Ébredés után
Kinyitom szemem, s azt hiszem álmodom,
fejem felett a csillagokat nem látom.
Por van, füst, és mindenhol csend honol,
bármerre nézek, csak a homályt látom.
Lassan, nyögve felállok, s körülnézek,
de most is csak ugyanaz a helyzet.
Leporolom ruhámat, arcomat, kezemet,
de a csend füstös porával újra betemet.
Mintha már látnék én valahol, valamit,
de sehol senkit, vagy valahol valakit.
A poros füstön át a szél lyukat szakít,
mire egy kutya a távolban felvonyít.
Még mindig a csend, de a szemem ámul,
megdöbben a látványtól, mi elé tárul.
Az egész testem hirtelen megbénul,
rég szólt a szám, de most végleg elnémul.
Szerteszét a sok törött üveg, s fémdarab,
a tornyok helyén csak romhalmaz maradt.
Mi ez, valami rossz díszlet, színdarab?
Nem, ez valóság, a szívem megszakad.
Gúzsba kötött fehér angyal felém repül,
de meglát, így leszálnia nem sikerül.
Az ilyen kudarctól az élet nem épül,
az idő is, mely sose volt, megperdül.
A távolban vonyító kutya is előjön,
nyakában egy tábla: "Kérem ne lőjön!"
Egy kérdést olvasok ki a szeméből:
"Mik vagytok ti, emberek, vagy ördögök?"
