors mártírhalál kezére juttatott,
Volt köztük horvát, szerb, örmény, osztrák, német,
Reájuk gondolva mondjunk imádságot!
VIII. Égitestek
Nap, Te hatalmasság, Mindenség koronája,
Assisi Szent Ferenc Himnuszával vallom,
Éltet minden teremtményt fényed világa,
Isteneként tisztelt az ősi Egyiptom.
Hold, Te éjszaka méltóságos Asszonya,
Sötétben járóknak világítod útját,
Tied a tengerek dagálya, apálya,
Mosolyogva vigyázod mindenki álmát.
Csillagok, Ti kicsi égi pásztortüzek,
Utatokon jő majd el Csaba királyfi,
Köztetek teremtődtek mennyei képek,
S vágtáznak Rajtatok táltosok lovai.
Bolygók, Földünk édestestvérei vagytok
Vonzás és taszítás sejtelmes titkával,
Még ma is vizsgálnak kutató tudósok,
Telve vagytok fénnyel és titkos árnyékkal.
IX. A Tisza szépsége
Máramaros havasainak völgyében
Útjára indult egykor a szép ősfolyam,
Kis patakok táplálják medrét serényen,
Legendákat láttam róla álmaimban.
Szőke tündérlányként vándorol dél felé,
Mintha kergetőzne az északi széllel.
Magyar hazám földjét vizével élteté,
Édesen csókolja örök szerelmével.
Petőfi látta romboló pusztítását,
Hogy miképpen mosta el a termő határt,
De meglelte ismét csöndes nyugodalmát,
Partja mellé Juhász Gyula pihenni járt.
X. A múzeum
Görög oszlopok sorának oltalmában,
Régmúlt titkait vigyázó ajtók mögött,
Megtaláltam, amit mindig tudni vágytam,
Mit adott a múlt: jelent, a jelen jövőt.
Mert igaz; a múlt jelenünk tanítója,
Tartalmas jelenünk jövőt meghatároz,
Ősrégi leletek vezetnek múltunkba,
Ezek kellenek a jelen tudásához.
