23. Egy évvel később
Teltek múltak a napok.
Visszatértem a civil életbe.
Munkahely, tanulás, a nagy szakítás, új szerelmek, autó, hízás, mérhetetlen mennyiségű munka, és még több pénz.
Egyszóval, éltem, mint Marci Hevesen.
Akarom mondani, mint Zotyi, Budán.
Majd egyszercsak, úgy vagy augusztus táján, kapok egy behívót.
Micsidííí?
Na ne máán!
De igen.
Bevonultam, és átvettem a tartalékos gúnyát.
Nosza, mondok, ennek máá fele se tréfa.
Ezek csak nem által akarnak képezni nyúlnak?
Azt tudtam, hogy ennek előbb, vagy utóbb el jön az ideje, de hogy illen hama hama, arra nem készültem föl.
Karácsonyra meg is kaptam a behívómat, amiből kiderült, hogy február '14.-én reggel 8-ra kell lejelentkeznem, a Külső Váci úton lévő Petőfi laktanyában, ahol megkapom a 3 hónapos átképzést, hogy aztán hajózó tisztként, azaz minimum alhadnagyként engedjenek utamra.
Hóóódis ne!
Ne máán most akarjanak belőlem tiszt eftásat faragni!
Azéé, még annyira nem szerettem bele a katonásdiba.
A következő év jól kezdődött.
Január elején az exem bemutatott a jelenlegi feleségemnek.
Új csaj.
Lehet komolyan udvarolni.
De hogy is?
Hiszen most kaptam 3 hónap túlképzést.
Na de hát mit tesz Isten, és a közmondások?
Aszongya a mondás, hogy villamos, és nők után ne szaladj, mert kitörik a bokád.
ÉÉN meg épp akkor készültem föl egy farsangi marathonra, és mint jó karban lévő fiatal embör, futottam ÉÉN az újdonat új barátnőm után.
A lyány friss diplomás tantónéni vót, és épp a gyerekeket vitte föl Városkútra legeltetni, mintegy téli üdülésre, 3 nappal a bevonulásom előtt.
Hát persze, felmentem utánuk, és elkezdtem hógolyózni a srácokkal.
Amikor az egyikük épp az arcomba dobta a golóbist, ÉÉN elfordultam jobbra, a jobb lábam meg nem, mert megakadt egy zsombékba, ami a hó alatt nem volt észrevehető.
Hát így történt, hogy a nők után futottam, és kitörtem a bokámat.
Az éjszakát még ott töltöttem, de másnap már nem volt kétséges a törés.
Irány az SZTK.
Hát a kocsimmal nem tudtam kiállni, mert az éjszakai hóesés bebetonozta, ezért a másik srác, aki ott legyeskedett a másik tantónéni körül, sajnos nem tudott lelábítani az intézetbe.
Hívtam a Bratyót, aki el is vitt a Fehérvári út elejére.
Aztán ott hagyott, mert mennie kellett a boltba, dolgoznia.
A sebészet a földszinten volt.
Oda battyogtam, és ültem egy órácskát.
A doki csak kijött a folyosóra, és már írta is a beutalót a röggönyre, ami a harmadikon volt.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindkét lift rossz volt, a betegszállítók meg csak 3 órával később tudott volna jönni.
Remek.
Ezt nevezem azóta is úgy, hogy ÉÉN csak másodrendű állampolgár vagyok.
Nosza, törött láb ide, törött láb oda, irány a röggöny.
3 emelet, egyenként mondjuk úgy 40 lépcsőfok.
Mire fölértem, már izzadtam, mint egy ló, és ordítani tudtam volna, a fájdalomtól, úgy lüktetett a patám.
Itt is ültem vagy másfél órácskát, mire sorra kerültem, és még egyet, amíg a papírt megkaptam, amin fehéren, feketén az állt, hogy "jobb külboka, haránt irányú törés."
Úgyhogy mostmár nemcsak nyilvánvaló volt, de le is volt írva a tény, hogy el vagyok törve.
Ettől még a liftek nem javultak meg, és a betegszállítók is elmentek ebédelni.
Oké.
3 emelet le.
Már kezdett elfogyni a levegő a lépcsőházban, mire megint leültem a sebészeten.
Ott meg addigra orvos váltás volt.
Végre bejutottam, és a doki szó szerint elámúlt, hogy mekkora barom a kollégája, hiszen ezt elsőre át kellett volna utalni az Orthopéd klinikára, a Karolina útra.
A távolság nem több 4 km-nél, de a mentő csak 5 óra múlva ér ide.
Erre fölhívtam a kollégámat, aki viszont azonnal ott termett,és átszállított.
A klinikán azonnal befektettek, és közölték, hogy még az éjjel műtét.
Hát ez szép-szép, de az Öregek?
A szobában, ahol feküdtem, volt egy korombéli srác, akinek a keze volt össze-vissza törve.
Őt kértem meg, hogy telózzon az Apunak, hogy hozzanak már be nekem valami pizsmit, meg egyebeket.
Apu, egy órán belül megjelent, és hozta a cuccost.
Azért kértem Őt, hogy megbeszélhessük, hogy ügyesen elintézi a bevonulástalanságomat.
Elmondtam, hogy hol van a behívóm, és hogy mi itt a teendő.
A kezébe adtam a röggönyt is, és ezzel el is ment.
Késő este jött egy doki, és megbeszéltük a műtétet.
Majd jött egy nővérke, és külön figyelmeztetés nélkül hátba szúrt, minden féle lumbálások címén.
Ekkor már túlvoltunk az önkéntes véradáson, meg az átöltözésen is.
Aztán a visszaöltözésen is, mert a nővérke közölte, hogy műtétet csak kórházi ruciban végeznek.
Remek.
Kösz.
Jó tanács helyett adhatnál valami kis kaját, mert tegnap este óta nem ettem, és inni is alig ittam valamicskét.
Erre az volt a válasz, hogy:
- Azért tudunk csak így megoperálni.
Különben már lett volna egy beöntés, és csak holnap vágnának.
Éjjel 1-kor betoltak a műtő előterébe.
Aszongya nekem a doki, hogy:
- Emelje föl a lábát.
Nem emeltem.
Hát persze, hogy nem, hiszen teljesen el volt varázsolva.
Mondtam is:
- Emelje föl maga a sajátját, azt legalább ÉÉN is érezni fogom.
2-kor betoltak a műtőbe.
Itt egy nővérke, és egy fívérke azonnali hatállyal lekötöztek, mintha a szökésemtől kellett volna tartaniuk.
Nem kellett volna.
Aztán megérkezett két doki, és az egyikük felmutatott egy bazi nagy injekciós tűt, majd megkérdezte:
- Ez fáj?
Mire lenéztem a lábamra, láttam, hogy félig már belém döfte a lószérumot.
Megynugtattam, hogy valóban semmit nem érzek.
Ekkor a nővérke megjegyezte, hogy túl érdeklődő típus vagyok, és szólt a fívérkének, hogy fátyolozzon el.
Megtörtént.
Elém akasztottak egy szééép zöld rongyikát, hogy ne lássak semmit.
ÉÉN meg elhúztam a szemem elől.
Nővérke meg közli, hogy így rosszul leszek, és el fogok ájulni.
Fívérke visszahúzta a függönyt.
Zoli, meg megint elhúzta, hogy lássa, mit is tesznek vele ezek a csontkovácsok.
Nővérke megint szóvá teszi a dolgot, teljesen nyugodtan, indulatoktól mentesen.
Fívérke erre előbb lekötötte az összes kezemet, majd megint eltakarta a látásomat.
Ekkor vettem csak észre, hogy a dokik is képernyőről dolgoznak, és azt a monitort, amin tökéletesen lehetett látni a csontjaimat, nem takarja semmi.
Így aztán igaz, csak röggönyképen, de végig néztem a műtétemet.
S bár kissé megrémültem, amikor elővett a doki egy Skil fúró pisztolyt, de amikor a másik doki a törésre rakott egy méretes platinalemezt, amin lyukak voltak, felismertem a munka mivoltját.
Ezt hat lyukacska követte, amit a skillel követtek el belém, már kicsit sem csudálkoztam el, amikor szabályosan, kézzel belehajtottak 6 db 4-szer 40-es kereszthornyú csavart, szintén platinából.
Hármat a boka felöli csontrészbe, hármat a térd felölibe.
Majd néhány öltés, és már kééész is volt.
Csak sajnos, egy böszme nagy tűt, és egy vérszivornyát, ami olyan harmónika szerű műanyag tartály volt, benne felejtettek.
Vagyis nem is felejtették, hanem állítólag direkt hagyták ott.
A negyedik napon már ki is vették.
Alig 1 deci vér volt benne.
Ekkor jöttem rá, hogy még nem voltam a dupla nullán, kábelt fektetni.
Kaptam két mankót, és elindultam a nagy túrára.
A lábam már a felüléstől szét akart robbanni, hiszen egyszerre tolult bele az a sok vér.
Amikor ilyen fájdalmak birtokában végre neki lódultam, rájöttem, hogy végrendeletet kéne tollba mondanom.
Közöltem a szobatársakkal, hogy:
- Ha fél órán belül nem jövök, akkor azéé nézzetek utánam, hátha beleszorultam a fajanszba...
Végül is több, mint egy órába tellt, amíg kitisztultam.
A lábam zsibogását is megszoktam, és visszataláltam az ágyikómba.
A 10. napon már haza is engedtek, úgy, hogy a lábamon mintegy 1 percet sem volt gipsz.
Otthon pár nap alatt elhagytam a mankókat is, és egy héttel később már vezettem is.
A 4. héten mentem vissza kontrollra.
Mikor megérkeztem, az Ágival ugyan, de ÉÉN vezettem az autómat, szépen beparkoltam, szemben a bejárattal, a mentősök szeme láttára.
Addig nem is volt baj, amíg ki nem szálltam, és hátra nem rohantam a mankókért, mert addig mindenki tudta, hogy hoztam vizsgálatra a póruljárt menyecskét.
Ám, amikor Ági is kipattant a kocsiból, ÉÉN meg a hónom alá kaptam a mankókat, akkor először leesett az álluk, majd kitört belőlük a röhögés...
Fölmentünk a dokihoz.
Ekkor derült csak ki számomra a dokimról, hogy Ő még csak tanonc, és ez volt a diploma munkája.
Ez szerfelett tetszett, mert rengeteg okos vizsgált meg, és mindenik csak dícsérte, hogy millen remek munka, másrészt, meg nem volt kinek jattolnom, és maradt a hála a zsebemben.
Aztán még aznap, azaz a 4. héten, estére elmentem teniszezni, salakon.
Másnak, ilyenkor még csak beígérik, hogy nem sokára leveszik a gipszét, ÉÉN meg már teniszeztem.
Na közben meg mi is történt Apuval?
Elment a bevonultatásra.
Ott név, anyja neve, és a születési dátum szerint szólították a tartalékosokat.
Általában, 58, és 61 között született fiatal emberekről volt szó, és sokan egymásra is ismertek, mert együtt raboskodtak.
Erre, aszongya a vitéz Úr, hogy:
- Horváth Zoltán, 1959, Czeiner Klára. Hol van?
Apu föláll, az ősz fehér hajával, az 1915-ös születésével, és kivonul, majd előadja, hogy a piciny fia éppen a kórházban senyved, egy derekas lábtöréssel.
Akkora vidámság lészen úrrá a csilin, ahova vonulnom kellett volna, hogy legalább fél órába telt, amíg a vitéz urak újra rendet parancsoltak.
Apu megkapta az igazolásomat, és legközelebb, amikor bejött látogatni, hozta is, és büszkén mesélte a sztorit, amitől mi betegek is majd kiestünk az ágyból...
Most már csak arra kellett várnom, hogy mikor érkezik a következő parancsolat, ibolyaszín pecsét alatt.
...
