Ébredő
Álmaink csonthéján kocogtat a hajnal.
Rügytiszta köntösét felölti a nap,
S a pillanat aritmiája létünkké tágul.
A gyermekkor árkában moccanthat
Így a teremtő remegés.
A kulisszák terhe örvénylő virágszirom,
S hazát keresni indul a köznapi csoda.
Az élmény támolygó magánügy csupán,
De az értelem tudja, hogy illattal zsúfolt
A nyári kert, mégha a mohos csanakból
Tegnapunk el is illant.
A törésvonalak rácsain át, kandi lét
Mustrálja érzékeinknek helycseréjét,
Virradó tekintetünknek repkényszirmait.
Egymásra feszülve igézzük élővé a szót.
