Egy fenyőfa balladája
Kerek erdőben születtem,
Kis ezüstfenyőfa lettem.
Életemet vígan éltem,
Bármi történt, én nem féltem.
Társaim, kik nagyok voltak,
Viharoktól védtek, óvtak.
Egy tavasz, s egy nyár is elmúlt,
Jött az ősz, minden eltorzult:
Lombos társaimat láttam
Zöld helyett sárga ruhákban.
Kérdeztem egy öreg tölgyet:
„Mért nem vagytok mindig zöldek?
Megfakult a szép ruhátok!
Mi ez? Talán égi átok?"
A tudós ezt válaszolta:
„Erdőnkben él nagyon sok fa:
Bükk, tölgy, fenyő és vadalma,
Ezenkívül ezer fajta.
Ősszel lefoszlik a ruhánk,
Télen fehér hó hullik ránk.
Jöhet tél, vagy akár tavasz,
Te, fenyő, örökzöld maradsz!"
Egy zimankós téli reggel
Erdőnkbe jött néhány ember.
Csodálták a havas tájat,
Keresték a fenyőfákat.
Aztán közelembe értek,
Mindenfelől jól megnéztek.
Ágaim szétnyitogatták:
„Ez épp jó lesz" - mondogatták.
„Ezüstfenyő, jaj, de szép lesz!
Megirigylik majd a népek!"
Engem irigyleni fognak?
Nem értettem, mit ujjongnak.
Főágamba, mit jól láttak,
Éles késsel jelet vágtak.
Nem fájt nagyon, de éreztem,
Gyantás vérem, hogy kicseppen.
Rút varjú szállt a csúcsomra,
Vészjóslóan azt károgta:
„Kis fenyőfa, jajj, káár érted!
Most lesz neked gyáászos véged!
Azért vágtak beléd jelet,
Hogy könnyen felismerjenek.
Az emberek majd kivágnak,
Elvisznek karácsonyfának!"
Még kiáltott egyet-kettőt,
Hangja zengette az erdőt.
Esett a hó, hűs szél támadt,
A fák többsége fellázadt:
„Ej, te csúf fekete madár,
Jóslásaid hagyd abba már!
Jól vigyázz, mert ez a végzet
Egyszer téged is elérhet!
Ha itt nem lelsz eleséget,
Magadnak szép feleséget,
szállj el innét más határra,
Ne hozz bajt a fenyőfára!"
Hideg csend lett, s pár nap múlva
Az emberek jöttek újra.
Bizony, hamar rám találtak,
Törzsembe egy fűrészt vájtak,.
Én nem engedelmeskedtem,
Tettem, amit megtehettem:
Szúrtam, döftem, védekeztem:
Erőm végül elvesztettem.
Kis ideig vonaglottam,
Legyőzöttként elvágódtam.
Ágaimból nyesegettek,
Majd nyögve szekérre tettek.
Bevittek egy kicsiny házba,
Letettek a fáskamrába.
Két nap múlva elővettek,
Törzsemre fémtalpat tettek.
Nagy asztalra állítottak,
Ágaimra sok díszt raktak:
Cukrot, s finom „angyalhajat",
Csillagszórót és gyertyákat.
Harangot is kaptam, kettőt,
Melléje hat pici csengőt.
Ajándékok sokasága
Került elő hamarjába.
Így lettem én karácsonyra
Színpompás kis karácsonyfa.
A háziak ünnepeltek,
Körülöttem énekeltek.
Velem folyton dicsekedtek
Rokonoknak, vendégeknek.
De ez nem tartott sokáig,
Csupán vízkereszt napjáig.
Díszeimet lekapkodták,
A talpból törzsem kihúzták,
Egy erős kéz megragadott,
Mint egy labdát, úgy kidobott!
Repültem, és földet értem
Hóval fedett kert végében.
Most itt vagyok megfagyottan,
Fekszem sorsomrahagyottan.
Azon elmélkedem csendben,
Mindenkivel csak jót tettem:
Helyet adtam búvó vadnak,
Élelmet a madaraknak.
Mégis itt kell elszáradnom,
Nedvem elfogy, meg kell halnom.-.
Nem hallok hírt társaimról,
Sem mohos, vén tölgybátyámról.
„Szél! Susogj az erdő felett,
Vidd végső üzenetemet!
Zúgdd a fákon, bokrokon át
Egy pusztuló fenyő dalát!"
