Egy dal
Egy dalt hallgattam az imént...
S az színigazat beszélt...
Az igazat mondta el;
Csak nekem; csak nekem.
Szívem szorul, ha e dalt hallgatom,
De oly gyönyörű, oly szép,
Mert a fájó igazságot mondja el;
A legfájóbbat; a legfájóbbat.
Arról énekelt, mit azóta szeretnék,
Mióta megszerettelek.
S arról, mit el nem feledhetek,
A feledést; a feledést.
Feledjem mindazt, kit szeretek!
De őt én nem feledhetem.
Mert oly nagyon, oly annyira szeretem.
Ez fáj nekem; fáj nekem.
Fáj nagyon, de csak álom...
De nehéz erről beszélni, és mégis
Oly jó, de hiába mondom el!
Nem változik semmi; de semmi.
Istenem kérve kérlek segíts nekem!
Segíts, hogy engem szeressen!
S én, őt tiszta szívből szerethessem!
Hogy mindazt, mit adtam neki,
Egyszer ő is vissza tudja adni.
Akkor egyenlők leszünk, s egy pár;...
De távol van; hova gondolok már.
Ami legközelebb van, az a holnap,
A síeddzés; s hogy ott lesz e?
Az nem lehet kérdés!
Három hét, tengernyi idő!
De holnap látnom kell,
Mert különben a harcot feladom.
De csak rá, csak rá gondolok.
S hogy mért lett íly fontos megint?
Ezt nem tudhatom, pedig a nyáron,
Már egész jól elfeledtem, de attól
Félek, csupán csak rossz helyre,
Nem jól záró dobozba tettem.
S lám a doboz zárja kinyílt.
Lehet, hogy nem jól rejtegettem?
Hát íme, megint virágba borult
Szívem, a rózsabokor, bimbózik,
De a sok bimbó előbb-utóbb,
Hát igen kinyílik.
S virágzik szüntelen,
Ha e dalt hallgatom;...
A lángrózsa kivirul egészen.
S mindez egy dal nyomán, dal nyomán;
S kusza vers lesz mindig talán.
Sok kusza gondolat,
Melyet sorokba rendezek,
S nem csinálok semmit,
Csak kínzom magamat,
S múlni hagyom a drága,
Szerelmes, dalos perceket.
(Pest, 95. 11. 07. kedd)
