Éji fantázia
A nap lemegy, bealkonyul,
Minden szemre álom borul.
Sötét leplet húz a tájra
A fellegek félhomálya.
Most a bagoly sem vadászik,
Fészkében nagyokat ásít.
Csak a szél fúj rossz dalokat,
Zörgeti az ablakokat.
Éjféltájban furcsa hang szól,
S ettől az ébresztő hangtól
Félelmetes zsivaj támad,
Tajtékzó tengerként árad.
Ezerféle éji lények
Lábrakapnak, szárnyrakélnek,
Vijjognak és rikácsolnak,
A szél hátán lovagolnak.
Megy itt szellem, mumus, manó,
Láthatatlan seprűs anyó,
Ördögök, vidám lidércek,
Szőrös, tollas ronda népek.
Egymást lökve, tolva, tépve
Kiszáguldanak a rétre,
Táncolnak, s ha elfáradnak,
A zöld fűbe leroskadnak.
Aztán megbeszélik csendben,
Hogy ki hová, merre menjen,
Milyen maszk kerüljön rája,
Kit ijesszen majd halálra.
Végre fura zene harsan,
Folytatódik a víg farsang,
Mikor már pirkad a hajnal,
Szétszélednek szörnyű zajjal.
Ők a rémálom hozói,
A gonoszság okozói!
Éjjel örülnek a kéjnek,
Nappal emberszívben élnek.
Epilógus:
Óvd magad rút emberektől,
Pöffeszkedő irígyektől!
Nekik soha ne nyújts kezet,
Nehogy hozzád férkőzzenek!