Egyedül voltunk
Verőfényes napsütés vette körül az L.e út környékét, a délutáni
hangulatban mindenki csendben sétált, vagy elbújtak házaikban.
Az út végi kis lejtő alján állt egy kis ház, egy kis épület, melynek
minden fala kőből volt. Liona, és Miria épp afelé vették útjukat.
Az épülett mellett elhaladtak volna, de Liona nem engedte. Miria
tudta, hogy jobb lenne visszamenni, de nem volt semmiféle erő, mely
azt a sorsot, hogy be ne menyjenek visszafordíthatta volna.
Lio óvatosan kinyitotta az ajtót, és lassan lépett előre. Miria végül
úgy döntött, megáll a lépcső tetején, nem megy be.
Egy hang szólt, halkan, aféle recsegő lemez hangja volt a háttérben.
Lió azonnal egy kis szoba felé ment, óvatosan lenyomta a kilincset,
belibbent az ajtón, és mintha csak attól félne, valaki utána jön,
nyomban becsukta.
Egy kis székre ült, szinte lélegzetét visszafojtva hallgatott.
Eldönteni nem lehetett, tudja-e kit hallgat, de mégis nyílvánvalónak
kell lennie, hogy sokkal többet tud, ért, mint amit önmaga, vagy Miria
látott, hiszen miért is ment volna be oda, ha nem azért, mert pontosan
tud, vagy érez valamit.
A hang egyre közelebb ért hozzá, énekelt. Énekelt, mint angyal,
számára úgy tűnt, mint különös égi hang-jelenség.
Miria már majd két órája várt, nézte a furcsa kézzel rajzolt, vésett
képeket, a költői, furcsa verseket a falon, és sehogy sem értette,
miféle hely ez. Mi történt itt, vagy éppen most történik? Ahol senki
sincs, azóta senki be nem jött, és ki sem ment. Elhagyatottnak
azonban nem lehett gondolni, hiszen tisztán volt tartva, és sok
gyönyörű furcsa kép volt a falra aggatva, meg ragasztva sok írás.
Tűnődése közben egyre lejebb ért, lassan ereszkedett le a lépcsőkön,
mintha minden zugot minden apró porszemével megkívánta volna ismerni.
Lio eközben már pontosan tudta, hogy írnia kellene, nem tudja mit,
csak kelll, de nem lehet. Gyenge ahhoz, hogy braille tábláját
elővegye, kis írógépe hangja megriasztaná, talán nem csak őt, hanem
mást is. Érezte, cselekednie kell, ötlete azonban nem volt. Ha nem
írhat, miként örökítse meg rá kiszabott gondolatokat.
Miria is lassan közeledett a kis szoba felé, ahogy azonban belépett
volna, még a kilincsre sem tette a kezét, egy hang rászolt:
- Ne menyj be! Menyj tovább! -
Azt hitte, csak képzelődik, hogy jelentéktelen hang volt, de az újbóli
próbálkozás gondolatára újra ismételte még nyomatékosabban, és kezét
távol tartotta a kilincstől:
- Menyj tovább! Ne tedd! Most még ne menyj oda. -
Bár még mindig azt hitte, hogy álom, furcsa képzelődés, megtette.
Balra fordult, és egy tágas terembe ért, ahol sok szekrény volt, két
íróasztal, sok könyv, minden szekrényen más papírból vágott
felismerhetetlen jel állt. Az egyik szekrényen kő volt nyíllal
áthúzva, egy másikon egy nagy téglalap, és kb. 5 pont. Így tárult
szeme elé a sok furcsa írás, jel, melyekről semmit sem tudott.
Lio eközben pontosan tudta, miként örökíti meg azt az élményt, melyet
épp most él át, melyről lehet, később senkinek fogalma sem lesz, mit
jelentett, és mit értett meg. Elsőként arra gondolt, előveszi a kis
felvevőt, de valami azt súgta, ne tegye. Érezte, most az agya,
emlékezete vált olyan felvevővé, mely mindent magábaszív, felvesz
minden apró részletével, jobban, mint egy magnó, vagy bármi más.
Oly mélységben volt, mindent kizárva önmagából élvezte a hang
csodálatosságát, s ekkorra már nem is a recsegő lemez hangzást
hallgatta, hanem a tiszta hangot, mintha csak egy koncerten volna,
mely az égben van, nem is a földön.
Miria eközben már minden szobát végig járt kivétel azt az egyetlen kis
helyet, és újra visszatért a képekhez, melyeket betérésükkor
megpillantott.
Már 3 óra telt el, és mindketten belefeletkeztek élményeikbe. Miria a
képek megfejtésébe, melyekből semmit sem értett, Liona pedig abba a
különleges csodaszerű eseménybe, melynek részesévé vált.
Pár perccel később Liohoz hirtelen egy hang szólt:
- Tudom, most el kell menned, visszamész abba a megszokott rendszerbe,
ahonnan jöttél, és pontosan tudom, sosem fogod elfelejteni mindazt,
amit itt éltél át. Tudnod kell azonban, hogy erről hallgatnod kell,
kevesek lesznek, akikhez eljuttathatod élményed minden részletét, de
te értessz mindent, és erőt merítessz belőle. Azt is tudod, ki vagyok,
és most tudd meg, hogy vissza fogok térni, mert orvvul elvették tőlem
küldetésemet, így az befejezetlen maradt. Nekem pedig be kell
teljesítenem. De erről is hallgass, azt azonban jól teszed, ha
kinyílvánítod verseidben, de csak úgy, ahogy eddig is tetted. Lesznek,
akik pontosan tudják, mikor, hol, s ki lesz, kinek oldalán
visszatérek, de ezeknek száma a 10 főt sem éri el. Most menyj, és
tedd, mit eddig tetttél, de sokkal világosabb értelemmel, szeretőbb
szívvel. -
Lio felsóhajtott, és ennyit mondott halkan: Igen tudom, ki vagy,
tudom, visszajössz. És a sok milliónak talán azutánis csak hangban
létezel.
Ezután lassan felált, körbe nézett és kiment az ajtón. Pontosan
emlékezett, merre kell kimenni, és felment a lépcsőn. Miria teljesen
belemerült a megfejthetetlen képekbe. Lio ahogy felért, megszólalt:
- Mira menyjünk, ne kérdezz semmit. Jót kirándultunk igaz? - Miria nem
lepődött meg, mintha mindent tudna, pedig valójában csak elfogadta a
tényeket, csak ennyit mondott:
- Oriási kirándulás volt, de úgy látom, veled ellentétben én semmit sem értek.
Lio felkacagott, és miközben kiléptek a házból, ennyit mondott: Eljön
a nap, mikor te is érted.
Pontosan találkoztak a megbeszélt helyen a csapattal, hogy folytassák
kirándulásukat.
2007.
