Jaczkó Ferenc

Élet a halál árnyékában

Előszó

Szeretettel és tisztelettel köszöntöm a Kedves Olvasót, aki minden bizonnyal különleges könyvet tart a kezében. A szerző nem hivatásos író, nem riporter, vagy tanár, hanem egy, a földön élő sok milliárd ember közül. Igen, e könyvet Ön is írhatta volna, Kedves Olvasó, hogy nem tette, annak számtalan oka lehet. Mi késztette Jaczkó Ferencet az írásra, annak megértéséhez szeretnék segíteni e rövid bevezetővel.
Ifjú korában inzulinkezelésre szoruló cukorbetegséget állapítottak meg Ferencnél, s több, mint húsz évvel ez előtt a kezelési módszerek, ismereteink, jóval elmaradtak az orvostudomány jelenlegi lehetőségeitől. A rossz anyagcsere helyzet tartós fennállása a cukorbetegség (diabétesz) legrettegettebb szövődményéhez vezetett - elvesztette szeme világát. A könyvből megismerhetjük a cukorbetegek mindennapi küzdelmét a diéta, inzulin, fizikai aktivitás segítségével a jó anyagcserehelyzet eléréséért, a harcot az egyéb szövődményekkel, az alacsony vércukorértékek "hypók" megelőzéséért vagy leküzdéséért, a harcot, még világtalanul is, az életért. Ha csak erről szólna e kis könyv, akkor is meleg szívvel ajánlanám cukorbetegeinknek, s családtagjainak. Ennél azonban sokkal többről van szó, az igazi érték a mély lélekábrázolásban rejlik. Szinte kutatói módszerességgel teszi górcső alá önmagát, írja le a lelkében zajló érzelmi viharokat a kétségbeeséstől a boldogságig, melyet szerető felesége és családja ad számára a mindennapokban.
A nem látó ember azonban nemcsak önmaga, hanem tágabb környezete megfigyelésében is igen alapos. Mindez vonatkozik a vele nap, mint nap kapcsolatba kerülő egészségügyi dolgozókra is. Orvosként a legtöbbet betegeinktől tanulunk, s számomra, több mint harminc év után is fontosak azok a részek, ahol rólunk ír.
Tudálékos, lelkes, segíteni akaró, fáradt, ingerült, önfeláldozó kollégákról ír a kiszolgáltatott világtalan beteg finom elemzésével, de soha sem haraggal. Meghallgatjuk e mindig betegeink szorongásait, félelmeit? Igazán empátiásak vagyunk e mindennapjainkban? Próbáljuk e megérteni a betegséggel együtt zajló lelki folyamatokat? Meggyőződésem, hogy az egészségügyben dolgozó kollégák jelentős többsége ezt teszi. Mégis ajánlom e könyvet kollégáimnak is.
Miről szól ez a könyv végül is? Ferencről, a diabéteszről, a családról, netán az egészségügyről? Korántsem. A könyv egy EMBERRŐL szól, Kedves Olvasó, aki Ön is lehetne, de talán nem áldatott meg a könyvírás képességével, hogy leüljön és írjon, ahogy Ferenc fogalmazta: élete példájával tanítani. A könyv nem vidám dolgokról szól, de átsüt rajta az író finom öniróniája mellett a szeretet és töretlen hit: élni érdemes.
Győr, 2003. Karácsonyán Dr. Hidvégi Tibor

Két év múlva

Előző vallomásom és a mostani kezdete között eltelt két év. Közben népköztársaságból köztársasággá lettünk, megtörtént a rendszerváltás, következett az öböl-háború.
Ami a rendszerváltást illeti, nekem nem sokat jelentett, ugyanis nekem olyan mindegy, hogy milyen világnézetű kormány állapítja meg a nyugdíjamat. A szisztéma minden esetben ugyanaz. A ciklus elején elveszünk vagy adunk egy nagyon keveset. A végén egy kicsit bőkezűbbek vagyunk, hogy magunk mellé állítsuk őket. Ugyanis kell a szavazó a következő választás megnyeréséhez, de a nyugdíjas sem szenilis annyira, hogy mindent elfelejtsen. Ugyanakkor megszabják neki, milyen melegben legyen odahaza, mennyi áramot fogyasszon, mennyi vizet igyon, hányszor fürödjön, mennyit egyen vagy inkább ne egyen. Aki ezt neki
mind beosztja, az ráadásul havi százezreket vagy milliókat keres. Nagyvonalúan megállapít nekünk havi fél, vagy ne adj' Isten akár tíz százalék emelést is, arról nem is szólva, hogy gyermekeink, unokáink egyre nehezebb körülmények között tanulnak. Eljuthatunk oda, hogy akinek van pénze az okos, eszes, a többi pedig buta. Ráadásul ezeket a körülményeket azok alakítják ki, akik a múlt rendszerben az állam pénzén külföldi egyetemekre jártak.
Következett az öböl-háború. A háborút is csak közönséges gyilkosságnak tartom, legyen az bármilyen háború is, mert ott is csak embereket ölnek meg ártatlanul. A katona csak egy célpont, egy tárgy, csak bizonyos százalék. De békében egy apa, egy gyerek, egy testvér vagy valakinek a férje gyász és fájdalom, rengeteg könny. Mit érdekli az a hozzátartozót, hogy miért halt meg, csak az hogy nincs többé.
1990 novemberében egy reggel leányaim elmentek iskolába. Akkor már az óvónőképző negyedik osztályát járták, feleségem pedig dolgozott. Szokásoknak megfelelően magamra maradtam. Készülődtem reggeli edzésemhez, amikor váratlanul szorítást éreztem köröskörül a csípőmtől a hónom aljáig. Megijedtem. Vártam néhány percet, hátha elmúlik. Első gondolatom az infarktus volt. Hosszú percek alatt sem enyhült a szorítás, és mivel nem akartam egyedül meghalni, felhívtam Cumykát a feleségemet. Azonnal hazajött.
Volt egy orvosunk, aki nem a körzetünkhöz tartozott, hozzá járt az egész család bármilyen problémánk adódott. Ő volt a fogászunk, sebészünk, nőgyógyászunk, és belgyógyászunk. Szerettük, mert az év bármely szakában éjjel-nappal elérhető volt. Szinte sohasem volt szabadságon, csak a gyógyításnak élt. Megelőztük korunkat, ő már akkor, sőt az ezt megelőző időszakban is a háziorvosunk volt. Szerettük, maradéktalanul megbíztunk benne.
Perceken belül nála voltunk. Néhány kilóméter volt csak a két falu között.
Alaposan megvizsgált. Nyombél perforációra, hasnyálmirigy gyulladásra gyanakodott, de nem zárta ki valamiféle szívelégtelenség lehetőségét sem. Ellátott gyógyszerrel injekció formájában.
Hazajöttünk.
Ezzel egy időben felhívta telefonon a budapesti orvosomat. Nem hagyta nyugton az állapotom. Megbeszélték, hogy azonnal be kell feküdnöm Budapestre a kórházba. Megírta a beutalót, azzal, hogy útközben ugorjunk be érte. Néhány szükséges dolgot összekapkodott a feleségem. Irány Budapest.
Orvosom falujába érve Cumyka beugrott a beutalóért. Elmondta, mit írt rá diagnózisként. Mindent, amit az előbb felsoroltam, sőt, még az évek óta elburjánzott tályogjaimat is, amit orvosként csak ő tudott. Minden más orvos előtt letagadtam, mert nem akartam vakon kórházba kerülni. Segítség nélkül borzalom. Most elkerülhetetlen volt. Megkezdődött csaknem egy éves kálváriám.
Kálváriám kezdete
A tályogjaimról írtam már előző vallomásomban is, de csak érintőlegesen, pedig akkor is elindított egy lavinát és most is. Az orvosok véleménye szerint a cukorbetegségtől vannak. Ebben teljes mértékig nem osztozom a véleményükkel, mert anyámnak is volt és ő nem volt cukorbeteg. A terjedését viszont biztos, hogy elősegítette. Az is lehet, ha már terjed, akkor nem sok segítség kell neki a diabetestől, hogy elburjánozzék.
Az egész egyetlen tályoggal kezdődött, ez még a betegségem kezdetekor volt. Akkor tizenkilenc éves voltam és másfél éve cukorbeteg. Jó pár évvel később már egyszerre három jelentkezett. Minden alkalommal felvágták, hetekig kezelgettem, úgy, ahogy meggyógyultak, de teljesen sohasem. Mintegy három centiméteres vágások voltak egyenként. Egy a fenekem egyik felén, kettő pedig a másikon, ott, ahol összeér a két félteke. Valamennyire begyógyultak, de a sarkai sosem. Állandóan nedvedzett, valami csillogó váladék látszott benne, fájni nem fájt, teljesen érzéketlen volt, csak kényelmetlen.
Tisztán lehetett tartani. Vigyáztam rá, nehogy elfertőződjön, a diétámat rendben tartottam. Cumyka minden nap főzött. Külön főzött nekem, grammra kiszámolva. A kenyeret is
mérleggel pontosan megmérte minden egyes alkalommal. Próbáltam kordában tartani a diabetesemet, legalább is én azt hittem. Véleményem szerint bármit tesz is a beteg, még így is kezelhetetlen. Hangsúlyozom, ez kizárólag az én véleményem, ettől az orvosoké eltér. Abban egyetértek velük, hogy kezelni kell a bajt, megbeszélve az orvossal.
A mozgás, a reggeli edzéseim is mind-mind a cukor elleni harc része volt. Sajnos a mozgás sem mindig volt eredményes, ahogy azt elvártam volna, mert ha nem megfelelő időpontban történik, akár felfelé is emelheti a cukorszintet.
Volt rá példa, hogy az edzések egyikénél megmértük az elején és a végén is. Meglepetésemre elég nagy mértékben felkúszott. Más alkalommal a mozgás kellős közepén hypot okozott.
Ezt megbeszéltem a kezelőorvosommal. Ő azt mondta, hogy a megfelelő időpontban kell mozogni.
Megfigyeltem az évek során, ha reggel edzek egy órát és utána nem vigyázok, akkor dél körül tör rám a hypo.
A hypo az, amikor váratlanul lezuhan a vércukorszint, rosszullétet okoz, ájulással, súlyosabb esetben halállal is járhat. Ha idejében észreveszi a beteg a közeledtét, akkor egy alma vagy két deci tej elegendő lehet a kivédésére. A megfelelő szakemberrel együtt dolgozva, odafigyelve mindenre, teljes életet lehet vele élni.
Visszatérve a tályogokra megjegyzem, hogy ekkor precízen betartott diétán és napi egyszeri inzulinon voltam. Ennek ellenére kezdtek elhatalmasodni rajtam. Először csak a forradások környékén keletkeztek apró gombostűfej nagyságú lyukak, amik egytől egyig összefüggtek egymással. Ezeket hívják fisztulának vagy más néven sipolynak. Később a forradások körül kisebb, majd nagyobb és nagyobb tályogok keletkeztek buzgárszerűen. Egyre távolabb, de egytől egyig összefüggésben egymással. Keletkezésük pillanatok alatt történt, feszítő éles fájdalom, valami elviselhetetlen szagú folyadékkal.
Ezt a fájdalmat kellett elviselnem napokon keresztül, amíg végre ki lehetett szúrni. Ugyanis, ki kellett várnom, míg megérik a műtétre. Volt olyan, hogy a fájdalomcsillapító ellenére a falat ütöttem kínomban, mígnem hajnali kettőkor elhatároztam, hogy elmegyek vele a már említett családorvosomhoz.
Befeküdtem a kocsi hátsó ülésére, és feleségemmel húsz perc múlva már a helyszínen is voltunk.
Álló helyzetben kissé előrehajolva vártam, amíg befúj a fagyasztóval, majd nemes egyszerűséggel szikével kiszúrja. Majd, húzott bele egy gézcsíkot, nehogy a kelleténél előbb beforrjon. Akkor engem már az ájulás kerülgetett a fájdalomtól és az elviselhetetlen bűztől, amit a váladék árasztott magából. Gyorsan leültem, és vártam, amíg tűrhető állapotba kerülök. Utána irány az autó és haza.
Néhány nap múlva a csík kiesett és a seb beforrt. Kezdődött minden elölről. Újra gyűlni kezdett ugyanott, majd a friss sebnél keletkezett egy kisebb lyuk, ahol kifakadt. Ekkor volt a végleges megkönnyebbülés. Ettől kezdve állandóan váladékozott, sosem gyógyult be. Nem fájt, csupán nagyon érzékeny volt, és egyre újabbak jöttek, és egyre nagyobbak is, ráadásul egyre gyakrabban.
Először csak tyúktojásnyi, majd alakot változtatva közepes sárgarépa nagyságú domborodott mindegyik kiszúrva és folyatva. A legutolsó közvetlenül a gerincem csúcsán volt. Lassacskán teljes hátsómat ellepték. Bárminek neki dőltem fájdalmat okozott, ülni alig tudtam.
Így tartottam Budapest felé a rosszullétemmel és a tályogjaimmal együtt, tele fájdalommal és aggodalommal. Ismertem a kórházat, hiszen idejártam már tizenkét éve. Először hetente, az utóbbi időben igaz, hogy már csak két havonta. Tudtam melyik emeletre hány lépcsőfok vezet, hogyan merre kell kanyarodni, de azért egyedül nem tudtam volna eljutni sehova. Számítottam rá, ha én ide egyszer bekerülök, akkor heteket dolgoznak rajtam.
Tévedtem. Hónapok lettek belőle. Otthon hagytam a feleségemet a sok állattal. Húsznál több disznót etettünk. Ha otthon vagyok, segítek neki annyit, amennyit egy vak ember segíteni tud.
Leányaink érettségi előtt álltak. Velük zömében én foglalkoztam, és még az összes többi. Egy jó házasságban nem csak a fizikai munka a segítség, most semmilyen sem lesz, ráadásul járkálhat utánam a kórházba, nem beszélve az anyagiakról.
Őrlődtem magamban egész úton. Néha Cumyka megkérdezte, hogy vagyok, de az egész út csendben telt. Megérkeztünk a kórházba. Egyenesen az intenzív szobába mentünk, ahol elkészítve várt már az ágy. Vártak rám. Ez is ismerős volt. Már voltam itt.
Ahogy beléptünk, az ajtóval szemben keresztben egymás mellett kis távolságra, párhuzamosan volt két ágy, a végüknél szintén kis távolságra, tőlük merőlegesen még egy ágy. Közöttük függöny. Az ajtótól távolabb jobbra a sarokban a nővérszoba ajtaja, mellette üvegfal. Jobbra, közvetlenül a bejárati ajtó mellett lefüggönyözött kézmosó. Szemben a baloldali sarokban letakart gépek. Ez az intenzív szoba. Ez lett hetekre az új otthonom. Az ajtótól távolabbi, a belső ágy lett az enyém.
Cumyka kipakolta a holmimat és kezdődtek a vizsgálatok. Lázmérés. Eredmény: hőemelkedés. Vérsüllyedés eredmény: százas. Cukormérés eredmény: túl magas. Pedig ekkor már három időpontban négyszer szúrtam inzulint, plusz a szigorú diéta.
Következett, amitől a legjobban tartottam. Hasra, le a gatyát. Ekkor már az egész alfelem tele volt tályogokkal, száz és száz gombostűfej nagyságú lyukból szivárgott a váladék.
Az egész napos ülés az utazás eredményeként beleragadt a vatta, amit azért tettem oda, hogy az autó hátsó ülését össze ne kenjem a hosszú úton.
Az orvosok elképedve, gyökeret eresztve álltak szótlanul. Ilyet egyikük sem látott még. Következtek a kínos kérdések.
Mióta vannak? Fáj? Miért nem ment orvoshoz? Mondhattam volna, hogy voltam vele orvosnál, de ez különben is látható volt a szikék nyomaitól. De még az az orvos sem tudott rábeszélni, aki olyan közel állt hozzám, hogy kórházba menjek. Egy vak embernél senki sem fél jobban a kórháztól. Én, biztosan. Kiszakadni a megszokott környezetből, hol minden négyzetcentimétert ismer, ahol nem szorul segítségre, mindent tud, hogy hol van. Ha itt maradok ki fog nekem segíteni? Teljesen ismeretlen környezetben, vakon? Persze-persze, majd segítenek. Tudom. A saját bőrömön tapasztaltam, de most nem részletezem. A későbbiekben majd kiderül.
Mire minden befejeződött, már semmim sem fájt, aránylag jól éreztem magam, gondoltam, mehetek is haza. Az orvosom viszont nem így gondolta. Hanggá formáltam gondolataimat, mire ő felfortyant, és az alaphangszintnél jóval erősebben elhadarta, hogy állandó hőemelkedéssel, százas vérsüllyedéssel ilyen tályogokkal nem fogom hazaengedni!
Ezzel kirohant a kórteremből, egészen a folyosó faláig, ahol feleségem várakozott.
Engem valami érthetetlen nyugalom szállt meg, talán azért, mert féltve őrzött titkomat, vagyis a tályogjaimat végre nyilvánosságra hoztam, és talán végre végleg megszabadulhatok tőlük. Kis idő elteltével bejött Cumyka. Megbízta a doktor úr, hogy beszéljen velem, és ő partner lesz a gyógyuláshoz vezető utamon. Győzzön meg, rá biztosan hallgatok. Így is történt, maradtam.
Ezen a napon már semmi sem történt, magam maradtam a gondolataimmal, győzködtem magam, hogy csináljam végig az egészet egy szó nélkül. Így is történt.
Amikor felocsúdtam, csak akkor ismertem meg a szobatársamat, egy nőt, Erzsikét és az ápolónőt, aki történetesen férfi volt.
A szobatársamról megtudtam, hogy műtétek előtt áll, és cukorbeteg. Azért van itt, hogy beállítsák a vércukorszintjét a műtéthez.
Az ápolófiú egy fiatal szimpatikus kezdő volt, kevés gyakorlattal. Lehet, hogy éppen azért volt még kedves és előzékeny. Mindent a kezem ügyébe tett, még vizet is hozott inni. Vizeletgyűjtéshez a kacsát az ágyam alá tette, hogy ne keljen állandóan kikísérnie.
Gondoltam, ez remek lesz, minden nap egy nő társaságában végezni mindennapi dolgomat, még ha esetenként le is van függönyözve, akkor is. Ráadásul még aznap újabb vendég
érkezett, egy tizenöt éves kislány személyében. Így legalább ketten követhették milyen férfiasan bánok el a kacsával.
Hamar összebarátkoztunk mindhárman. Nagyon jó hangulat lett úrrá rajtam. Egész este dőltek a nevetéstől.
Másnap folytatódtak a vizsgálatok. Tüdőröntgen, EKG, hasi ultrahang, vérvétel. Legrosszabb a gyomortükrözés volt, de nem
rázott meg, mert váratlanul ért. Túléltem. Most már nagyon mérges voltam, hogy belementem az egészbe. Erről nem volt szó. Mérgemben rátámadtam Cumykára. Összehordtam tücskötbogarat,
még azt is mondtam, hogy elválok tőle.
Ha eszembe jut, szégyellem magam. Ki járna jobban a válással, biztos hogy nem én, hiszen, ha ő nincsen már csaknem húsz éve mellettem, már régen elköltöztem volna erről az árnyékvilágról.
Visszamentünk a szobába. Felöltöztem utcai ruhába és következett a sebészet. Néhány száz méterre volt ettől az épülettől, mi gyalog átsétáltunk. Kivártuk a sorunkat. Közben evésidő, elő a kaját, mindenki szemeláttára evés. Annyian voltunk, ha harapni akartam, akkor egyik kezemmel helyet csináltam a másiknak, hogy fel tudjam emelni a számhoz.
Sorra kerültünk. Bent is tömeg, nyüzsgés, sürgés-forgás. Nem volt állandó orvosunk, csak álltunk, hátha megkegyelmez valaki, és megkérdezi záróra előtt, hogy miért vagyunk itt. Szerencsénk volt, valaki felfigyelt ránk. Odaadtuk a papírjaimat, átnézte.
Odavezettek egy kezelőasztalhoz, felhasaltam. Le a gatya, újból csodájára jártak a fenekemnek. Gondolom, utoljára pár hónapos koromban csodálhatták meg ennyire, de arra már nem emlékszem. Körülállták, nyomkodták, piszkálták valami szondával. Hamarosan abbahagyták, nem kínoztak, mert látták rajtam milyen érzékeny. Feltették a már megszokott kérdéseket. Készségesen válaszolgattam. Volt amelyik az iskolai végzettségemre is kíváncsi volt, mintha egy fenéknek nem volna mindegy, hogy segédmunkás vagy éppen miniszter-e a gazdája. Elmondtam, hogy egy gimnáziumi érettségi és egy valagra való tanfolyam, hogy az alkalomhoz illő legyen a válasz.
Mondtam a mondókámat hasalva, bele a lepedőbe. Ők meg sorolták a kérdéseiket egészen bele az alfelembe.
Végül föl a gatya, le az asztalról.
Jött a vélemény, meg kell műteni, mondta egy tipikus pesti hang.
Engem ugyan nem, gondoltam.
- Vakon? Hogyan? - kérdeztem.
- A vakokat is meg kell műteni - válaszolta nyersen ugyanaz a hang. Gondolkodási időt kértem és távoztunk.
Visszaértünk a szobámba. Vártak bennünket, már megvoltak az előző vizsgálat eredményei. Egy kevés gyomorfelmaródás és epehólyag gyulladás, három ujjnyival nagyobb máj. Már nemcsak vak vagyok, hanem "rosszmájú" is - gondoltam. Elmondták, hogy az ilyen mérvű májnagyobbodás cukorbetegség esetén gyakori. Rátértünk a sebészeti vizsgálat eredményére. Elmondtam, hogy mit mondtak. Itt humánusabban ítélkeztek, gondolom, mert egy cukorbeteget nem szerencsés összemetélni, ha van más lehetőség is. A főnővér megjegyezte, hogy a sebészek módszere felvágni, levágni, kiírtani, felnégyelni.
Hasra újból, le a gatyát. Ha a szemektől gyógyulna, akkor már most mehetnék haza gondoltam, de nem.
Váladékmintát vettek, hogy elküldjék a laborba tenyésztésre. Ott majd megállapítják, milyen antibiotikumok szükségesek a gyógyuláshoz. Ez legalább nem fájt.
Felöltöztem, kimehettem. Orvosom utasítása szerint bárhová mehettem, csupán akkor tartózkodjak benn, amikor vizit van, vagy valami kezelés.
Azonnal kihasználtuk az alkalmat, "körülnéztünk" a városban. Este értünk vissza a következő
cukormérésre, mert azt minden étkezés előtt mérték, így hiába volt szabadságom, maximum két és fél órát lehettem távol.
Este Cumykáék hazaértek, ezt minden egyes alkalommal telefonon jelezték. Először még személyesen nekem, később azután már csak a nővérek vették át az üzenetet.
Ettől kezdve jó hangulatban teltek az estéim. A műtét lehetősége még nem lebegett előttem, fájdalmam nem volt. Jó társaságban voltam Erzsikével és a kis Krisztivel. Sokat beszélgettünk, nevetgéltünk.
Kriszti azokban a napokban lett cukorbeteg, és állandóan érdeklődött tőlem, hogy mit, hogyan csináljon. Nem szívesen adok tanácsot, mert tudom, hogy egy öreg cukorbeteg tanácsai okoskodásnak tűnnek a fiatalok szemében. Ha kérdezett feleltem, ennyi volt az egész.
Néhány napig az eredmény megérkezéséig nem csináltak velem semmit, csak a rendszeres étkezések előtti vércukormérések, háromszori vérnyomásmérés és a reggeli súlymérés voltak az elfoglaltságaim. A testsúlyom ekkorra már a szokásos hetvenhárom kilóról hatvanöt kilóra csökkent. Az orvosom szerint ez nem volt baj, ugyanis véleménye szerint a súlycsökkenés nem árt a cukornak.
Rengeteg időm volt, így elkezdtem feltérképezni a környezetemet. Bemértem az ágyak közti távolságot, milyen irányt kell felvennem, hogy egyenesen az ajtó kilincsénél kössek ki. Merre menjek a csaphoz, lehetőleg úgy, hogy a szomszéd ágyon ne essek keresztül. Eltelt vele fél napom.
Lehetőség az ismerkedésre leginkább délután vagy este volt, mert akkor volt nyugalom, hacsak nem hoztak valami súlyos esetet. Olyankor visszahúzódtam az ágyamra vagy kimentem a folyósóra cigarettázni.
Erre egyedül nekem volt engedélyem az egész emeleten. Persze ilyenkor stikában a többi betegtárs is körém gyűlt. Egyre többen ismertek, és már én is őket hangról.
Egy-két nap alatt feltérképeztem a szobát. Már nem volt problémám a tájékozódással, de még hátra volt a fürdőszoba. Ez egy kicsit komplikáltabbnak tűnt.
Az intenzív osztály három szobából állt. A diabetes rész, ahol én voltam, egy nővérszoba, majd azon túl a kardiológia. Ennek a végében a fürdőszoba, wc, ami elérhetetlennek tűnt számomra.
Bármi dolgom akadt a mellékhelyiségben meg kellett kérnem a nővért, hogy kísérjen el. Természetesen, ha éppen ráért, mert el lehet képzelni, hogy egy több ágyas intenzív osztályon mennyi
dolga van egy nővérnek. Nappal még csak hagyján, mert többen voltak, de itt este és éjszaka is sürgés-forgás van. A betegség nem válogat az időpontokban, a legtöbb esetben nem kér időpontot.
Szóval ki kellett várnom az alkalmas időpontot, hogy elkísérjen, akármilyen sürgős dolgom volt is. Végre, ha ímmel-ámmal is, elkísért, de nem várt meg. Ilyenkor reménytelenül vártam a soromra, hátha eszébe jutok. Ha szerencsém volt, akkor valamelyik jobb érzésű betegtársam, akinek szabad volt elhagyni az ágyát, visszakísért. Gondolhatja bárki, hogy a lehető legritkábbra fogtam a mellékhelyiség látogatását.
Nem volt más választásom, végül megtanultam itt is egyedül közlekedni. Annál is inkább, mert az egyik nővér az orra alatt megjegyezte, hogy itt már volt egy vak, aki egyedül járt-kelt. Igen ám, de ő nem tudta rólam, hogy a vakságom kezdetén én is megpróbáltam, de kudarccal és pánikba eséssel végződött. Rá voltam kényszerítve.
Nagyon óvatosan megpróbálkoztam vele.
A szobám már ismertem, a nővérszoba pedig keskeny volt, könnyen átjutottam rajta, és már benn is voltam a szívbetegek szobájában. Mindig izgatottan mentem rajta keresztül, ugyanis jobbról, balról ágyak voltak, a végükben monitorral, vigyáztam, nehogy kárt tegyek bennük. Volt néhány jóérzésű beteg, aki az ágyból szóval irányított. Ilyenkor sokkal nyugodtabb voltam. Napok alatt megtanultam egyedül közlekedni oda-vissza.
Megjött a tenyésztés eredménye, meghatározták, milyen antibiotikumokat kell kapnom, és mennyit.
Ez napi négy alkalommal történt különböző mennyiségben, infúzió formájában. A nővérek, elkerülendő a sok szurkálást, javasolták a branül használatát. Ez egész nap benn lenne a karomban és esetenként csak rá kéne csatlakozni. Inkább a mindenkori szurkálást választottam, mert féltem, hogy beleakad valamibe. A kezelés egy héten át tartott.
Egyik alkalommal feküdtem az ágyamon, miközben kaptam az infúziót. Vártam a feleségemet s a két lányomat.
Mindennap menetrendszerűen jöttek hozzám, ha esett, ha fújt, majdnem száz kilométerről. Velem együtt az egész emelet csodálta őket.
Az akkor szakos "kedvenc" ápolónőm bekötötte az infúziót és közben telefonon beszélt a férjével. Már éreztem, hogy kifogyott az üveg tartalma, de a nővér rá se hederített, csak beszélt-beszélt. Illetlenség lett volna beleszólni, ráadásul biztosan valami nagyon fontos lehetett, hiszen előtte egy órával váltak el egymástól. Egyik leányom már türelmetlenül benézett az ajtón, nem jöhetett be, mert ki volt írva, hogy idegeneknek belépni tilos. Kérdés, ki itt az idegen?
Végre a hölgyike befejezte az eszmecserét, és megszabadított a terhemtől.
Mehettem végre azokhoz, akiket egész nap vártam. A nővérnek egy szót sem szóltam, mert jót nem tudtam volna, ha pedig rosszat szólok, rossz belegondolni, hogy legközelebb mivel torolja meg.
Vakon, kiszolgáltatva. Miért csinálta, nem tudom, talán féltékenységből, hogy hozzám ennyire
ragaszkodnak, és mert ennyire szeretnek. Nem tudom. Megjegyzem, hogy egyetlen ápolónő ellen sem volt kifogásom, rajta kívül. Mindegyik lelkiismeretes, becsületes és tisztességes munkát végzett.
Sohasem felejtem el, egyik este a veseosztályról lehoztak egy súlyosan beteg, eszméletlen nőt. A szájában már tubus volt a levegővételhez. Hallottam az egyenletes sípolást, ami ezen keresztül tört a beteg tüdejéből. Az éppen szolgálatban lévő éjszakás nővér szinte egész éjjel vele foglalkozott, pedig látható volt, hogy nem sok reménye van a túlélésre. Rendszeresen mérte a vércukrát, a vérnyomását, a pulzusát. Volt, hogy csak ült csendesen az ágy szélén, megadva a halálhoz való méltóságot. Ő volt, aki a család tagjait pótolta. Azt csak a haldokló tudná megmondani, mit érzett az egészből.
Másnap reggel a sípolás egy pillanat alatt leállt. Megszólalt az ágyszomszédom, meghalt. Mindketten csendben maradtunk, megadva a tiszteletet egy halott embernek, akit nem is ismertünk.
Mi is így járunk? Vajon ki lesz velünk utolsó perceinkben? Inkább egy ilyen nővér, mint az előbbi.
A csendet egy kezelőorvos átrobogása zavarta meg. Elsuhant a halott ágya mellett, talán rá sem nézett egészen a telefonig, és csak ennyit szólt bele a telefonba: exit van az akutban. Neki csak egy rossz statisztikai adat.
Az antibiotikumos kezelés nem járt sikerrel. Döntenem kellett, vállalom-e a műtétet?
Délután karonfogva sétáltam feleségemmel a folyosón, amikor odajött hozzám a kezelőorvos, és mondta, hogy beszéljük meg a műtétet. Megkérdeztem tőle, hogy ő mit tenne. Ő a sebészeti beavatkozást javasolta, de a döntés nálam van. Sétáltunk tovább. Rágódtunk a dolgon, Vera leányom ült és csendesen sírdogált. Tinike félreállva szokatlanul hallgatott.
Döntöttünk, legyen. Visszajött a doki, megmondtuk a választ, és ő máris intézkedett.
A műtétek sora
M ásnap már az állandó orvosom jött utánam, amikor mentem a folyosóra cigarettázni. Elmondta, hogy megbeszélt egy időpontot a sebészet igazgató főorvosával, amikor engem fogad.
Délelőtt volt, egy nővért kaptam kísérőnek. Összepakoltam az ennivalómat, mert magamnak kellett gondoskodni a diétámról.
Elindultunk, én tele stresszel, félve a hypotól, mi lesz, ha közben elkap, hol fogok enni, lesz-e rá alkalmam, és nem utolsó sorban az egész műtéttől. Az igazgató főorvos előszobájában várakoztunk, közben beszélgettem a titkárnőjével, oldandó egy kicsit a feszültséget. Igazi titkárnő típus volt. Telefonált, beszélgetett velem, mindenre odafigyelt.
Hosszas várakozás után nyílt a professzor ajtaja. Kilépett rajta egy mosolygós úriember. Odajött hozzám, megsimogatta a fejemet, és megmondta, ki fog műteni.
Kimentünk a folyosóra, néhány lépés és megtaláltuk a kijelölt sebészt. Kezet fogtunk, mint két boxoló ütközet előtt. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de nem volt szimpatikus. Megkérdeztem kísérőmet.
-Hogy néz ki?
- Hentes. Ezzel mindent elmondott.
Az első benyomások ellenére kellemesen csalódtam benne, megbeszéltük az időpontot és távoztunk.
Megkezdődtek a műtét előkészületei. Már előző este kaptam valami nyugtató félét, nem használt, egész éjjel fent voltam. Nézegettem az órámat, számoltam a perceket. Mivel a nővérszoba ajtaja nyitva volt, behallatszott, ahogy a vakóra fedele ötpercenként kattan. Az éjszakás nővér bejött hozzám beszélgetni, ez eltartott egészen hajnalig. Kedves, együttérző teremtés volt. Végre reggel lett.
Folytatódott a felkészítésem. Megkaptam a szokásos adag inzulint, betettek branült, közben a nővér megjegyezte, hogy ezt úgyis kicserélik, mert bennük nem bíznak. Addig folyamatosan kapom a glukózt, ennem nem volt szabad, de az inzulin miatt a szénhidrát pótlására szükség volt. A vércukorszint beállt négy-öt közé. Vártam. Óránként kimentem elszívni egy cigit a folyosóra, ilyenkor találkoztam Cumykával és a leányaimmal. Ók már korán reggeltől ott voltak.
Cumyka megkereste az orvost, aki műteni fog. Beszélt vele, és próbált neki pénzt adni a jó bánásmódért, de az durván visszautasította. Mondván, szüksége lesz arra még magának. Szegénykém egyből temetésre gondolt, és szaladt hozzám a belosztályra.
Már délután volt, mire áttoltak a sebészetre. Nejem és a két leányunk szaladt utánunk. Csaknem az egész folyosó kijött búcsúztatásomra.
A sebészeten szintén az intenzív osztályra kerültem egy rozoga ágyra. Amint áttettek rá, összecsuklott alattam, és máris békaperspektívában nézhettem volna a világot, ha van mivel. Betoltak egy helyiségbe. Ez még csak az előkészítő volt. Valakit kihoztak. Halkan nyöszörgött, gondolom ébredezett. Kaptam egy injekciót, vártam. Nem gondoltam semmire, jó volt így. Hosszúnak tűnő várakozás után betoltak, nem szólt hozzám senki.
Amikor odaértünk a műtőasztal mellé, szólalt meg a fuvarozóm: másszon át! Nem tudok, vak vagyok, mondtam. Erre morgott valamit és áttett. Közben mondta valaki, hogy fordító is kell. Gondolom, hogy hanyattfekvésből, hasra fordítsanak. Az előbbi hang megint morgott valamit, és alám csúsztatta a megfelelő eszközt. Balkezem kifeszítették és lekötözték valamire. Az altatóorvos kivette az előző branült és betett egy másikat, máshová. Közben mondta: azt szeretem, ha én teszem be. Neki mindegy, őt nem szurkálják.
Betakartak, fejemre sapkát húztak, és kaptam egy vénás injekciót. Miközben nyomta be a fecskendő tartalmát, mondta, mit tartalmaz. Csak a seduxen maradt meg emlékezetemben, gondolom,ha valamire allergiás vagyok szólnom kellett volna. Nem volt rá idő, mert hamar elaludtam.
Nagyon komor mély sötétség nehezedett rám. Teljes önkívület, egy egészen más világ, a valóságtól teljesen független. Nem kellemes, de nem is rossz.
Ez volt a mélynarkó, amit a műtétet végző orvos már előre jelzett, viszont azt ő nem tudhatta, hogy az egész egy lidérces álomba torkollik.
Almomban gyermekkorom régi, ósdi, omladozófalu háza volt előttem egy ódon malom árnyékában. Az egész, mint egy kis tanya helyezkedett el távol mindentől egy kis laposon. Kábult fejjel, még számban a drogos cigaretta ízével, agyamban pedig a buli ricsajos zenéjének zsongásával, szinte tánclépésben mentem át a kis konyhán, be a nem sokkal nagyobb szobába, egyenesen a vetetlen öreg deszkaágyig, és ruhástól végig hasaltam rajta, és mély álomba zuhantam.
Álmomban a drogos cigaretta hatásától lebegni kezdtem, közben lenéztem. Egy régi, öreg temető fölött szálltam. Szárnyaim nem voltak, így kénytelen voltam a kezeimet széttárni, ha egy kicsit egy helyben akartam maradni, hogy körülnézhessek. Szép napos idő volt és szélcsend. A sírok telis-tele virággal. Szinte minden síron frissen, tarkán pompáztak. Milyen gyönyörű lenne, ha ez nem egy temető - gondoltam. A fehér, a. fekete és tarkábbnál tarkább sírkövek emeltek a látvány szépségén. Furcsáltam, hogy rózsaszín és zöld sírkövek is bőven akadtak a sorokban. Nem sokat törődtem vele, mert amint elnéztem a temető bejárata felé, sok-sok emberből álló csoportot pillantottam meg.
Föléjük szálltam, hogy többet láthassak. Éppen egy temetés volt. Papnő prédikált, pedig katolikus temetés volt. Mellette ministráns gyerekek énekeltek vidáman, mosolyogva, mint egy lakodalomban. Az egybegyűltek jókedvűen csevegtek, a papnőre senki sem .figyelt. Közelebb szálltam, hogy lássam, ki is a megboldogult, akit ilyen jókedvűen temetnek. Szikrázóan. fehér ravatalon volt a koporsó, körülötte tarka, selyem drapéria. Virág egyetlenegy sem, és koszorú sem. A koporsó üvegből volt. Még közelebb mentem, megnéztem.
Magamat láttam, amint hanyatt, nyugodtan, mellemen összekulcsolt kezekkel fekszem, az üvegkoporsóban fekve figyeltem a szertartást. A helyem kényelmes volt, de azért már untam a dolgot. Próbálkoztam kiszólni, hogy hagyják már abba. Meglepődtem, akármilyen hangosan is kiabálok, egyetlen szó sem jön ki a torkomon. Próbáltam üvölteni, de semmi. Ezek képesek, és még élve eltemetnek. Megpróbáltam megmozdulni, tagjaim nem engedelmeskedtek. Hiába minden - gondoltam - ezek eltemetnek élve.
A papnő befejezte a beszédet, keresztet vetett, és tömjénezett. Láttam, amint a.füst körüljárja az üveget, majd nyílást találva elárasztja a koporsó belsejét. Hányingerem volt. Még egyszer megpróbáltam kiabálni, de hangszálaim nem engedelmeskedtek. Hatalmas, torz, zavaros tekintetetekkel, torzonborz hajukkal kárörvendve vigyorogtak be egyenesen az arcomba. Élvezték, ahogy kétségbeesetten menekülni próbálok.
Megmozdult a koporsó. Nincs mentség, ezek élve eltemetnek. Rövid ideig toltak, majd egy üreg fölé helyeztek.
Lassan kezdett sötétedni körülöttem, hallottam, amint a koporsó deszka része nekiütődik az üreg falának először jobbról, majd balról. Össze-vissza himbálózott. Ahogy süllyedt lefelé, úgy emelkedett a gyoniron2, és még mindig ez a tömjénszag. Összeszedtem minden erőmet, hogy megmeneküljek. Nagy erőfeszítésembe került, mire megmozdult a kezem. Belemarkoltam a koporsó deszkájába. Ez akkora erőfeszítést igényelt, hogy tejesen elöntött a veríték. Közben egyre zuhantam lejjebb és lejjebb a mélységbe.
Hosszú ideig tartott a műtét, Cumyka a folyosón várta az orvost.
Csapzottan, ziláltan jött ki, és csak azt hajtogatta: Borzalmas, borzalmas!
Mielőtt átjöttem, a belgyógyászom a lelkemre kötötte, ne engedjek hozzányúlni a cukromhoz, mert ott csak elrontják, nem értenek hozzá, és hozzátette, hogy igyekezzek mielőbb vissza a belosztályra. Ezért is szólt a feleségem a sebésznek, hogy vigyenek vissza, de ő hallani sem akart róla, de a nejem csak erősködött, mire ő durván rászólt:
- Hát nem érti, hogy elvérzik? -Majd valamivel kedvesebben hozzátette, hogy óriási fájdalmaim lesznek, és semmivel sem tudja csillapítani. Cumyka még egyszer, utoljára megpróbált pénzt adni neki, de ő nyersen visszautasította. Ilyen is van.
Végre felébredtem álmomból. Erősen szorítottam a vaságy széleit, és egy merő víz volt rajtam minden. Az alfelem forró latyakban, a derekam majd leszakadt. Egy úthenger sem tett volna
bennem nagyobb kárt - gondoltam.
Távolról Cumyka és a leányaim hangját hallottam, végre ez már a valóság, még így is mennyivel jobb, mint az a lidérces álom.
Egyre közelebb jöttek a hangok, már hallottam, amint fejem fölött csipogott a monitor, és éreztem, hogy zsinórok mennek rajtam keresztül-kasul.
Fejemnél Cumyka állt, a leányaim segédkeztek, jókedvűek voltak, örültek, hogy túléltem. Cumyka megkérdezte tőlem: kérsz egy puszit? Mire én: dugni nem akarsz? De hülye vagy apja, mondta mosolygó hangon. Csak bizonyítani akartam, hogy tényleg túléltem.
Állítólag megkérdeztem a leányaimtól, hogy-hogy ti nem vagytok discóban? De erre már nem emlékszem. Ezután már nem beszélgettünk, pedig még sokáig vigyáztak rám. Magamra maradtam. Körülöttem nyöszörgő emberek, gondolom, valamennyien frissen műtve. Hosszúnak tűnt az éjszaka, ólomlábakon haladt az idő. Biztos, hogy aludtam, csak úgy tűnt, mintha ébren lennék. Szomjas voltam. Kaptam inni szívószálon keresztül. Pisilnem kellett állandóan, olyan érzésem volt, hogy mindjárt befolyik. Érezni véltem, hogy valami nyomja a vesémet, pedig csak a hatalmas seb sugárzott ki
mindenhová. Kértem kacsát. A nővér készségesen megpisiltetett, nem bízott benne, hogy beletalálok.
Van annak már vagy negyven éve, hogy ilyet csináltak velem. Lehet, megérte mégis idejönni, ha másért nem, hát ezért. Nem szólva arról, hogy a fenekemet most lefokozták valaggá. Hajnalodott. Csörgés, susogás, ágytologatás. Következett a mosdatás. Kigurítottak az ágyszélére, tériszonyom volt, attól tartottam, hogy leesek. Megmosdattak, szép tiszta lettem. Átkötöztek, még mindig enyhe kómában voltam.
Ekkor egy férfi leült az ágyam szélére, és szó nélkül megragadta a mutatóujjamat. Meg akarta szúrni, gondolom vért akart venni. Önkéntelenül visszahúztam. Erre ő durván rám szólt, hogy ne kapjam el az ujjamat. Azzal újra megragadta. Fogcsikorgatva, szinte kéjesen beleszúrta a tűt. Úgy éreztem, hogy nyomban kijön a körmömön. Más esetben biztosan pofán vágom, de most nem szóltam.
Tudni való, hogy egy vak embernek az ujjhegye a szeme. Vigyázok is rá, kesztyűben dolgozom, ha lehet. Főleg a mutató ujjamat féltem nagyon. Ó meg itt éppen azt akarja átszúrni. Tudom, hogy nem ugyanaz, de mi van, ha valaki az ő szemét akarná kiszúrni. Ezzel még nem ért véget a bosszúságom.
Hirtelen bependerült egy belgyógyász, nő alakjában. Olyan temperamentummal, mint egy spanyol táncosnő. Intézkedett. Ebből az inzulinból ennyit kap, abból meg annyit. Ekkor és ekkor.
Na ebből elég, és felálltam. A derekamig érhetett, neki is besötétedett, mivel eltakartam előle az ablakot. Talán egy kis közöm nekem is van a dologhoz, még ha nem is úgy gondolja.
- Nem vagyok tárgy - megszólaltam, határozottan, keményen.
- Nekem az orvosom azt mondta, ne engedjek hozzányúlni a cukromhoz.
Ő csak intézkedett tovább. Erre újból megszólaltam, most már ingerülten:
- Engem megnyúznak, ha hagyom elrontani! Pörgölődött tovább, rám sem figyelt.
Begurultam. Ha nem kísérnek ki, akkor elindulok vakon, de akkor lehet, hogy itt mindent összetörök. Különben is még a cigarettám sincs itt. A belgyógyász kipenderült, mint egy hurrikán, engem pedig egy nővér kivezetett az előtérbe. Kaptam tőle két doboz cigarettát és gyújtót, mondta, hogy elvihetem, ha akarom.
Felszóltak a sebésznek, aki azonnal ott termett. Csodálkozva nézte, hogy nyugodtan ülök a sebeimen és cigarettázok. Jöjjön, megnézem, és megindult a kórterem felé. Követtem. Hasra, le a gatya, le a kötés. Jóváhagyta a kérésemet, mehettem a belgyógyászatra.
Áttoltak a feleségem és a lányaim kíséretében. Ott már vártak. Gézlapok, hidrogén, meg minden, ami a gyógyulásomhoz szükséges. Az ágynemű tisztára cserélve, a lepedő alatt gumialátét, hogy a matracot ne áztassam el.
Éppen ott volt a kezelőorvos is, kíváncsi volt a sebeimre. Hasra, gatya le, kötés le. Majdnem elájult, nem számított ilyen munkára. Jól elbántak magával mondta. Tele volt az egész kráterekkel. A jobb féltekén csak egy körülbelül tyúktojás nagyságú, a bal felén több nagyobb és kisebb, és az egész becsövezve vagy tizennyolchúsz csővel. Köztük egy vastagabb, amely még a forgómat is nyomta.
Ezentúl csak az volt a dolgom, hogy kezelgessem, fürösztgessem, tisztán tartsam. Erre a célra a nővérek rendszeresítettek egy zománcozott lavórt a fürdőszobába, amit csak én használhattam. Előzékenyen ráragasztottak egy leokoplaszt csíkot, és ráírták a nevemet. Ez természetesen felesleges volt, mert úgysem láttam. De leokoplaszról megismertem. Megbeszéltünk egy rendszeres helyet neki. Soha nem volt ott, mert ha más nem, a takarítónők biztosan eltették. Lehet, hogy csak húsz centivel, de én képes vagyok rá, ha valami még a kezem ügyében van, akkor is körül tapogatom olyan ügyesen, hogy még hozzá sem érek. Mikor végül beleakadok, akkor már teljesen idegbeteg vagyok. Legtöbbször hívtam valakit, de mire ő odaért, már magam is ráakadtam. Ezután már csak a csapot kellett megtalálnom, meg a wc-t, ahová rátettem, és belehelyezkedtem a királyi trónba. Fürösztöttem félórát alkalmanként, ha éppen másnak nem akadt sürgősebb dolga. Ha igen, akkor átengedtem a trónt számára. Amikor végzett, kezdődött minden elölről. Nehezen, de azért megoldottam.
Kezelésre naponta jártam át a sebészetre. Itt a belosztályon a nővéreknek kellett volna rendszeresen átkötni a sebemet. Azt mondta a kezelőorvos, ők azért vannak. Mekkorát tévedett, ugyanis az első fürösztés után át kellett volna kötni. Szóltam a nővérnek, mire ő azt mondta, nem azért jött el a sebészetről, hogy itt is ilyen sebeket nézegessen. Ezek után ki ment volna oda hozzá legközelebb? Kénytelen voltam magam megcsinálni mindent.
Talán már egy kicsit érthető, miért fél egy vak ember a kórháztól. Magára utalva, ismeretlen helyen, kiszolgáltatva.
Amikor indultam át a sebészetre, az esedékes kezelésre, előtte minden alkalommal összepakoltam a kis motyómat, ennivalót, almát hypo esetére, borravalót a kísérőnek a jó bánásmód reményében.
A vakokat is meg kell műteni, cseng vissza a fülembe az elején elhangzó orvosi megjegyzés.
A kezelőben rendszerint, soron kívül fogadtak, ugyanaz az orvos, aki a műtétet végezte, de ha nem, akkor a helyettese. Hasra fel, gatya le. A kezelés nem volt fájdalmas, csak kényelmetlen. Ezt is, mint mindent eddig, szó nélkül tűrtem. Csöveim hidrogénnel átmosták, majd valami gyógyszert nyomtak bele. Sebeim naprólnapra szépültek és egyre több csövet távolítottak el belőle. Gatya föl, vissza a már megszokott helyemre, ahol már kizárólag csakis a cukrommal foglalkoztak. Ez már szépen kezdett beállni, kivéve egyetlen alkalmat.
A mérés glukométerrel történt. Ez precíz, gyors munkát igényelt. A vér rácsöppentése után pontosan hatvan másodperc után folyóvízzel kellett lemosni a stikszet, s rövid úton behelyezni a gépbe. Így aránylag pontos eredményt adott.
"Kedvenc" ápolónőm volt szolgálatban. Megszúrt, rácsepegtette a stikszre, odavánszorgott a géphez, bekapcsolta. Elsétált a csapig, már ekkorra eltelt másfél perc, lemosta, majd visszaballagott és mért. Az eddigi eredményeimhez képest egy kirívóan magas értéket.
A többi nővér, szinte ezt a műveletet futva csinálta, hogy minél pontosabbak legyenek az eredmények.
Ráadásul ezen a napon a déli értékem olyan alacsony volt, hogy a kezelőorvos megszüntette a déli inzulint. Ominózus eset aznap este volt. Úgy tűnt, hogy az inzulin megvonása miatt szaladt fel a cukrom. A kezelőorvos megkapta a letolást a főnökétől. Hallgattam, mivel nem jó ujjat húzni a nővérrel, végtére is rá vagyok utalva.
Más alkalommal este műszakváltáskor vérnyomásmérés. "Kedvenc" nővérkém volt ismét a soros. Felpumpálta a vérnyomásmérőt, majd egy pillanat alatt leengedte. Olyan hangot adott, mint egy gumilabda, mikor kiszúrják. Szóvá tettem, hogy ilyen gyorsan képtelenség
megmérni. Azt a választ kaptam, hogy ő így is megtudja. Eredmény 160/100. Pár perc múlva megtörtént a váltás, és visszamérettem, 130/80.
Teltek a napok és egyre kevesebb cső éktelenkedett az alfelemben. Végül teljesen elfogytak. Fel tudtam térképezni a műtét sebeit. Kitapogattam az ujjaimmal a széleitől haladva egyre beljebb és beljebb. Jó mélyek voltak és különböző nagyságúak. A galambtojástól a tyúktojás nagyságúig, rengeteg. Szerencse, hogy vak vagyok, nekem úgyis az ujjhegyem a szemem. Libabőrős lettem, mire az egésszel végeztem, de csak először, később megszoktam.
Közben a szobatársaim folyamatosan cserélődtek. Volt, amelyikkel kimondottan jó viszonyba kerültem, volt, amelyikkel nem is szóltunk egymáshoz. Az utolsó néhány napban egy középkorú nő és egy huszonéves tanárnő volt a társam. Az utóbbit állapotosan hozták be rosszulléttel. Ő is a diabetesesek sorába lépett. Kérdezgetett, elmondott magáról mindent, félt a hypotól, mondtam, hogyan lehet kivédeni. Csakhogy neki nem volt almája. Megmutattam, hogy hol tartom az éjjeliszekrényemben, vegyen belőle nyugodtan, ha szükséges.
Egyik éjjel arra ébredtem, hogy kotorász valaki az éjjeliszekrényemben. Őt is utolérte életee első hypoja. Kivédte, és az éjjelt átbeszélgettük.
Másnap jöttem haza, búcsúzáskor csak annyit mondtam, fogadjon szót, és vigyázzon a babájára. Ő erre így válaszolt: szót fogadok, viszlát.
Itthon az utasítás kizárólag a fürösztés volt. Mi azonban magánszorgalomból hidrogénnel is kezeltük. Szereztünk be fecskendőket, ezzel mindennap átmostuk a fisztulákat, vagy a feleségem, vagy a leányaim.
A karácsonyt, szilvesztert itthon töltöttem, kissé megnyugodva. Gondoltam a nyárra, milyen jó lesz, fürdőnadrágban mehetek strandolni, napozni. Tapogattam a sebeket, hogy melyik mennyire lóg majd ki a fürdőnadrágból. Sebeim mélységével nem törődtem, a sebész szerint, idővel be fognak nőni.
Cumyka dolgozott a munkahelyén, otthon ellátta az állatokat, vezette a háztartást és ápolt engem. Lányaim készültek a szalagavatóra. Csak vártam a teljes gyógyulást, hiába.
Következő év januárjában kezdődött minden elölről.
Az esedékes ellenőrzésen a sebész megállapította, hogy újra műteni kell. Egy árva szó szemrehányást nem tehettem, mert erről a tályogtömegről én tehettem ugyanúgy, mint a vakságomról. Csakis magamra haragudhattam.
Megbeszéltünk egy időpontot. Bevonultam. Egyenesen a sebészetre. Új hely, új betegtársak, új nővérek, teljesen új környezet. Tele stresszel kilátástalannak láttam az egészet. Most már az sem bíz
tatott, hogy milyen jó lesz a nyarunk, nem érdekelt.
Vártam a műtétet. Ugyanaz végezte, aki az előzőt. Nem tartott sokáig. Újabb altatás, és ismét egy rémálom.
Ennél az álmomnál megjegyzem, hogy az előzményekhez tartozik, hogy az évek során már nagyon sokszor voltam orvosnál Budapesten kocsival. Minden egyes alkalom előtt éjjel végiggondoltam, mi volna, ha véletlenül egy alkalommal, amint a Duna-hídon áthaladunk, bezuhannánk róla a kocsival a vízbe. Percről percre átéltem az elképzelt borzalmat. A feleségem nem tud úszni, én igen, de mire mennék vele vakon. Most a műtét alatt álmomban lepergett az egész.
Az autónk, amint felért a hídra, megcsúszott, majd kacsázni kezdett, és áttörve a korlátot, a vízbe zuhant. Először a far része kezdett elmerülni, majd himbálózott egy kicsit, egyenesbe állt, és egyenletesen süllyedni kezdett.
Csak egy csattanást hallottam, és mire. feleszméltem, már a kocsi üléséig ért a víz. Balra néztem, a feleségem felé, ő a kormányra hajolva mozdulatlanul ült a helyén. A víz súgva, buborékolva tódult az utastérbe. Már- hónaljig ért, tudtam, hogy az ajtót ilyenkor kinyitni lehetetlen. Meg kell várni, amíg megtelik vízzel a kocsi, különben a külső nyomás hatása miatt
nem menekülhetek. Letekertem az ablakot, hogy gyorsabban jöhessen a víz, tudtam, hogy ezzel némi időt nyerhetek. Már nyakig ért a víz, a nejemet már nem láttam. Ő már biztosan nem éli túl - gondoltam. Figyeltem a vizet, vártam az alkalmas pillanatra, amikor még utoljára vehetek levegőt, és hátha sikerül megmenekülni. A cipőimet már lerugdaltam, hogy az úszásban ne akadályozzanak. Még így is volt bőven, ami megnehezítette a dolgom. Szerencse, hogy csak egy póló és egy vékony nadrág volt az öltözékem.
Mély levegőt vettem, mire a kocsi megtelt vízzel. Most már mehetek. A víz még mindig áramlott befele, de már nem volt akkora nyomása. Megfogtam kívül az esőlefolyót, és húztam ki magam az ablakon, derékig már kint voltam, lábammal az üléstámlát nyomtam. A nadrágom elakadt valamiben. Nincs menekvés - gondoltam. Kétségbeesésemben minden erőmet összeszedtem, és toltam a lábammal, és húztam a kezemmel magam. Végre engedett az anyag, éreztem a víz. felhajtó erejét.
Éreztem ezt az érzést, sokszor játszottam már így a strand. fenekén, elrugaszkodtam és hagytam, hogy a víz magától kidobjon. Csak akkor mások a körülmények. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg most emelkedtem. Leküzdhetetlen kényszert éreztem már; hogy levegőt vegyek. Egy erős nyomást éreztem a halántékomon, a szemeim pedig jöttek volna ki a helyükről. Levegőt, levegőt! De ha nincs. Tudtam, ha most nem uralkodok magamon, akkor végem. Próbáltam gazdálkodni a beszívott levegővel. Szép lassan engedtem kifelé, ha szerencsém van, akkor éppen kiérek, mire mind elfogyna. A füleim zúgtak, de azért hallottam, ahogy hagyja el a számat a levegő. Még egy pillanat. Még egy, és még egy kicsi. Megmenekültem! Futott át rajtam, amikor éreztem, hogy hideg levegő borzolja fejem, tetejét a szél nyaldosta. Vehettem levegőt, amennyit csak akartam. Ki is használtam, szívtam, szívtam, ahogy csak befért a számon, közben tapostam a vizet, hogy a. felszínen maradjak. Nem tudtam felmérni, mennyit tölthettem a víz alatt. Óráknak tűnt. Ekkor agyamba villant a .feleségem. Mit csináljak? Lehet, hogy szegény már nem él, és ha mégis... Gyorsan kellett cselekednem, ha nem akartam, hogy elsodorjon a víz. Felnéztem, szemben volt a híd. Teleszívtam magam levegővel, és a sodrással szemben a víz alá merültem. Újra zúgott a fülem, és ahogy haladtam lefelé, egyre nagyobb lett a homlokomon a nyomás. A lábaimmal és kezeimmel egyszerre csaptam egy nagyot, nekiütődtem egy tárgynak, kinyitottam a szemem, de a mocskos vízben semmit sem láttam.
Tapogatni kellett. A kemény tárgyon végighúztam a kezemet. Felismertem. Az első lökhárító volt. Előretoltam a kezem, és megkapaszkodtam a motorháztetőn. Egészen a letekert ablakig húztam magam. Még volt levegőn. Próbáltam beosztani, hogy minél tovább elég legyen, benyúltan az ablakon, nem találtam semmit, derékig behúztam magam az utastérbe. Megfogtam a kormányt, a nejem sehol. Egy nagy kört írtam le a kezemmel. Megtaláltam. Egy kicsit hátrébb,. fent az utastérben lebegett. Kerestem a,fejét, mert tudtam, ha lábánál, fogom meg, akkor könnyen elakadhat. Rátekertem a hosszú haját a kezem fejére, és húzni kezdtem magam után. Könnyen ment. Egyik kezemmel húztam, a másikkal pedig toltam el magam a kocsitól. A levegőből már a tartalékot használtam. Kezdtem lassan ismét kiengedni. Átfutott az agyamon, hogy az előbb erre csak akkor volt szükség, amikor már majdnem kiértem. Rémület fogott el. Hatalmasat rántottam az alélt testen, akkorát, hogy az egyből kicsúszott az ablakon. A csuklómról letekeredett a haja, utánakaptam, de csak a derekán lévő övet tudtam elkapni. Nem tudtaisi mást tenni, toltam magapi előtt. Ekkor már az utolsó buborékot is kiengedtem a tüdőmből. Megint jött a kényszer hogy levegőt kell vennem. Ha veszek, akkor megtelik a tüdőm vízzel, ha neon, akkor biztos, hogy elájulok. Az utóbbit választottam. Összeszorítottam az ajkaimat. Elfogyott a levegőm, és az erőn, csak arra gondoltam, nem beszívni a vizet. Görcsösen szorítottam össze az ajkaimat. Pattogtak az erek a fejemben, .feszült a halántékom, és a tüdőm. Egy hatalmas fényt láttam, majd sötétséget.
Ebből az altatásból sírógörccsel ébredtem, de az orvos megnyugtatott, hogy esetenként ez természetes. Megkönnyebbülés volt hallanom Cumyka hangját, ugyanis végig beszélt
hozzám, amíg a szobámba betoltak, majd kaptam az infúziókat. A műtéthez betett branül volt az alkaromban, és arra csatlakoztatták rá az üveget.
Kis idő múlva hasogatni kezdett a karom, vállam és egyre hidegebbnek éreztem. Szóltam a nővérnek, és elmondtam a bajom. Ránézett és rendben találta. A hasogatás nem szűnt. Újra szóltam, mert már az egész karom fájt a szegycsontomig. Megint ránézett, rendben találta. Így telt órákon keresztül, mire teljesen elfagyott a bal felem. Mondtam a nővérnek, ha nem veszi ki, akkor majd én kitépem az egészet. Ő ellenkezett, hogy akkor újra meg kell szúrni, meg ilyesmi. Mondtam, hogy ez nekem fáj és vállalom. Mire kivette. Görbe volt a hegye a tűnek, és az nyomódhatott neki az érfalnak. Ez okozhatta az egészet. Ettől megkeményedett az ér végig a karomban, és még éveken át úgy is maradt. Állandóan fájt tőle a vállam. Engesztelésképpen megengedte, hogy rágyújtsak a kórteremben. Utána már aludni is tudtam. Reggel korán ébredtem, és vártam Cumykára, aki addigra elintézte, hogy átkerüljek az előző megszokott helyemre, a belosztályra.
Még az ágy is ugyanaz volt. Újra fürösztés, cukormérés, vérnyomásmérés, és szurkálás a végtelenségig. Közben kezelésre jártam át a sebészetre. Természetesen kísérővel, nem kevés borravalóért.
Cumyka és a lányaim újból naponta jártak hozzám. Ami üzemanyagot összegyűjtöttünk az árrobbanás előtt, természetesen már elfogyott. Üzemanyag-támogatás a vakoknak nem jár. A fehérbotba nem kell üzemanyag.
A helyi polgármesteri hivataltól pedig, soha semmilyen támogatást nem kaptam. Ez egyedül és kizárólag a lányaim iskolájának jutott eszébe. Néhány ezer forint támogatást utaltak ki nekünk, és elnézőek voltak a gyerekeimmel is. Természetesen telefonon megköszöntem a lányaim osztályfőnökének, neki ez természetes volt.
Közben zajlott az öböl-háború. Ismét ártatlan emberek haltak meg, a nagyhatalmú urak világnézeti különbözőségei miatt.
Nagyon keveset hallgattam a rádiót, nem akartam a többi beteget zavarni. Csak azt tudom, hogy végül is a jó győzött.
Egy kezelés alkalmával találkoztam azzal az orvossal, aki szerint a vakokat is meg kell műteni. Valamit szólt hozzám, nem reagáltam, mire ő: igazán megismerhetné a hangomat. Nem szóltam semmit, nincs tisztában a dolgokkal, gondoltam. Néhány hónapja hallottam a hangját, néhány szó erejéig. Miért kéne nekem emlékeznem a hangjára? Csak azért, mert orvos, én pedig csak egy beteg vak vagyok? Bezzeg azét az orvosét, aki műtött és az állandó orvosomét tízenév távlatából, még telefonon is megismerem. Lehet, hogy én így akarom, ki tudja?
Megindultam a kínpadra, ugyanis az egyik seb mellett újabb buzgár tört fel. Hasra, le a gatya. Nemes egyszerűséggel nekilátott, görbe ollójával kivágni a kétes területet. Sajnos nem tudom magának érzésteleníteni, mondta meleg hangon, barátságosan. Felért egy fájdalomcsillapítóval, ahogyan mondta. Az ilyen hangot akkor sem felejteném el, ha akarnám. Szó nélkül tűrtem a nyírbálást, miközben elém hajolt és megnézte az arcomat, élek-e még. Fájt, de nem jajgattam, mert az ilyen ember megérdemli, hogy zavartalanul végezhesse a munkáját. Ahogy végzett velem, visszamentem a szobámba.
Amint beléptünk az ajtón, kísérőm alig észrevehetően visszahőkölt, akkor még nem tudtam, mi okból. Az ágyamnál rendeztem a dolgomat, bepakoltam az éjjeliszekrényembe az almát. Magamhoz vettem a cigarettát, és megindultam a folyosóra.
Csakhogy távollétemben elhúzták a figgönyt, ami a két ágy között volt, és bekeveredtem a szomszédos ágyhoz. Mivel neki mentem, önkéntelenül lenyúltam magam elé, és megfogtam egy meleg lábat. Egy hulláét. Kiáltottam a nővérnek, aki kivezetett és közben elmondta, valaki rosszul lett, újraélesztették, de nem sikerült. Ez volt az oka, a vezetőm visszahőkölésének.
Kimentem a folyosóra, és órákat üldögéltem egyedül, amíg be nem hívtak valami vizsgálat
miatt.
Mivel közelgett a lányaim szalagavatója, kimenőt kértem az orvosomtól. Kaptam szombat reggeltől, vasárnap estig. Annyi volt a kikötés, hogy a vércukrokat mérjem úgy, mintha bent tartózkodnék.
Az ünnepségen ott voltunk, az azt követő mulatságon már nem. Arra az időre is esett egy kötelező cukormérés, erre legalkalmasabb helynek a wc tűnt, ugyanis nekem is glukométerem volt akkor, és folyóvíz kellett a tesztcsík lemosásához.
Elváltunk a leányoktól. Ők maradtak, mi egy társasággal étterembe mentünk. Vacsora előtt cukormérés. Nem volt más lehetőség, mint szódavízzel lemosni a csíkot.
Egész kint létem alatt nagyszerű eredményeket produkáltam. Végre az éjjelt otthon töltöttem. Itthon eldöntöttem, hogy holnap végleg hazajövök. Nem sok értelmét láttam már a bentlétemnek. Másnap az orvosom ebben megerősített. Őtőle még maradhatok, de elhatároztam, hogy beszélek a sebészemmel is. Így is történt. Megállapodtunk, hogy otthonról naponta feljárok kezelésre.
Még volt néhány vizsgálatom, le kellett mennem a lifttel a föld
szintre. Két ápoló növendék volt a kísérőm. Induláskor elkapott a hypo. Szóltam a nővérnek, hozott egy bögre tejet. Mondtam neki, hogy nekem tej nem elég, de ő csak erősködött. Megittam. Egy röpke ideig pihentem és indultunk. Lefelé a liftben, már újra jöttek a tünetek, mire leértünk, már ömlött rólam a víz. Leültem a legközelebbi padra, felszóltak és hozták utánam az almát. Akkorra még a fürdőköpenyem is vizes volt. Az alma hamar felszívódott, a rosszullét elmúlt. Megtörtént a vizsgálat, visszamentem a helyemre, és még aznap délután hazajöttem.
Odahaza minden készen állt a gyógyulásomhoz. Megszokott környezet, nyugalom, kötszerek, fertőtlenítő, szorítóháló. Súlyom alig haladta meg a hatvan kilót, elég kevésnek tűnt a száznyolcvanhat centimhez képest. Kialakítottam a napirendemet, amihez a háromszori fürösztés is hozzátartozott, immár kádban. Magammal vittem a súlyzóimat is, és végeztem vele a gyakorlatokat. Természetesen könnyűeket, amíg tartott a fürösztés. Igyekeztem elérni a régi erőnlétemet. Esténként kezelésem eleinte kizárólag a feleségem, később pedig a leányaim végezték. Egy teljes hidrogénes lemosásból, majd a fisztulák fecskendővel történő átmosásából állt. Még mindig sok-sok lyuk, természetesen apró gombostűfejnyi, egymással összefüggő éktelenkedett az alfelemen. Ezek egyikére, ha rányomták a fecskendőt, és bele annak tartalmát, több helyen szivárgott ki. Addig csinálták, amíg a folyadék teljesen tiszta nem volt. Utána az eleven területekre tripszin került, ami először éktelenül marta, majd napok elteltével már egyáltalán nem. Amikor már lehetett hámosító krémmel bekenték.
Egész nap sétáltam a ház körül a már begyakorolt útvonalamon, ugyanis az orvosom szerint a mozgás elősegíti a gyógyulást. Így fokozom a beteg testrészem vérkeringését. Mentem, mint a megszállott. Megjegyzem, ezt a kórházi folyosón is csináltam, ha ott voltak, Cumykáékkal, ha nem, akkor a Körivel aki most is ügyeletes látogató volt minden áldott nap. Ha végképp senki sem volt, akkor pedig úgy, hogy végig fogtam a folyosó falát, és mentem oda-vissza, amíg a tér engedte.
Feleségem mindent ellátott, az ólhoz le sem kellett mennem. Féltünk az esetleges fertőzéstől. Annál is inkább sétáltam, mert hosszabb távollétem alatt elterjedt rólam, hogy levágták a lábam. Igyekeztem mindenáron bebizonyítani az ellenkezőjét.
Szépen gyógyultak a sebeim, odafigyeltem a diabetesemre. Csodálatos volt, ahogy a kráterek alján megjelent, majd elkezdett nőni az új szövet. Azzal vigasztaltak az orvosok, hogy alulról minden sebem befog nőni. Igazuk volt. Csodálatos az emberi szervezet.
Az egészben az aggasztott, hogy estére a fisztulák megteltek. Ha egyetlen kezelést kihagytunk volna, lehet, hogy újra belobban az egész terület. Tisztán tartható volt, de még nem volt végleges állapot.
Nekem csak két végleges volt az életemben, a cukorbetegség és a vakság. Köztudott, hogy a
cukorbetegség csak egy állapot, ami már nekem több mint harminc éve tart, de gyógyíthatatlan. A vakságom, ami már több mint húsz éve, csak velem együtt fog megszűnni. Sokszor elgondolkozom rajta, jó volna-e, ha újra látnék. Nem ismerném meg a gyerekeimet, az unokáimat, még a feleségemet sem.
Közben jártam kezelésre, Budapestre. Először naponta, majd ritkábban. Később csak hetente háromszor, mégis anyagi megterhelés volt a családnak. Szerencsére ekkorra az egyik leányomnak már volt jogosítványa. Cumykát legalább a vezetés alól tehermentesítettük. A leányaim elvittek, elkísérgettek, az orvosom soron kívül fogadott. Az egyetlen volt, aki átérezte egy vak ember helyzetét, nem terhelt meg a várakozással sem.
Egyszer fordult elő, hogy az egyik betege nemtetszését nyilvánította, hogy engem soron kívül fogadott. Őt a sebészem rövid úton rendre utasította, saját betege volt, de csak addig. Azután választhatott magának másik orvost. Az incidens után engem ugyanolyan tapintatosan kezelt, mintha mi sem történt volna. És ez az orvos két hónapi kezelés, és két műtét után egyetlen egy vasat sem fogadott el tőlem. Ilyen is van, de sajnos ez a kevesebb.
Már tavasz volt, Cumyka még mindig nem hagyott semmit dolgozni. A hízóinkat leadtuk, így neki is kevesebb dolga volt. Leadtuk, de hogyan? Mint mindig, áron alul.
Ez a kereskedelemnek az egyetlen olyan ága, ahol nem a termelő állapítja meg a vételárat. Hosszú könyörgés után elviszik, úgy tesznek, mintha a kutyának se kéne, vagy behozzák külföldről az elszínesedett pittyedt, itt-ott illatos húst, hogy a friss jó magyart ne kelljen. Így négy, hat hónap után kiderül, hogy ingyen dolgoztunk, csupán azért, hogy másnak, akit legfőbb posztra ültettek, aki azt sem tudta, hogy melyik állat hány lábon szaladgál, és hogy a sárkánynak csak mesében van több feje, aki azt sem tudja, hogy a tejet nem a zacskóba fejik, minél több legyen. Őneki csodaautója van, villája, és mi roncsokkal járunk, és marad a vasvilla. Igaz, hogy ennek is csillog-villog a vasa és nyele, de csakis a munkától. Ők határozzák meg a felvásárlás összegét, ha adod viszik, ha nem, etetheted őket addig, amíg jobb áruk lesz. Akkor túlsúlyosnak elviszik potom pénzért.
Gondolom, elérkezik annak az ideje, hogy majd bemegyek a henteshez, kérek egy kiló húst, természetesen az olcsóbbik karajból, meg az olcsóbbik combból, abból, amit túlsúlyosként vettek meg olcsóbban, és majd két-három hónap múlva fizetek olyan árat, ami nekem megfelel, ha eljön a pénzéért hozzám. De ha az általam megállapított minőség nem felel meg, akkor majd kevesebbet kap érte.
Végre már egy megfelelő embert kellene ültetnünk megfelelő helyre, aki érti is a dolgát. Nem az a lényeg, kinek a kezében van a tulajdon, hanem hogy miként végzik a munkájukat. Tsz vagy nem tsz oly mindegy, az a lényeg, mennyit dolgozik, és hogyan.
Különben is kié lett a föld? Az esetek kis hányadától eltekintve a kapzsiké és ügyeskedőké. Megszerezte a kárpótláskor ügyeskedve, lehet hogy a második világháború előtt talpalatnyi földje sem volt, de még az egész családjának sem, most pedig ő a földbirtokos. Azt sem tudja, a kapát melyik végénél kell megfogni, én meg vakon taposom a szart, és ott tolnak ki velem ahol tudnak. Majd ha benn leszünk Európában, a maradék óljainkat is lebonthatjuk. Következett a lányom alkalmassági vizsgája a tanítóképző felvételihez, valamint az érettségi. Felkészülésben ezek "nem a legjobb" feltételek, tanultak, amikor lehetett.
Sikerült az alkalmassági, jöhetett az érettségi. Segítettem, ahol tudtam, én tanultam velük egészen pici koruktól, szinte együtt jártuk a nyolc osztályt, majd a középiskolát. Itt azért már jobban magukra hagytam őket, akkor segítettem, ha valami problémájuk volt, és hozzám fordultak. Megjelentek az első udvarlók, de sikeresen túljutottak az érettségin. Még hátra volt a főiskolai felvételi.
Sebeim semmiféle javulást nem mutattak, szemem előtt lebegett, hogy bármikor belobbanhat a precíz kezelések ellenére.
Még mindig rendszeresen jártam Budapestre kezelésre, ennek ellenére romlott. Egyre nehezebb volt tisztán tartani, állandóan tele volt váladékkal. Amitől tartottam, bekövetkezett.
Műtét.
Hazulról indultunk feleségem, két lányom, meg én. Nem volt bizonyos, hogy aznap műtenek vagy sem.
Volt rá példa, hogy felmentünk műtétre a megbeszélt időpontban, és elmaradt az orvos távolléte miatt.
Úgy alakítottam az étrendemet, ha műtét lesz, ne legyen a gyomromban semmi. Egy könnyű burgonyaleves volt az ebédem, természetesen a megengedett szénhidrát mennyiségen belül. Gondoltam, bármikor műtenek, az addigra felszívódik.
Már várt rám a szobám, az ajtó mellett balra az első ágy volt az enyém. Levetkőztem, lefeküdtem és vártam.
Először az altatóorvos látogatott be hozzám, egy kellemes női hang személyében. Első kérdése az volt, hogy ettem-e. Elmondtam, hogy hogyan és mit. Nem tetszett neki, enyhén szólva letolt.
Ez a legegyszerűbb, csakhogy nekem senki semmilyen biztosat
nem mondott, senki nem mondta, hogy készüljek fel a műtétre. Legegyszerűbb a letolás utólag. Nincs más megoldás, le kell nyelni gumicsövet, nehogy valami probléma adódjon, mondta, és távozott.
Jött egy nővér, kaptam egy injekciót, kis idő elteltével pedig bejött egy betegszállító, átrakott az ágyról a talicskájára, és indulás. Feleségem a gyerekeimmel jött utánam, a műtő ajtajánál elváltunk. Betoltak.
Most nem kellett annyit várni, mint általában. Gyorsan átkerültem a műtőasztalra. Keskeny volt, és kényelmetlen. Eddigi alkalmakkor izgalmamban körül sem néztem, most megtapogattam az asztalt, elképzeltem a világítást, szinte éreztem a szememben a vakító fényt. Valami érthetetlen nyugalom szállt meg, nagyon magányosnak éreztem magam. Távolról műszerek csörömpöltek, néha egy-egy cipő koppanását hallottam. Gondoltam, csak elaltatnak, rövid időn belül már ez lesz a harmadik. Ez legalább nem fáj, és ha végleg elalszom, az sem. Csak azt veszítem, hogy nem látom meg felnőtté válni a lányaimat. Tizenegy év alatt mennyit változtak vajon és a Cumyka. Ha megkérdezem tőle, mindig azt feleli, hogy ő szebb lett és én neki mindig mindent elhittem, miért ne tenném éppen most.
Egy bevásárláskor kedvenc sajtom hiányzott, másikat ajánlottak neki, mire ő azt mondta: azt nem szereti a férjem. Erre azt a tanácsot kapta, hát ne mond meg, hogy ez másik fajta, úgyis nagyon hasonlítanak egymásra, észre sem venni a különbséget. Mire ő elképedve válaszolta, soha sem tenne ilyet egy vak emberrel.
Az altatóorvos hangja zavart meg.
- Akkor lenyeli a csövet ugye? -kérdezte.
- Miért van más választásom? -kérdeztem vissza.
- Nincs - mondta mosolygós hangon. Elmagyarázta, hogyan a legelviselhetőbb és elkezdte letolni. Minden ment zökkenőmentesen - nagyon ügyes volt - dicsért meg.
Kezdődött az altatás.
Pillanatokon belül aludtam. Jött az álom ismét, most jóval könnyebb, mint az eddigiek.
Egy kétágyas kórteremben. feküdtem, az ablakon besütött a délelőtti napsugár: Szobatársam nem volt. Hanyatt feküdtem, mozdulatlanul. Szemeim becsukva. Egy nővér lépett be az ajtón, és lassú léptekkel az ágy felé tartott. Nem néztem rá, nem volt értelme, hiszen vak vagyok. Nevemen szólított és mondta.
- Most kap egy injekciót, egy óra múlva műtét. Nem szóltam, csak amikor már beadta, halkan.
- Köszönöm - mondtam.
A nővér csendben távozott. Visszahelyezkedtem előbbi kényelmes helyzetembe. Álmosodni kezdtem, valószínűleg az injekció hatására. Láttam, amint betolnak egy műtőbe és egy férfias arcú asszisztensnő vesz kezelésbe. Kaptam egy injekciót, közben mondta a nővér
- Ebben altató és nyugtató van.
Mire én megkérdeztem.
- Ettől egész műtét alatt aludni, fogok?
- Nem, nem szabad aludnia. Műtét közben nem szabad ! - volt a válasz.
A hordágyról a műtőasztalra, fektettek óvatosan.
Közben megnéztem, miként is néz ki egy műtő. Ötször ötös helyiség volt, középen az asztallal, amin. feküdtem. A lábamnál volt egy üvegajtós szekrény, tele műszerrel, tőle jobbra kézmosó. Homályosan láttam, nem volt tiszta a kép. A .fejem mögött jobbra-balra egy-egy ablak, besütött rajta a nap. A mennyezeten volt egy hatalmas világítótest, sok-sok fényesen világító égővel. Szinte éreztem a belőle áradó hőséget. Az asszisztensnő újból kezelésbe vett.
- Leragasztom az orrát és a száját ! - szólt. És már tette is a dolgát.
Megérkezett az orvos. Vékony, magas, hatvan év körüli férfi. Fényes volt a bőre a kezén és az arcán. Az ő és az asszisztensnő orra is le volt ragasztva valamilyen átlátszó anyaggal, akárcsak az enyém.
Kezdődött a műtét.
- Cseppeket már kapott ? - kérdezte az orvos.
- Még nem - hangzott a válasz. Csepegtetni kezdett. Nem éreztem, mert előzőleg kaptam már injekciót. Megtapogattam az órámat, nyolc óra húsz. Vajon meddig. fog tartani, gondolkodtam. Álmossággal küszködtem, de nem mertem elaludni, mert mondták, hogy szemműtét közben nem szabad. Az orvos a bal szememmel kezdett. Éreztem, amint apró műszerekkel matat a szememben. Nem .fájt, csak egy furcsa érzés volt a szemem körül. Kis idő elteltével megkérdeztem:
- Vérzik?
- Nem -jött a válasz az asszisztensnőtől. Beszélni végig lehetett, csak köhögni és aludni nem volt szabad. Az orvos átment a másik szememhez, most már erőtejesebben éreztem a matatást. Az orvos észrevette.
- Fáj? Érzi? - kérdezte és megállt. Választ nem kapott, így a műtétet .folytatta. Messziről hallottam, amint az orvos egy csipeszt kért, majd egy másikat, mert az előbbi nem. felelt meg. Éreztem, ahogy varrják össze a sebet. De az is lehet, hogy csak képzeltem. Az órámon nem tudtam kitapogatni, pontosan mennyit mutat. Rossz szögben. feküdtek a mutatók, valahány óra negyven volt. Az orvos hátrébb lépett, most az asszisztensnőnek volt dolga velem. Lekötözte a szemeimet.
- A jobb szeme nem sikerült, azzal továbbra sem fog látni. Ez rossz, legalább annyira, mint amikor egyikkel sem lát - mondta közben. Nem válaszoltam, én tudom, mi a rosszabb, bízzátok csak rám, gondoltam.
Közben leszálltam a műtőasztalról. Az volt az utasítás, ha végeznek, egyedül kell a helyemre mennem.
Szemeim le voltak ragasztva.
- Tudja maga a járást, így is eltalál - szólt utánam az orvos. Megtorpantam, visszanéztem, de nem láttam semmit, csak az orvos hangját hallottam, amint magyaráz.
- Ilyen műtétet még sokszor lehet végezni, mert nem csak keresztben, hanem hosszában is szét lehet húzni a szemet és kezeinek mozdulataival illusztrálta is, hogy érthetőbb legyen. Nem szóltam semmit, megfordultam és elindultam a kórterem felé.
Lefeküdtem és vártam. Már nem kellett magam ébren tartani, nyugodtan alhattam. Ha .felébredek, szépnek és színesnek látom majd a világot. Csakhogy az ébredés már a valóság volt.
Újra vakon és frissen műtött sajgó altájjal, de jókedvűen, szinte vidáman ébredtem. Minden alkalommal ébredés után az forgott a fejemben, hogy ez az utolsó. Bíztam a sikerben, reménykedtem.
Kifelé menet hallottam, amint az altatóorvos magyarázta valakinek, hogy azért volt szükséges a gumicső, mert beebédeltem. Nem álltam meg szó nélkül. Úgy beszél a doktornő, mintha
megettem volna egy fél kacsát. Hangosan nevetett. Rövid idő alatt beértünk a szobába. Letettek az ágyamra, körülállt a család. Jött néhány orvos, a sebészem, aki immár harmadszor műtött, elmondta a többieknek, hogy teljes egészében kikerekítette az egészet. Gondoltam, hogy most már leülök egy hokedlira, ha egyáltalán le tudok, akkor egy orkán sem fog ledönteni róla.
Eddig valószínűleg azért nem volt ilyen bátor velem, mert nem ismert. Mostanra már tisztában volt a tűrőképességemmel, az akaratommal és a gyógyulni akarásommal is. Egyszóval a partnerének tekintett.
Amint távoztak, jött a hypo. Megmértük a vércukromat géppel. Tényleg az volt. Éppen jött az altatóorvos és engedélyezte, hogy egyek almát.
Amint jobban lettem, máris kint cigarettáztam. Közel volt a dohányzó, magam is könnyen kitaláltam.
Nehezen telt az éjszaka. Egyébként is nagyon rossz alvó vagyok, pláne ilyen esetben. Sajgott az egész bal féltekém, és kis időnként valami bugyborékolt a sebemből. Reggelre teljesen átázott a kötés.
Vizitkor az orvosom megállapította, hogy néhány eret megsértettek, ettől van a vérzés, és ha nem szűnik meg magától, akkor altatásban elvarrják. Úgy rendelkezett, hogy egész nap rajta feküdjek, hanyatt, a nyomástól hátha megszűnik a vérzés.
Tinike korán jött vonattal, hogy legyen valaki mellettem, Cumyka és Vera, csak később jöttek autóval. Mellém ült egy székre, és ha bármire szükségem volt, azonnal kiszolgált. Időközönként mért egy-egy cukrot, ugyanis az öt nap alatt, amíg itt voltam, belgyógyásszal nem találkoztam. Valószínűleg megorrolt, mert első alkalommal nem engedtem babrálni a cukromat. Gyakorlatomra voltam utalva, de az jól be is vált, mert egész idő alatt semmilyen problémám nem volt. A vércukrom egyenletesen normális volt.
Már délelőtt volt, amikor Tinike kiment újságot venni, befele jövet nevetve mondta: van egy főiskolás lányod. Gratulálok anyukám, mondtam, és együtt örültünk.
A bugyborékok csak jöttek-jöttek, éreztem a latyakot, gondoltam már biztosan csupa vér az egész. Amikor néha felálltam, csúszott le a kötés. Nem véletlen.
Délután már itt volt a feleségem a másik lányommal együtt. Cumyka kísért el a kezelésre. Állva letoltam a pizsamát, a kötésem pedig magától lecsúszott. Cumyka előtt egy hatalmas véres cafat tátongott, lábam szárán folyt le a vér. Gyorsan fel a kezelőasztalra, hasra. Letörölgették. Nincs más lehetőség, le kell varrni az ereket, vagy három-négy helyen bugyborékolt belőle a vér.
Az éppen ügyeletes orvos érzéstelenítés nélkül nekilátott. Nem tudom leírni a fájdalmat, de mindenki elképzelheti, milyen, amikor egy eleven, gyulladt húst varrnak. Megjegyeztem neki, hogy ezt a sebészem altatásban akarta elvégezni, de szerinte nem sokáig tart, s hamar túl leszek rajta. Csak varrta-varrta közben hajtogatta, hogy ne haragudjon, ne haragudjon. Elmész a fenébe, te hülye hentes, gondoltam, miért ne haragudnék, ez közönséges emberkínzás! A nővér simogatta a hátamat, feleségem dermedten állt, én hallgattam és tűrtem. Már csak egy van, már csak egy van, hajtogatta, megtoldva néha: ne haragudjon, ne haragudjon. Egy merő víz lettem, mire végeztünk.
Kimerülten, halálsápadtan, rogyadozó lábbakkal támolyogtam végig a folyosón. Saját lábamon, Cumyka támogatásával. Végre bejutottam a szobámba, végigfeküdtem az ágyon, és órákig fel sem keltem. Még mindig a bugyborékokat figyeltem. Már csak három napig voltam benn, a fájdalmam egyre tompább lett. Erősködtem, hogy haza akarok menni, és végre soksok tanáccsal haza engedtek.
A csaknem száz kilométeres utat személyautóban ülve tettem meg. A sebemnek mindig arra a részére próbáltam helyezkedni, amelyik a legkevésbé fájt. Ily módon teljesen körbe-körbe beleragadt a kötés a friss sebbe.
Otthonra ugyanaz az utasítás, mint eddig. Füröszteni, kezelni és kötözni.
Este fürösztés előtt, embert próbáló tevékenység volt leszedni a kötést fájdalom nélkül.
Tinike ügyességének köszönhetően ez sikerült. Az egész kötést átitatta hidrogénnel, majd óvatosan lehúzta. Tűrhető volt. Következett a kezelés. Ez borzalmas volt, ugyanis az orvos tanácsára, aki az ereimet fájdalomcsillapítás nélkül levarrta, tripszinnel szórtuk be az egész eleven felületet.
Ha valaki elvágja az ujját, és véletlenül só kerül bele, alig hiszem, hogy jajszó nélkül megállja. Akkor el lehet képzelni, hogy egy ekkora felületetet miképp mar, a só maró hatásával megegyező anyag.
Elbőgtem magam kínomban, velem sírt az egész családom.
A kezelések hatására szépen javult a seb, azt nem mondhatom, hogy gyorsan, de mindenképpen szépen.
Sok-sok hosszú évbe tellett, míg a szövet kinőtt, és az egész behámosodott. Ez akkor még nagyon távolinak tűnt. Egyre többet mozogtam, lassan már edzegettem is, és közben jártam Pestre ellenőrzésre.
Egyik ilyen alkalommal vittem az altatóorvosnak egy nagy csokor kardvirágot. Nagyon megörült neki, és végül csak ennyit mondott a leányaimnak: vigyázzanak az apjukra, megéri! Néhány emeletet szaladtunk le a lépcsőkön a kezelőig, hogy vissza adjuk a liftkulcsot, amit azért kaptunk, hogy ne kelljen gyalog megmászni az emeleteket, de nem használtuk, mert nem értettünk hozzá. Majd gyors léptekkel elhagytuk a kórházat.
Langyos nyári nap volt, a bejárat előtt hajléktalanok nyüzsögtek már akkor, pedig ez még a rendszerváltás elején volt 1991-ben. Ki a padon, ki a fűben, a tehetősebbek divatlapon, a szegényebbjei csak egyszerű napilapon feküdtek, vagy ha a helyzet úgy kívánta, takaróztak vele.
Elgondolkoztam, vajon ki tehet róla. Mi vagy az egész új rendszer? Tényleg ezt akartuk? Ahogy elhagytuk a várost, elszálltak ez irányú gondolataim.
Már a betegségemmel foglalkoztam. A cukor, a vakság, a tályogok, ezek mind olyanok, amiket nem lehet egy pillanatra sem elfelejteni. Nagyon hosszúnak tűnt a csaknem száz kilométernyi távolság, nehezemre esett még mindig végigülni.
Végre hazaértünk. Folytatódott minden tovább. Napi többszöri fürösztés minimum fél óra egy-egy alkalom, este hidrogénes átmosás, amit legtöbbször a feleségem, de néha hol egyik, hol másik lányom végzett. Már gyakorlott mozdulatokkal szinte fájdalom mentesen ápoltak. A gondos ápolás ellenére a forradások peremén újabb buzgár keletkezett. Kinyomtuk, kimostuk nap mint nap, de semmi javulás. Újra és újra feltelt. Néhány nap múlva újabb ellenőrzés Budapesten.
Most az egyszer én győztem
A sebész újra műtétet javasolt. Egyezkedtem vele, hogy csinálja meg ambulanter, hallani sem akartam újabb befekvésről. Belement. Már ismert, és megegyeztünk egy időpontban. Valamelyik délután a kezelőben megcsinálja. Félórányi pihenés után már mehetek is haza. Otthon készülődtem a műtétre. A jól bevált burgonyaleves volt az ebédem, majd irány Budapest, egyenesen a kezelőbe. Úgy, ahogy jöttem nadrágostul, cigarettával, lakáskulccsal a zsebemben felfeküdtem az asztalra.
Jött az altató orvos, hozta magával az egész aparátot, ami az altatáshoz szükséges, és megkezdődött a műtét. Megkérdeztem, hogy most is kell-e gumicsövet nyelnem, de ő visszakérdezett. Miért, hát lenyeli? A doktornő kedvéért még a tüskésdrótot is, válaszoltam, ugyanis ugyanaz volt, akinek a kardvirágot vittem. Könnyű rövid altatás volt, szinte el sem aludtam máris tudatomnál voltam, közben megtörtént a műtét. Most csak egy tyúktojásnyi lyukat kerekített a többihez. Fájdalmat nem éreztem, felhúztam a cuccomat, magamra hagytak.
Bejöttek a feleségemék, egyből vércukrot mértünk. Normális volt. Pedig tartottam egy kiugró
eredménytől, ugyanis az első műtétem után tizenkilences volt a vércukrom. Akkor azzal magyarázták, hogy egy ekkora seb felér egy komoly gyulladással. Ez a seb méreteiben sokkal kisebb volt. Kivártuk a fél órát és irány haza.
Félig fekve utaztam az autó hátsó ülésén. Ekkor már komoly fájdalmaim voltak, de fájdalomcsillapítót nem voltam hajlandó bevenni, azt a tályogos korszakomban már mind felfaltam. Elég volt. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg hazaértünk. Otthon azután kezdődött minden elölről. A fürösztés, a kezelések.
Néhány hét múlva jelentkeztem Budapesten ellenőrzésen. Már nem volt semmi problémám. Feküdtem a kezelő asztalon az orvos nézegette a sebeimet és közben gyengéden zongorázott ujjaival az
ép részeken. Átadott egy szintén sebész kollegájának, ugyanis egy hónapos szabadságra készült.
- Mit csinálsz vele ha új keletkezik? - kérdezte a kollega.
- Kivágom, mondta összeszorított ajkakkal orvosom.
Olyan volt, mint aki teljes gyűlölettel harcol a tályogok ellen. Vizsgálat után elköszöntünk, kellemes pihenést kívántam neki, és azóta nem találkoztunk. Ennek már több mint tíz éve. Hanem nemrégiben egyszer telefonon megkerestem egy műtét kapcsán. Segíteni akartam, hogy minél jobb kezekbe kerüljön a beteg, mert ezért a sebészért tűzbe tenném a kezem. Nagy nehezen megszereztem a telefonszámát és késő este lehetett már fél tíz körül, amikor telefonáltam. Elmondtam, hogy ki vagyok és mi a problémám, és végül szabadkoztam a késői hívásért, meg hogy egyáltalán zavarni mertem. Neki ez akkor is, tízév távlatából is természetes volt.
Tovább ápoltuk a sebemet, tisztán tartottam. Lassan, de szépen gyógyult, állandóan kötés volt rajta, hogy ne érjen hozzá semmi. Újabb buzgár nem jelentkezett, így elvetettem a Pestre járást. Diabetesem miatt is sokszor kellett járnom, de végül ezt is lecsökkentettem évi két alkalomra. Annál is inkább, mert a sok utat nem győztük anyagilag.
Az egészségügy ekkor sem állt jobban a mostaninál. Jelentkeztek a megszorítások, ami főként az utazásban érintett, olyan megkötések voltak, ami egy vak ember utazását lehetetlenné tette. Az üzemanyag állandó emelkedése miatt minden utat meg kellett gondolni, még ha az egészségemről volt is szó. Amennyit már erre kifizettem, több nyugati autót is vehettem volna az árán. Az a szerencse, hogy nálam nem ez a mérce. Nem attól ember az ember, hogy mi döcög alatta. Mi együttlétünk alatt megtudtuk, hogy mik az emberi értékek. Szóval kénytelen voltam letenni a pesti utakról.
Jött az ősz. Az egyik lányom elkezdett dolgozni, a másiknak rövidesen kezdődött a főiskola, de még itthon volt.
Egyik reggel fürösztés közben megszólalt a csengő, ültem a megszokott trónusomon, nem tudtam elhagyni, a leányom az emeleten aludt. Majd kis idő múlva nagy robajjal hazaérkezett a feleségem, meglepetésemre az amerikai unokabátyámmal, s annak egész családjával.
Annak a nagybátyámnak a fia, aki akkor állt mellém, amikor szinte mindenki elhagyott bennünket a vakságom kezdetekor.
Ebben az évben Sanyi bácsi nem tudott hazajönni, így megbízta a fiát. Elbeszélgettünk, ha ezt beszélgetésnek lehet nevezni, mert csak Laci tudott magyarul, a többi négy egy szót sem. De nem is ez volt a fontos, hanem hogy bácsikámnak még akkor is gondja van rám, ha több ezer kilométerre van tőlem. Hamar elmentek, de a kellemes meglepetés öröme sokáig megmaradt. Még ezen az őszön adódott egy lehetőség egy kis plusz pénz keresésére. Alakult egy társaság, amely összeállt egy kisebb munkára, és a feleségem kapott rajta, mert a megromlott anyagi helyzetünkben jól jött volna valamicske plusz jövedelem. Lelkesen járt dolgozni, a leányaim is besegítettek, attól függően, mikor melyik ért rá. Közben ellátta a hízókat és járt dolgozni a munkahelyére. Rengeteget vállalt, én még mindig nem csináltam semmit.
Nem tudom, hogy a sok hímsoviniszta mit tudott volna kezdeni az ő helyzetében. Az olyanok,
akiket egy influenza ágynak dönt.
Az én szememben a teremtés koronája csak egy tárgy, ami díszíti egy minden részében tökéletes nő fejét. Amit egy nő kibír, abba egy férfi százszor beledöglik. Nem is ez a lényeg, jó kedvvel csinálta szerteágazó munkáját. Egészen odáig, míg ki nem kezdték, igazságtalanul. Szegénykém ezt már nem tudta elviselni, sírva fakadt.
Az az érzésem, hogy sokan annak örülnének, beleértve a rokonságom egy részét is, ha nyomorban látnának bennünket. Miért kéne talpon maradni egy vak embernek? Sokukat örömmel töltené el, ha az utcasarkon látnának koldulni, fehérbottal a kezemben. Akkor vidáman szánakoznának rajtam, és nagylelkűen odavetnének egy-egy forintot, ha jókedvük van, vagy akár még többet is. Nem adom meg senkinek ezt az örömöt, mert bennem nagyobb akaraterő van, mint bármelyik egészséges emberben, és sokkal erősebb az élni akarásom. És a jóakaróim bármelyikének temetésén ott lehetnék még, ha akarnék.
Nem tűrhetem, hogy bántsák a feleségemet, és mivel egy vak embernek nincs más eszköze, hát leállítottam az egészet. Többet ért a mi nyugalmunk, mint az a pár forint, amit kapott volna érte. Megtanultam már az évek során szerényen élni. Jöttek a telefonok, hogy gondolja meg magát, nem úgy van ahogy gondolta, de elég bajunk volt nekünk mások nélkül is. Különben is, miért mindenki egy vak embertől sajnál bármit. Miért egy vak emberrel akarnak versenyre kelni? Könnyű egy vak embert túllicitálni, mivel nem azonosak a feltételek. Nem beszélve arról, hogy egy vaknak behatároltak a feltételei. Pszichikai és fizikai erőfeszítést igényel, ha azt meg akarja csinálni, amit egy egészséges. Nem beszélve a fizetségről, mert távol van a tűztől, ráadásul szívesen kihasználják, és tartanak be egy vak embernek.
Bárki kipróbálhatja, milyen vakon egy disznóólat tisztán tartani, tápot bekeverni, vagy akár csak megetetni. Tudom, hogy az utat nem tudják végigjárni, pedig nekik ott a lehetőség, hogy előtte körülnézzenek, sőt naponta, évente már látták több százszor.
Amit a vakságommal veszítek, azt fizikai erővel kell pótolnom, ha van. Arról nem szólva ha egyedül vagyok itthon, és bármikor rosszul lehetek. Egy eszméletvesztésnél már a patkányok kikezdenének mire este a feleségem rám talál. De ez csupán stresszel jár. Igaz, napjában többször, de mit számít az annak aki lát. Nem véletlen, hogy egy vak ember egy év alatt ötöt öregszik. Ily módon most száznegyvenhárom éves vagyok, ráadásul az így kikínlódott árut olcsóbban veszik tőlem, mert távol vagyok a tűztől, és örülök hogy bármi áron, csak el tudjam adni. Aztán jön a szemrehányás, hogy én visszem le az árakat. De az eszébe nem jutna, hogy esetleg segítene. Ráadásul nekem a segítségért is fizetnem kell, mert nincs szesztestvér és nincs beosztott, akit bármikor iderendelhetek. Akkor még büszkeség tölti el, hogy épen, egészségesen többre viszi, mint egy nyomorék.
Életünk visszatért a régi kerékvágásba, már a kisebb munkákat elvégeztem a ház körül. Komoly munkában még nem tudtam segíteni Cumykának.
Sebem szépen gyógyult, jártam a diabetes szakrendelésre. Azzal fogadott a professzor úr, hogy át kellene állnom napi négyszeri inzulinra. Ez azt jelenti, hogy naponta ötször kell szúrni. Semmi akadálya, egy alkalommal több vagy kevesebb, már mindegy.
Ezentúl reggel két szúrás, egy tartós egy rövid, délben egy rövid, kora este megint egy rövid, késő este pedig egy tartós. Plusz percre, dekára pontosan beosztott diéta.
Most pedig leírom egy beteg, vak ember egy napját, hátha valakit érdekel.
Reggel negyed hatkor ébresztő, fél hatkor állatetetés, ez így van télen, nyáron, esőben, fagyban, hóban, kánikulában. Fél hétkor inzulin, háromnegyedkor reggeli. Hét órakor edzés súlyzóval, expanderrel bő egy órán keresztül, majd másfél óra séta és tíz óra harminckor étkezés, majd fél tizenkettőkor etetés. Tizenkettőkor inzulin, negyed egykor ebéd, utána pihenő. Háromnegyed háromkor evés, majd séta vagy házkörüli munka. Ez lehet csapszerelés, ajtókészítés, villany vagy csillárszerelés, betonozás, vakolás, kapálás, kapa és ásó reszelés, meg olyan is volt, hogy ástam. Háromnegyed hatkor inzulin, hatkor vacsora, majd ismét az ól takarítás, tápkeverés, etetés, és este tévéhallgatás, fél kilenckor evés. Este tízkor pedig az
utolsó szúrás. Ez egy átlagos hétköznapom.
Lehet, hogy unalmas, de még élek. Harminchárom éve vagyok cukorbeteg és huszonhárom éve vak.
Nem régen jegyezte meg a professzorom, hogy akinek ilyen szövődményes cukorbetegsége van, annak már régen meg kellett volna halnia. Szövődményként a vakságomra gondolt. Kinek jó a természetgyógyászat?
Én még nem adtam fel, de hagyjuk a kalandozást, vissza 1991telére. Feleségem egy távoli rokona váratlanul előállt azzal, hogy van egy ismerőse, aki talpmasszázzsal gyógyít.
Előre bocsátom, a feleségem semmi ilyenben nem hisz, véleménye szerint, akit ezek meggyógyítanak, azok egyébként is meggyógyulnának maguktól. Azért belement a kedvemért.
A biztonság kedvéért megkérdeztem a professzoromat, mire ő azt válaszolta, nevetséges talpmasszázzsal cukrot gyógyítani.
Ugyancsak megkérdeztem egy keletkutató ismerősömet, aki szerint a szervezet irányítható a talpon elhelyezkedő pontokon keresztül.
Bejelentkeztünk. Kaptunk időpontot. Megjelentünk. Lábmosás. Szembe leültem egy nővel, ölébe vette a lábamat, bekente a talpamat krémmel, majd feltérképezte.
Úgy éreztem magam, mint az elesettek a csatatéren, akikről lehúzták a bakancsot.
Ismét lábmosás, cipő föl, várakozás, ugyanis a fontoskodó nagyemberek illőképpen megvárakoztatják az embert. Ezzel is alátámasztandó, hogy milyen elfoglaltak.
A főnöknek, mert nem tudom mi a titulusa egy ilyen embernek, és azóta sem tudom kideríteni a végzettségét. Lehet, hogy csak villanyszerelő. A csakot nem rossz értelemben gondolom, mert a maga területén egy villanyszerelő is lehet zseni. Szóval várakoztam erre az emberre. Végre sorra kerültem. Hellyel kínált, leültem. Kezében az a papír, amit a nő adott neki, aki feltérképezte a talpamat. Kiderült, hogy az a felesége volt. Családi vállalkozás. Hosszú perceken keresztül szó nélkül, tüzetesen alapos gonddal vizsgálgatta a papírlapot.
Nem tudom, mi tarthatott annyi ideig, tudomásom szerint a talpon öt irányadó pont van, bármekkora is legyen az. Ráadásul az enyém csak negyvenes, mi van, ha ne adj' Isten ötvenhármas lett volna. Vagy ilyen nehezen jutott el egytől ötig? Nagysokára megszólalt.
- Kapaszkodjon meg!
- Miért? - kérdeztem, tartva egy földrengéstől, vagy netán hibás a szék, amin ülök? Élnek az idegek, mondta nagy szakértelemmel. Kapaszkodjon meg maga - mondtam - én ezt tudom, mert látom, hogy a fények villognak a szememben, de ez nem külső fény, hanem az idegek játéka. Neki tényleg meg kellett kapaszkodnia.
Azután magyarázni kezdett, hogy három hónapon keresztül minden áldott nap masszírozni kell, az ő általa megadott pontokon, ha ez letelt, vissza kell mennem kontrollra. Akkor ő majd megmondja, milyen eredménnyel járt. És műtét.
Miről beszél ez? Kezdtem kételkedni az egészben. Már megjártam Amerikát és ott sem tudtak velem mit kezdeni, pedig akkor még nagyon az elején tartott a betegségem.
Újra eszembe jutott, vajon milyen végzettsége lehet ennek az embernek? Ugyanis egy orvos hat évig tanul, hogy gyógyítson, ez itt meg lehet, hogy csak egy gyorstalpalót végzett, és kapott egy működési engedélyt. Fizettünk, számlát nem kaptunk, távoztunk.
Nem akarok senkit eltéríteni a hasonló gyógymódoktól, mert lehet ez hatékony orvostudománnyal karöltve, de így csak kuruzslás. Nekem, mint annyi más, ez sem sikerült. Azt kívánom, sokan gyógyuljanak meg tőle, de senki ne akarja kihasználni a beteg, hiszékeny embereket. Mert a leghiszékenyebb a beteg ember. Az mindenben hisz, csakhogy meggyógyuljon.
Hazafelé még eszembe jutott néhány ellentmondás. A nő, aki az én talpamat feltérképezte, közben beszélgetett egyik kezelésre váró beteggel. Adta neki a tanácsokat, hogy igyon sok folyadékot, és sokat sétáljon. Véleményem szerint ez senkinek sem árt, ilyeneket én is tudok
tanácsolni, ehhez nem kell orvosi végzettség. Megtudtam a beszélgetésükből, hogy a várakozó is egy kúrán vesz részt, de ő, csak három-négy naponta masszíroztat. A főnök szerint pedig semmit sem ér az egész, ha nem folytonos, egyetlen napot sem szabad kihagyni. Akkor meg mi értelme az ilyen masszírozásnak? Lehet, hogy csupán a masszírozás díja a fontos, mindegy, hogy milyen sűrűséggel.
Már a kezelés ideje alatt történt. A kezdete előtt néhány perccel megmértük a vércukromat, ellenőrizendő a eredményességét. Csodák csodájára a vércukorszintem felugrott, akkor meg minek. Három hónapig precíz kezelés után vissza a főnökhöz kontrollra. Újra lábmosás, újra talptérképezés. Ugyanaz a szöveg, mint három hónapja. Élnek az idegek, gépi kezelés kellene és műtét. Legalább annyi fáradságot vehetett volna, hogy az előző alkalommal mondottakat felvegye magnetofonra, hogy most ne ismételje önmagát. Felírta a telefonszámomat, majd értesít, ha lesz valami. Ennek már tíz éve. Nem tudom, hogy várjak-e még? Beszéd közben dobálózott a neuro-val kezdődő szavakkal. Ez legalább új volt az elsőhöz képest, de az is valami, hogy az összes neuro-val kezdődő idegen szót kiírta a lexikonból. Így egy kicsit megdolgozott a pénzéért. Türelmetlenül vártam már, hogy vége legyen.
Távoztunk. Öltözködés közben a felesége utánunk jött a fürdőbe, hogy ne felejtsük el a díját -ötszáz forint természetesen számla nélkül. A hiszékenységemet olcsón megúsztam, mert csak egy ezresembe került.
Eljött a következő év tavasza. Szépen meggyógyultam a tályogjaimból, a krátereim benőttek, a természet ismét csodát tett. Belevetettem magamat a munkába.
Ekkor már anyadisznóval is foglalkoztunk. Ugyanis Tibi személyében jó szakember került a házhoz. Az ő segítségével meggyőztük Cumykát, hogy nem olyan veszélyes vele foglalkozni, mint ahogy ő gondolja. Különben is mi általában a leggazdaságtalanabb munkát választottuk ki.
Most átépítettem az ólakat, hogy Cumykának nő létére minél egyszerűbb legyen az elletés.
Ezt a munkát általában férfiak végzik, nálunk ez is őrá várt. Csak segédmunkás vagyok az oldalán a szó szoros értelmében.
A tavasz és a nyár az én hónapjaim. Ilyenkor csaknem még látok is. Napelemes vagyok amióta élek. Szeptembertől nekem tél van. Szóval itt volt a nyár, és készültünk Hévízre üdülni. Amióta ismerjük egymást, először csak ketten. Erre gyűjtöttünk. Megbeszéltük, hogy csak egy célunk van, jól érezzük magunkat. Állandóan csak a strand és a pihenés. Hosszúhosszú
évek óta most először vehettem föl nyugodtan fürdőnadrágot.
Ragyogó idő volt, hőségnappal megtűzdelve. Olyanok voltunk, mint a nászutasok, csak húsz év házassággal a hátunk mögött. Feleségem nem szereti a vizet, mégis mindig jött velem.
Nem engedtem elmenni az árnyékra, hiába könyörgött, csokoládészínűre süttettem a napon. Ragyogó volt.
Egy alkalommal a vízben tartózkodtunk, nejem úszógumival, mert nem szereti a vizet, még úszni sem tud. Egy pillanat alatt leengedett az úszógumija. Kimentettem. Ez a minimum azért, amit sok-sok éven át értem tett.
A szállodában, ahol laktunk volt egy közös ebédlő. Az első napok egyikén itt találkoztunk egy szimpatikus házaspárral, Magdikával, Jocóval és a gyerekeikkel. Az egész nyaralás hangulatát emelte ez a hirtelen jött kapcsolat.
Jocó első perctől elbűvölt csiszolatlan humorával, végtelen jókedvével, kitűnő színészi képességével. Az ilyen magába zárkózó, szinte mindig magányos ember számára, mint én, bármilyen depresszió elleni gyógyszernél többet ér, jókedvre derít egy életvidám barát jelenléte.
Ekkor már tizennégy éve semmit sem láttam a világból. Kinyitotta előttem a világ kapuját, a saját szemével engem is láttatott. Jellemző, eddig bármerre jártam a feleségemmel, leírta nekem a gyengébb nem képviselőit a saját benyomása alapján. Micsoda különbség, ha az
ember felesége vagy a barátja ír le valakit. Tizennégy éve nem találkoztam egyetlen valamire való nővel sem, most viszont nyüzsögtek körülöttem. A formájukat, az öltözéküket, a hajszínűket mintha csak láttam volna. Nekem nem is ez a lényeg, hanem az, ahogy az első perctől átvette egy vak, cukorbeteg ember ritmusát, lenyűgöző volt. Néhány nap alatt odáig jutottunk, hogy amikor idő volt, már előre szólt, hogy Franci szúrni kell vagy Franci evésidő van. Biztosan figyelte minden lépésemet és minden mozdulatomat, de olyan ügyesen, hogy nekem ez fel sem tűnt.
A vakságom elején mindig az zavart, ha társaságban voltunk, hogy mindenki engem néz. Lehet, hogy ez nem így volt, de én ezt éreztem. És ha az embernek ez van a tudatában, akkor minden mozdulatára vigyáz, és annál inkább sem sikerül semmi. Ebben az esetben nem így volt.
A nappalokat külön töltöttük, ők a gyerekekkel a Balatonra jártak, mi Cumykával egész nap a Hévízi tavon lubickoltunk, és napoztunk kettesben. Utána pedig az egész estét és az éjszaka egy részét is velük töltöttük. Volt olyan is, hogy céltalan kószáltunk a környéken késő estig. Jól éreztük magunkat.
Ami minden nyaralásunkat beárnyékolta, ez a hypo. Bármit csináltam, rendszeresen jött minden üdüléskor, akármit tettem a megelőzésére. Persze az hozzátartozik a valósághoz, hogy mozgásom megterhelésem kiszámíthatatlan volt. Ha kedvem volt, úsztam, élveztem a víz adta szabadságot, ha úgy adódott, sétáltam, természetesen váratlanul is, akár éjjel is, ki tud ilyesmit előre betervezni.
Odahaza minden könnyebb, mert még a kézmozdulatomat is tudom, és még így is van, hogy váratlanul rám tör.
Az utolsó napokban volt még egy zavaró körülmény, ami szintén minden üdüléskor jelentkezett, a szemem játéka. Már megint a szemem, pedig nem is látok velük, csupán esztétikai szerepük van, de arra mégis jók, hogy fájdalmat okozzanak. A nyaralás vége előtt néhány nappal kötőhártyagyulladás -szerű tünetek jelentkeztek. Egyből a vízre gyanakodtam, hogy sok az úszás, és nem tesz jót neki a klór, ha belemegy. És ezzel el is hessegettem minden más gyanakvást. Ugyanakkor viszont megszűntek a hypoim.
A későbbiek során itthon is jelentkeztek a tünetek. Teljesen bepirosodott a szemem, állandóan fájt, alig tudtam nyitva tartani. Könnyezett, becsipásodott, összeragadt, és ha lehajoltam, ki akart szakadni a helyéből. Keménynek nem volt kemény, szóval a szemnyomás normális volt. Ezt már ujjal, én is meg tudtam állapítani. Ahogy jött, mint derült égből a villámcsapás, úgy egy pillanat alatt meg is szűnt. Hosszú-hosszú idő telt el, amíg rájöttem, hogy ez a cukorszint játéka a szememmel. Vagyis, ha tizenöt-tizenhat fölé emelkedik a vércukorszintem, akkor a szemem jelez. Még így vakon is, semmirekellően, erre talán még jó.
Erre az időszakra esett az ausztrál vagy amerikai, erre már nem emlékszem pontosan, hittérítő magyarországi gyógyító körútja. Mindenhová elmentem a feleségem kíséretében, ahova csak elértem a környéken. Ő állítólag minden betegséget gyógyított kézrátéttel. Nem nagyon hiszek az ilyenekben, de ki az, aki nem akarna bármi áron is meggyógyulni. Szóval nem nagyon hiszek, de hinni akartam. Minden egyes alkalom elején felsorolták, hogy ki mindenkinek használt már ez a gyógymód. Különböző betegségekből, például rákból meggyógyultak, sőt, nem egyen vakból, látóvá lettek általa. Ahogy a tolmács egyenesben fordította: megnyílott a szemük.
Felsorakoztunk előtte, és ő rátette kezeit a mi vállainkra, enyhén megszorította, és volt, aki ettől, köztük én is, hanyatt dőlt. Hátunk mögött pedig a kapó emberek elkaptak bennünket, nehogy elvágódjunk. Szóval én is eldőltem. Nem tudom miért, lehet, hogy mert el akartam. Cumyka semmi ilyenben nem hisz, de azért ő is kipróbálta. A hittérítő hatása rajta meg sem látszott. Rezzenéstelenül, meg sem mozdulva viselte a gyógymódot. Többszöri terápia után igaz, hogy megnyílt a szemem, vagy inkább kinyílt, de továbbra is vak maradtam. Így hát ezt is feladtam.
Volt egy ehhez hasonló próbálkozásom. Akkoriban rengetegen jártak, egy szintén kézrátéttel gyógyító energiadús kisfiúhoz. Én is elmentem hozzá, próba szerencse alapon. Bementünk egy helyiségbe, ahol a kisfiú anyja várt bennünket. Amíg várakoztunk, elmesélte, hogy ő már mennyire fáradt, hogyha évente kétszer nem megy el üdülni, akkor nem is bírná ezt a hajszát. Közben bejött a gyógyító. Rátette ujját az egyik, majd a másik szememre, úgy, ahogy a homokozóból jött, majd újból kiszaladt. Ennyi volt a kezelés.
Legközelebbi alkalommal az anyja már felfedezni vélte a szemem javulását. Hogy ő mit látott, azt nem tudom, én semmit. Egy-egy ilyen kezelésnek nem volt tarifája, érdeklődtem a többi betegtől, hogy mivel fizetnek. A válasz az volt, hogy a kis srác magnókazettának, az anyja pénznek örül inkább. Gondoltam kazettát viszek, mert azt értékeli többre a gyógyítóm, az anyuka meg a nagy fáradtságát pihenje ki a saját pénzén. Ezzel a gyógyító természetgyógyász korszaka lezárult az életemnek. Ennyit a csalántea, meg a lapulevél pakolás is ér.
Be kell látnom, hogy nincs mentség, ha tetszik, ha nem, vakon kell leélnem az életemet. Csupán arra kell ügyelnem, hogy a diabetes, mást ne tegyen tönkre. Vakon is lehet élni, kilencven-száz évig is. Amilyen az én szerencsém, majd sikerül is biztosan. Csak széppé kell tenni ezt az életet, amennyire lehet. Annyi a bökkenő az egészben, hogy ez nem csak rajtam múlik, és ha már nem csak rajtam múlik, azt megette a fene. Ráadásul egy vak ember állandóan támogatásra és segítségre szorul, ezt nagyon hamar megunja mindenki, még a közvetlen hozzátartozók is.
Két ember van, aki fáradhatatlan, és még ma is maradéktalanul számíthatok rájuk. Az egyik a feleségem, Cumyka, a másik pedig a nagybátyám, Sanyi bácsi, csakhogy ő már nagyon idős. Véget ért a nyár. Jocóékkal a kapcsolat megmaradt, de a nyaralás már csak emlék volt csupán. Belevetettük magunkat a munkába, egyre több állatot tartottunk. Én is rendesen felépültem a tályogokból, és egyre több részt vállaltam. Alakítottam az ólakat. Ott segítettem Cumykának, ahol csak tudtam. Próbáltam levenni valamicskét a rajta lévő teherből.
Jött a szeptember, ahogy öregszem, annál korábban kezdődik most már a tél, ősszel. Csak a tavaszra és a nyárra tudok gondolni, a többi egy örökkévalóságnak tűnik, amíg elvánszorog. Falun, bármilyen évszak van, dolgozni kell, annál is inkább, mert jöttek a gazdasági megszorító intézkedések, és ez nem a tehetősebbeket sújtja. Mert nem az a megszorítás, ha valaki százmillió helyett csak kilencvenkilencet keres, hanem ha tízezer helyett nyolcat tud előteremteni.
Mint már említettem, ettől az időszaktól már csak évi két alkalommal jártam diabetes szakrendelésre, Budapestre. Ezt is támogatás nélkül, saját zsebre. Egy-egy ilyen alkalommal már hetekkel előtte teljes letargiában voltam, elképzelhető, hogy milyen eredményeket produkáltam. Hiába mondják az orvosok, hogy a vércukorszintet nem befolyásolja lelki tényező. Nekem erről teljesen más a véleményem. Csak az én harminckét éves tapasztalatom a kutyát sem érdekli. Nekem egy-egy pesti út, csak kizökkenés a megszokott életritmusból.
Az a célom, hogy minél előbb túl legyek az egészen, és visszafelé, Budaörsnél a vércukorszintem már normális.
Minden budapesti kontroll előtt eldöntöm, hogy soha többet nem megyek. Ebben megakadályoz a professzorom nagyszerű szakértelme és mindenre kiterjedő figyelme. Aki igyekszik megelőzni a cukorbetegség szövődményeit. Nem utolsó sorban azért, mert jó tanácsainak és összehangolt harcunknak a - diabetés ellen - köszönhetően még ma is élek. Végigszenvedtem a telet, végre jött a tavasz. Májusban túl voltunk egy lakodalmon, ugyanis az egyik lányom férjhez ment. Ez a lakodalom nem tartozik a legkellemesebb élményeim közé. Zene, ricsaj, lárma. Se láttam, se hallottam. Ültem az asztalnál egy üveg whisky mellett és szívtam a cigarettát. A Cumykának rengeteg dolga, kötelezettsége volt, nem sokat találkoztam vele.
Nyolcvan ember között a sötétben, végtelenül magányos voltam. Így néz ki egy örömapa?
Nem ez a lényeg, hanem hogy a lányom boldog, és akkor ez mindent kompenzál.
Néha volt egy kis szünet a zenében, akkor a Cumyka is jobban ráért és kikísért a friss levegőre.
Hajnalban, amikor véget ért a zene, és elindultunk haza, számomra megváltás volt. Végül is a lakodalom jól sikerült, mindenki jól érezte magát, csak én nem. Biztosan bennem van a hiba. Nyáron teljesen átalakítottam az ólrendszerünket, másfajta állattartásra rendezkedtünk be. Vakon rengeteg időt vesz igénybe bármilyen munka, főleg, ha minimális segítségem van. Nekem egy negyedórányi munka, órákba telik. De nem csüggedtem, akkormég jókedvűen, örömmel csináltam.
Jött ismét az őszi tél, és én ekkor már csak a tavaszra tudok gondolni. Teszem a dolgom, mint egy gép, ami be van programozva, és csak megy-megy vakon a sötétben.
Jött a Pest, jött a stressz. A váróteremben beszélgetés közben valaki megjegyezte, milyen rossz lehet sötétségben élni. Mire én azt válaszoltam, hogy nem élek sötétségben, csak nem látok. Nem látok.
Mi az, hogy egy vak ember nem lát, mert a látás csak színekből, alakokból és árnyakból áll? Nekünk vakoknak mást jelent a látás. Megreszkírozom, hogy többet és jobban látok, mint akinek ép a szeme, és sokkal szebbet. Én senkit nem ítélek meg a külseje alapján, nekem a belső, a hangszín, a viselkedés számít. Még a hangszín sem döntő, mert egy alapos leírás után, egy viselkedés után, egy borzalmas hangszín is lehet kellemes.
Itt volt a tél. Utálom a havat. Eleve utálom a fehér színt. A hóról semmi más nem jut eszembe, csak hogy hideg, csúszik, és el kell lapátolni. Mert én vakon, már sok mindenki elől elraktam, de helyettem még senki.
Társasházban lakom, van közös járdánk, és ha lerakom a havat, a járda teljes szélességében teszem, mert engem másként zavarna, de a másik fél szinte centiméterre pontosan a feléig, nehogy véletlenül segítsen egy vak embernek. Drága apósom csinált nekem az udvarra egy járdát, hogy annak segítségével magam le tudjak menni az ólunkhoz, mert ugye a sors iróniája, hogy hozzánk a miénk esik a legmesszebb. Ez a járda addig az enyém, amíg megcsináljuk, meg amíg le kell róla takarítani a havat, vagy le kell seperni, különben meg mindenkié. Senkinek eszébe sem jutna, hogy besegítsen. De ha végig tipeg rajta, olyan jól érzi magát, mintha a Margitszigeten sétálna. Nekem a tél csak hideg, szomorúság és keserűség.
De jött a tavasz és jött a hír, hogy unokánk lesz. A feleségem a hír hallatán szinte táncolt örömében. Állandóan a "Hogyha maga nagymama lesz" című dalt dúdolta. Ilyen boldognak már régen láttam. Nekem egy vágyam volt, egy ragyogó, hízelgő, cserfes, tündér kislány. Ekkorra esett a tavaszi pesti látogatásom a diabetes rendelésen. Még ott is elmondtam a dokimnak, pedig ő az égadta világon semmit nem tud a magánéletemről. Megkérdezte, na és mit várnak? Kislányt, válaszoltam kapásból. Nem tudtam mást elképzelni, csak egy gyönyörűséget kislány személyében.
Már amikor vagy háromszázszor mondtam el, a vejem megkérdezte. És ha fiú lesz? Akkor csak egy nyisszantás és már lány is, válaszoltam.
A nyár és a terhesség időszaka építkezéssel telt. Kivettük belőle a részünket, főleg Cumyka. Ha kellett lapátolt, tolta a talicskát, keverte a betont, rakta a téglát, szóval mindent megcsinált, ami nem egy nőnek való. Nagyon sokszor csodáltam, hogy bármilyen munkát, milyen jó kedvvel végez. Semmi nem esik nehezére, legyen az bármilyen nehéz munka. Pedig hogyan elfárad sokszor. Más nő órákat ül a manikűrösnél, az ő kezei meg, hogy néznek ki a sok nehéz munkától. Benne van a génjeiben a tevékenység.
Ugyanilyenek az apósom és az anyósom is. Tisztelem, becsülöm őket, de miért ne tenném, amikor egy ilyen feleséget kaptam tőlük.
Amennyit egy vak ember tud, annyit én is segítettem a munkában. Például az alapásásnál lapátolni tudok, ha előttem ás valaki. Az ásott fóldet lapáttal is meg lehet különböztetni a keménytől.
Vagy a betonkeverő kezelése, vagy a csigahúzás, és még számtalan dolog amit, az ember nem tart számon. Emellett itthon is tartottuk a frontot, és Cumyka mindezek mellett dolgozni járt a munkahelyére.
Vártuk az unokánkat. Aggódva vártam azt a pillanatot, hogy megszólaljon. Más téma nem is volt köztünk, csak ez a tünemény, akit már az anyja hasában is ismeretlenül imádtunk.
Végre eljött a nap. Szombat volt. A lányom még délelőtt dolgozott. Még a sarokgarnitúra karfájáról aggatta a függönyöket, amikor jelezte a pici, hogy friss levegőt akar szívni.
Hosszú, türelmes vajúdás után, késő éjjelig nem történt semmi. Az orvos tanácsára mi hazajöttünk, a lányomat kihelyezték osztályra. Abban állapodtunk meg, hogy szólnak telefonon, ha mégis történne valami.
Késő éjjel már mindenki aludt, én magam voltam a nappaliban, teljes csöndben. Ültem, és folytak a könnyeim. Minden rossz eszembe jutott, és sajnáltam, féltettem a leányomat. Ugyanakkor nagyon vártam a kis jövevényt. Éjfél elmúlt már, átcsúszott az idő másnapra, november hatodikára.
Felmentem az emeletre. Lefekvés előtt még rágyújtottam egy cigarettára, ki tudja, már hányadik volt, akkor megszólalt a telefon. Fölkaptam. Megindult a szülés, mondta egy női hang, és letette. Pillanatokon belül talpon volt mindenki. Ültünk a kocsiba, és irány a szülészet. Harminc kilométer egy örökkévalóság.
Ahogy beléptünk a kórház ajtaján, valaki mondott egy nevet, Anita. Ő az. Más nem lehet, ő az én unokám. Rohanás a szülészetre, leselkedtünk, megláttuk a szülészorvost, de mindig háttal volt, nehogy megkérdezhessük, hogy fiú-e vagy kislány? Ugyanis a lányom megtiltotta neki, hogy megmondja nekünk. Ő akart nekünk örömet szerezni.
Amikor kitolták a szülőszobáról, csak ennyit mondott: leány! A vejem örömében felkapta Cumykát, és megpördült vele a folyosó kellős közepén. Amikor megjött ez a kis virágszál, a leányom csak annyit mondott az orvosnak, hogy fog örülni az apukám. Mire az orvos azt kérdezte, és a férje? De nem is ez a fontos, hanem hogy ebben a pillanatban ez a kis család mindent félretéve kimondhatatlanul boldog volt.
Kivártuk az időt, amíg kihozták a kisbabát. Orvosi engedéllyel az apa és a nagymama megnézhette egy pillanatra. És a papa, állt-állt, sírt befelé, és nem tudott magával mit kezdeni, pedig ezt várta kilenc hónapon keresztül. Nekem ez jutott. Akkor még nem tudtam, hogy mennyi örömet fog szerezni, ez a kisleány.
Széppé, ünnepélyessé tettük a hazaérkezést. A babát gyönyörűen elkészített baldahinos kisággyal, a kismamát pedig hat szálból álló flamingó csokorral vártuk. Erre még én szoktattam rá kislány korában. Minden ünnepélyes alkalommal kizárólag ezt kapott tőlem. Odaadtam, kaptam két puszit, és utána nagy csönd lett. Sír, mondta Cumyka. Olyan halkan tudott mindig sírni, hogy sosem vettem észre, csak úgy tudtam meg, hogy valaki megmondta. A baba bekerült a kiságyba. Álltam a végénél, és vájt füleimmel hallgattam a halk szuszogást. Ennyi jutott belőle egyelőre. Gondolkodtam, ki az, aki engem ennyire megbüntetett és miért, vette el ezt a kis örömöt, hogy láthassam ezt a csöpp teremtményt.
Egyszer volt egy pappal egy beszélgetésem. Ő mondta nekem, hogy a biblia szerint a bűn hetedíziglen visszaszáll. Így tehát lehet valami ősöm, akit már nem is jegyez az utókor, olyan bűnt követett el, amiért nekem kell felelnem. Ezek szerint az én életem hiába makulátlan, akkor is megvakultam volna más bűnéért. Hol itt az igazság? És ha ez tényleg így van, akkor figyelve a mai kor embereit, azt a sok-sok bűnben meggazdagodott embert, akkor lehet, hogy nemsokára vakok országa leszünk.
Hamar fölocsúdtam, és csak azért is imádni fogom ezt a gyönyörűséget jobban, mint aki lát, és esetleg anyagiakban is jóval többet tud nyújtani.
Ha valakinek elmondtam, hogy gyönyörű kislány unokám született, hogy milyen aranyos és gyönyörű, az volt a válasz:
- Hiszen maga nem is látja.
- Mire én: - én vakon is nagyon tudom szeretni. Nekem így kell megtalálnom az élet szépségét.
Az év hátralévő része azzal telt, hogy naponta látogattuk az unokánkat, volt hogy többször is, de esténként fürösztéskor soha nem hiányoztunk. Ilyenkor csak elfeküdtem mellette, és éreztem a friss babaillatot, hallgattam, ahogy nyeli a tejet, vagy hogy halkan szuszmorog. Mikor nagyobbacska lett, a halk kacagást, amit a feleségem kicsikart belőle. Ilyenkor nagyon féltettem, nehogy megerőltesse a nevetés, és mindig azzal lett vége, hogy rájuk szóltam, hagyják abba. Szóval vakon is imádtam az unokámat. Miért is ne, nekem vakon is olyan volt, amilyennek akartam, hiszen nem láttam. Rám volt bízva, olyannak képzeltem el, amit mások megnyilatkozásából következtettem. Természetesen mindenből a legjobbat. Miért is ne? Nekem is lehet ennyi előnyöm a vakságomból.
Egy ilyen alkalommal elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha újra látnék, akarok-e újra látni? Végiggondoltam, ha mennék az utcán, szembe jönnének a leányaim, ennyi év vakság után megismerném-e őket? Talán a szemükről. Arra még ma is tisztán emlékszem, nem tudom miért pont az maradt meg bennem. De az unokámat biztosan nem ismerném meg. És mégsem tudom eldönteni, akarok-e látni. Félek tőle ennyi idő után.
Elképzeltem, hogy oda állok a tükör elé, és kit látok, egy megöregedett, megtört valakit. Még saját magamnak is be kéne mutatkozni. Gondolatban huszonnyolc éves Franci vagyok és most meg egy nagypapa.
Vártam a tél végét és azután a tavaszt. De még mindig csak november vége volt. Még lehetett kint sétálni, engedte az idő. Nem volt nagyon hideg, de azért fűteni kellett. Egy hosszabb délutáni séta közben arra lettem figyelmes, hogy éktelen széngáz terjeng körülöttem, maga a széngáz nem volt szokatlan, mert a légnyomás ilyen őszi időben a környező házak füstjét lenyomja a talaj közelébe. Most az volt a furcsa, hogy enyhe festék illata volt. Közelebb mentem a pincelejárathoz, ott nem éreztem annyira. Visszamentem a ház végébe a járdára és ott újra éreztem. Egyre erősebben és erősebben. Rájöttem, hogy ami a ház végében van szénlerakó, azon jön a széngáz az én pincémből.
Gyorsan leszaladtam, ahogy kitártam a pinceajtót hirtelen forróság csapott meg és éktelen széngázzal vegyített égett festék szag. Megtorpantam egy pillanatra. De közelebb kellett mennem, egyedül voltam otthon, nem számíthattam senkire. Mire rájöttem a dolog nyitjára, hazaérkezett a leányom és megnézte mi történt. Ekkor még carborobottal tüzeltünk, és annak a tűztér felett van egy körülbelül három mázsás tartálya. Elakadhatott a rostély, és a szén a tartályban visszaégett. Forrón, vörösen izzott az egész kazán. Nem volt mit tennem, egy villáskulccsal a rostélyon keresztül le kellett tekernem az egészet a hamus tartályba. Beleizzadtam. Hosszú időbe telt, amíg az egész lehűlt annyira, hogy meg lehessen fogni. Ekkor kezdődött a szerelés. Ugyanis a nagy hőtől teljesen kiégett a szigetelés. Segítséggel darabokra szedtem az egész kazánt. Kipucoltam. Újra szigeteltem és összeraktam. Öreg este volt, mire végeztem, de üzemképes lett.
Késő ősszel volt esedékes a budapesti diabetes ellenőrzés. Ilyenkor már hetekkel előtte stresszben voltam. A kórházi hangulattól, a várakozó tömegtől, az egésztől. Úgy, ahogy van. Nem beszélve, ha az ember nagy sokára sorra kerül, akkor igyekezni próbált, hogy minél előbb végezzen, mert a kintiek, akik esetleg még a húszon valahányadikak is, még aznap hazaérjenek. Arról nem is beszélve, ha valaki túl sokat tartózkodott az orvosnál, a kintiektől még kellemetlen megjegyzésre is számíthatott. Olyankor hoztam magammal az otthon mért eredményeket és a pontos féléves napirendet, amit odahaza minden nap lelkiismeretesen lejegyeztem. A fél év alatt közel száz eredmény gyűlt össze. Volt olyan nap, amikor nyolc-tíz eredményt is mértem. Ezek szóródása másfél és tizenöt között is lehetett.
A mai világban, ezen a kétezres évek elejét értem, egy háziorvosnak egy betegre, két havonta jut egy stiksz, hogy vércukrát ellenőrizze. Egy cukorbeteg vércukor szintje pillanatok alatt változhat. Ha szerencséje van, akkor éppen írnak neki két hónap alatt egy tökéletes
eredményt, de mire hazaér, már lehet, hogy a duplája, és ő abban a tudatban van két hónapig, hogy tökéletesen van beállítva. Azután csodálkozik, hogy mitől olyan a vérnyomása, amilyen, hogy mi teszi tönkre a veséjét vagy éppen a szívét.
A labdarúgásra jobban kell a pénz, mint az egészségügyre. Mert szegény futballistáink másfél órán át szenvednek, őket meg kell fizetni. Arra senki nem gondol, hogy egy kubikos negyven fokos aszfalton dolgozik napi tíz órát, vagy éppen fagyoskodik a mínusz tíz fokban, minimál bérért. Ráadásul lehet, hogy éppen ő az, akinek két havonta megmérik a cukrát, és az ilyenkor mért tizenötös cukortól borzalmasan fáradt.
Gyermekkoromban egy kis bányászfaluban laktunk. Közel hozzánk az egyik bányának futball-csapata volt. A futballisták kényeztetve voltak, még akkor is, ha ők nem így emlékeznek.
Abban a korban, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején kezdtem el én is futballozni, persze mezítláb. Akkor még nem voltak szuper, méreg drága futballcipők, de ha voltak is, kinek lett volna rá pénze. Mentünk mezítláb a rétre, ami vasárnap a stadion, hétköznap a tehénlegelő volt, telis-teli tehénlepénnyel. Ha az ember cselezett, és jól sikerült a csel, akkor még ott volt a tehén mellékterméke, amit szintén át kellett rázni. Ha nem sikerült, akkor bumm a közepébe. Szerencsénk volt, ha régebbi a termés, mert akkor csak ráléptünk, de friss esetén bugyogott ki az ujjaink között. Esetenként ezt még hanyatt esés is követte, ami a játszótársak hatalmas röhögésével járt. Majd jöhetett a zuhanyozás a rét melletti érben, ha éppen volt benne víz. Csináltuk, mert imádtuk és szerettük a futballt. És milyen futballt? Az egész falunak volt egy fűzős, ami ha szerencsénk volt, éppen elkerülte a mezítelen lábunkat, és ha nem, akkor pedig mély nyomot hagyott rajta.
Később azután, amikor mi végre bekerültünk a felnőtt csapatba, megkaptuk életünk legnagyobb vágyát, egy bőr futballcipőt. Amit akkor már több generáció rongyosra rugdosott, és csámpássá tett, nem állt meg egyenesen a talajon, csak ha körültámogattuk. Első utunk a cipészhez vezetett, hogy a saját költségünkön rendbe hozza, amennyire lehetett. De azt is szerettük és minden meccs előtt ragyogóra fényeztük, mert akkor egy mérkőzésnek becsülete volt, akármilyen osztályban is szerepelt a csapat. Tiszta mez, amit szintén mi mostunk ki minden egyes mérkőzésre, és csillogó cipő. Csak azért, mert tiszteltük és szerettük a futballt. Nem beszélve róla, hogy akik azokban a körülményekben, azokkal a nézőkkel szemben, akik esőben, hőségben végigállták a mérkőzést, mert nekünk nem volt fedett lelátónk, de még ülőhelyünk sem. Tiszteletlenség lett volna végig lazsálni egy meccset. Végig hajtottuk becsülettel, mert elvárása volt velünk szemben a falunak, és nekünk magunkkal szemben is. Nem egy játékos az aratásból, vagy a kőműves munkából épp, hogy a meccs kezdetére ért oda. És hajtott, mert a becsülete úgy kívánta. Ingyen.
Sőt, egy-egy vidéki meccs alkalmával még mi fizettünk a zetorosnak, hogy árkon, bokron földutakon nyelve a port elvitt bennünket egyik faluból a másikba. Feláldozva a vasárnap délutánját. Ilyenkor még ott rejtőzködött a veszély, hogy nemcsak labdával, hanem kézzel is megvernek bennünket. Volt olyan, hogy a jobbhátvédet egyszerűen leemelték a pályáról, megpofozták majd visszatették. Vagy ha valakit lerúgtak, mert ezek nem kisasszony meccsek voltak, egy komolyabb sérülésnél már dolgozni sem tudott másnap.
Azt se tudtuk, mi az, hogy Sportkórház. Egy sima vizes ruha, súlyosabb esetben meg egyszerűen gipsz. Mégis csináltuk szívvel, lélekkel, becsülettel, mert szerettük.
És most? Szégyellem magam, mikor egy-egy meccset meghallgatok a TV-ben, mert a futballszeretetem vakságom ellenére is megmaradt. Annyi pénzért érzéketlenül, nem becsülve a közönséget, mint hetven éves vak ember vánszorognak a pályán. Leginkább az tetszik, amikor a szpíker azt mondja, hogy váratlanul érte a labda. Miért, mire számított egy futballpályán, mert ha engem a nappaliban üldögélve fejbe talál egy labda, az igen, az váratlan, de egy futballpályán ugyanez, nevetséges.
Lehet, ha ingyen csinálnák üresek lennének a pályák. De nem biztos, hogy nem az lenne a
jobb, megvárni egy újabb generációt, amely megint szeretetből, szívvel-lélekkel űzi ezt a szép sportot. Persze, ki emlékszik már itt a régmúltra. A minap hallgattam egy TV műsort, és eszembe jutott, hogy ebben az országban senki nem volt kommunista, pedig akkoriban közel millióan voltak. Meggyőződésből vagy érdekből, de voltak. Most pedig mindenki ellenzéki, vagy mindenki hazudik.
Szóval az elkényeztetett futballistáknak még többet kellett volna teljesíteniök, mert nem nagyon jöttek az eredmények. Az igazgató leküldte őket dolgozni a bányába, és ott pillanatok alatt megtanultak futballozni.
Talán most is ez kéne, talán ha a hőségben vagy fagyban törnék az aszfaltot, vagy ásnák a földet, vagy hordanák a betont, akkor javulna az erőnlétük, és megtanulnának futballozni. Lehet, hogy még kevesebb pénzért is.
Szevasz Haver
Egy alkalommal vérvételkor találkoztam Gabival. Nagyon egyszerű, szimpatikus kis fiatalasszonnyal. Kiderült, hogy hasonló cipőben jár, mint én. Még látott ugyan, de nagyon rosszul. Már tizenhárom éve volt cukorbeteg, és naponta négyszer szurkálta magát, úgy-ahogy diétázott.
A második terhességekor derült ki, hogy cukorbeteg. Ráadásul ezzel egy időben lett mumszos, és az orvosai tanácsára elvetette a magzatot. Csupán az enyhítette helyzetét, hogy ekkor már volt egy kislánya. Betegségének nyolcadik évében elvált a férjétől és egy tizenegy éves kislánnyal maradt magára betegen.
Nagyon egyszerű, szinte már naiv természetű teremtés volt. Sokat beszélgettem vele. Elmondta, miért hagyta el a férje. Ő ezt nem akarta nagydobra verni, így én sem teszem közzé, legyen elég itt annyi, hogy engem nagyon megdöbbentett. Annyival intézte el, hogy nem voltak egymáshoz valók, de nekem más volt erről a véleményem. Sajnos nem vette túl komolyan a diétáját. Amikor alkalmanként rá-rászóltam, egyre ingerültebb lett. Amikor együtt voltunk ellenőrzésen, gyakran hazavittük, nekünk csak egy kis kitérő volt az ő faluja.
Egy ilyen út alkalmával volt valami elintézni valónk Budapesten, és a mi helyismeretünk csapnivaló volt. Ellentétben vele, aki remekül ismerte az egész várost. Ahogy haladtunk előre, mondta az útvonalat, mikor, merre, melyik utca következik. Szinte mint egy élő térkép.
Azután egy másodperc alatt elhallgatott, és csak ennyit szólt halkan: hypozok. Döbbenetes volt a változás, teljesen megzavarodott. Bármit kérdeztünk, semmire sem szólt. Gyorsan ette az almát a túlélésért. Türelmetlenül vártam, mikor lesz már jobban. Jó párszor már átéltem ezt én is. Mire jobban lett, kikeveredtünk Budapestről. Ó újra a régi volt.
Közeli haverság, barátság alakult ki közöttünk a szó nemes értelmében nő és férfi között, minden hátsó gondolat nélkül. Ebben azidőben már nagyon sokat voltam egyedül napközben. Bármilyen lelki gondunk támadt, megbeszéltük telefonon. Volt, hogy órákon keresztül. Ugyanaz a betegség, az egyik vak, a másik majdnem. Megértettük egymást. Előfordult, hogy mindketten sírtunk a telefonban. Néha találkozgattunk, de kizárólag náluk, mert akkor egyedül már nem nagyon közlekedett. Elég volt, ha elkísérték a szükséges helyekre. Engem pedig elvitt a feleségem.
Nála a cukorbetegségnek egyéb szövődménye is jelentkezett. Eleinte a fején kelések keletkeztek. Ilyenkor levágták a haját és felvágták azokat. Ha újra jelentkezett, akkor újra-újra felvágták. Ahogy elmesélte, nagyon sajnáltam. Egy nőnek mindig a haja az első. Nem is igazi nő az, aki ne a haját nézné meg először a tükörben.
Megpróbált ő is minden varázslatot, kuruzslást a betegségei ellen, de hiába. Semmi sem használt. Bárcsak egy kicsit jobban odafigyelt volna a diétájára.
Lépten-nyomon figyelmeztettem, soha nem hagytam szó nélkül, ha valamit rosszul csinált. Valamelyik alkalomra süteményt sütött. Szóvá tettem neki.
- Miért éppen neked kell sütnöd?
- Hát ki süssön?- kérdezett vissza. Igaz, hiszen ő volt a ház asszonya. Ráadásul nem járt el
munkába, ő ért rá a legjobban. Hasznos akart lenni, hogy ne érezze feleslegesnek magát. Ismerem ezt az érzést. Legalább meg is kóstolod? Kérdeztem újra. Van amikor lenyalom a mézet a kanálról, válaszolta. Nejemmel összenéztünk volna, ha lett volna mivel. Nálam elképzelhetetlen volt az ilyen, engem nem lehet eltéríteni a megszokott szigorú diétától semmi áron. Gabi olyan benyomást keltett, mint aki már nagyon belefáradt az egészbe. Fásultság uralkodott el rajta. Mint aki úgy gondolja, hogy minden mindegy.
Később főként csak telefonon érintkeztünk, úgy is egyre ritkábban. Egyik beszélgetésben említette, már annyira érzéketlenek a lábai, hogy nem vette észre, amikor belelépett egy drótba.Ettől begyulladt az egész talpa. Alig tud ráállni. Többször járt vele orvosnál, de nem tudtak vele mit kezdeni.
Ekkor már a veséjét is megtámadta a cukor. Fehérje diétán is volt. Napi egy virslinyi fehérjét fogyasztott.
Budapesten voltunk ellenőrzésen. Éppen evés ideje volt, és láttam, hogy sajtot eszik kenyérrel. Szelíden rászóltam, Gabikám ezt sem szabadna. Ő ingerülten választolt. Nehogy azt mond, hogy te mindig mindent betartasz. Ezzel beszélgetésünk abba maradt, mi indultunk haza. Ez alkalommal nem jött velünk, volt kísérője.
Hetek múlva hallottam egy falubelitől, hogy kórházban van. Megműtötték a lábát. Nem nagyon gyógyult. Bementünk hozzá látogatni. Kerültem minden egészségügyi témát. Tréfálkoztam, ő nevetgélt. Jókedve volt, még mindig bízott valamiben. Újból gyakrabban beszéltünk telefonon. Elmondta, hogy mindig kiújul a betegsége, nem tudnak rajta véglegesen segíteni.
Felkerült Pestre kórházba. Ekkor már nagyon fájt a lába és térdig be volt dagadva. Távozás előtt megröntgenezték, semmilyen rendellenességet nem találtak. Ő panaszkodott, hogy nagyon fáj. Azt tanácsolta a kezelőorvosa, hogy otthon pihentesse.
Pár nap múlva odahaza egyik éjszaka rosszul lett, begörcsölt és elöntötte a vér. Anyukája kivitte a fürdőbe és lemosdatta, visszafele Gabi megtámaszkodott az ajtófélfában, míg anyukája elrendezte az ágyát. Ekkor hirtelen összecsuklott a lába. Ha végiggondolom, hogy milyen kínokat állhatott ki, még most is beleborsódzik a hátam. Lefektette, de az állapota nem javult. Reggelre mind a két veséje bevérzett. Véres volt a vizelete. Nem volt más hátra, ismét sürgősen kórházba szállítani. Ő hallani sem akart róla, csak hosszas rábeszélés után engedett. A megyei illetékes kórházba szállították. Vért és infúziót kapott. Megröntgenezték a lábát, rövid időn belül már másodszor. Az előző vizsgálattal ellentétben most kiderült, hogy hiányzik egy csontdarab közvetlenül a térde alatt. Az orvosi konzílium megállapította, hogy rögzíteni kell.
Rögzítették vaspánttal kívülről, a vasat belerögzítve a csontokba, a comb és a sípcsont között. Másnap kötelezővé tették neki a lábra állást. Ezt kínok között, könnyezve erőltette. Véleményem szerint ennél a spanyol csizma sem volt kegyetlenebb kínzóeszköz. De miért kínoznak egy ilyen ártatlan teremtést, nem követett el semmit, csak élt, ha ezt életnek lehet nevezni. Szenvedésének ezzel még nem volt vége.
Karácsonyi ünnepekre hazakönyörögte magát. Otthon begennyesedett az egész lába. Mivel nagyon magas láza és fájdalmai voltak, vissza kellett szállítani. Újból összeült az orvosi konzílium. Nem volt más megoldás, mint levágni a lábát.
Az amputációt térd fölött végezték. Állandóan vért és infúziót kapott. Mindenáron haza akart menni, de a kezelést otthon nem tudták volna számára biztosítani. De ő csak könyörgött, hogy hadd mehessen haza, mindenre fel volt készülve. Ő már tudta, mi vár rá. Este még nála volt az anyukája, tejbedarát vitt neki, nagyon szerette. A kórházi ennivaló helyett azt ette.
Másnap reggel még beszélt a nővérrel, és azután pillanatokon belül meghalt. Az orvosok unszolására családja beleegyezett a boncolásba. A meggyőző indokuk az volt, így kiderítik a halál okát. Végül ezt a családja többszöri telefonálás és érdeklődés után sem tudta meg. Legalábbis az illetékesektől nem. Hanem később, kerülő úton, hogy állítólag vérmérgezés.
Kíváncsi lennék rá, ha nem egy rokkantnyugdíjas, anyagiakban nem bővelkedő védtelen kis asszonykáról, hanem egy miniszter vagy egy dúsgazdag valakiről, vagy annak hozzátartozójáról van szó, akkor is így jártak volna el. Ehhez vissza kéne pörgetni az egészet és újra végig játszani, ha lehetne.
Úgy tudtam meg a halálát, hogy a feleségem reggel elment dolgozni. Másfél óra múlva csörög a telefon, ő volt. Olvasta az újságban Gabi halálhírét, addig azon rágódott, hogy miképpen közölje velem. Így volt a legegyszerűbb, hogy megmondta a telefonba.
-Meghalt a Gabi.
Azonnal felhívtam az édesanyját. A hír igaz volt. Azóta is nap mint nap eszembe jut.
Talán már senki sem fog rá emlékezni, mikor én még igen. Egy úton haladtunk, csak ő már a végére ért. Én is így járok. Az idén tavasszal mondta a profom, hogy ilyen szemszövődmény mellett már meg kellett volna halnom. Lehet, hogy erre az esetre gondolt. Vagy mire? Mi vár még rám? Ennyi nem volt elég? Vigyázhatunk bármire, a cukor akkor is azt tesz velem, amit akar. Szemét gyilkos!
Elmentünk Gabi temetésére, vittem egy csokor virágot, és csak annyit írattam rá: "Szevasz, haver".
A következő tavaszon másik lányom is férjhez ment. Újabb lakodalom. Most jobban feltaláltam magam, még táncoltam is. Ráadásul az est fénypontját emelte, hogy jelen volt a gyönyörűséges kis unokám, akit akkor már Piszének becéztünk. Vacsoránál ült az ölemben, és ritmusosan hintázott a zenére. Én meg majd megettem. Imádom.
Ez a leányom is elköltözött, elvitte a bútorait, a holmiját. Végleg ketten maradtunk Cumykával. Kettőnknek megfelelően átrendeztük a lakást.
Még ezen a tavaszon váratlanul tört ránk a gáz beszerelése. Ebbe is mint mindenbe egyből beleugrottunk. Vesztünkre.
Hiénák
A vállalkozó hiénák ellepték a falut, mindegyik igyekezett magának minél több munkát biztosítani. Nekünk is szereztek egy ilyet. Teljesen ismeretlen volt számunkra, de mindegy volt, mert a többieket sem ismertük. Két hét leforgása alatt elkészültek a tervek, elkészült a szerelés is. Rendesen becsaptak bennünket. Valószínűleg a kazán, amit újként beszereltek, egy
összetákolt kazán volt. Egy vak ember és egy nő nem tudja ezt megállapítani. Mindenesetre úgy állították be, mintha új lenne. Előttünk szedték ki az eredeti csomagból. Természetesen az nem jelent semmit, hogy miből vették ki. A mai világban már mindent meg lehet csinálni, nem számít semmi, csak a pénz és a pénz. A becsületnek se híre, se hamva.
Csak azt tudnám miért próbál mindenki egy vak embert becsapni! Régen ez nem így volt. Emlékszem, akár üdüléskor, akár a temetőben, ha anyám sírjához látogattam, ha bárki észrevette, hogy nem látok, azonnal segítségemre sietett. Ma már nem így van.
Vállalkozók. Ez a szó nagyon képlékeny nekem, ha valaki nem akarja megmondani mi a foglalkozása, vagy el akarja titkolni, akkor csupán vállalkozó. E mögé minden elfér. Vállalkozó hiénák. Minél hamarabb, minél több milliót, minél kevesebb munkával, és lehetőleg becsapni a másikat. Régebben egy vállalkozóról tudtuk, hogy villanyszerelő, kőműves, lakatos vagy autószerelő. Most pedig mindenki az. Lassan eljutunk oda, hogy egy sebész vagy egy belgyógyász orvos is seb-belvállalkozó lesz. Ráadásul nekik még pihenni is kell, lehetőleg külföldön. Évközben meg jól jön egy-egy operabál, vagy egyéb nyalánkság, mert nekik ez jár. Be kell mutatni a több százezres ruhakölteményeket, súlyosabbnálsúlyosabb arany ékszereket. Csakhogy az intelligenciát és a műveltséget nem a pénz mennyisége határozza meg.
Aki dolgozik, annak mi jár? Annak nincs feszültsége, nincs gondja? Dehogynem! Csak az kit érdekel a mai világban? Az ledolgozza kemény fizikai munkával a napi nyolc-tíz óráját, és éjjel azon töprenghet, hogy holnapra lesz-e ennivaló. Vagy ki tudja-e fizetni a számláit, ami
hatalmas a béréhez képest, még ha olyannyira spórolósan é1 is. Ez az izgalmas és változatos életvitel, nappal fizikai munka, éjjel pedig szellemi. Töprengés a jövőn. Nem ám az állandó, monoton teniszezés, uszoda, étterem, bár, micsoda monoton életmód. Séta közben azon morfondírozok, hogy mivé lett ez a világ. Én világéletemben becsületes ember voltam, és megbíztam az emberekben, hiába óvott Cumyka. Be kellett látnom, hogy neki van igaza. Gondolkodom, lehet, hogy csak álmodom, és nem is vakultam meg, csupán egy rossz álom az egész, és holnap reggel, amikor felébredek, ott folytatom, ahol vakságom előtt abbahagytam. Hordom a kiskertbe vödörrel a földet Cumykának a virágai alá. De ha ez igaz, és vak vagyok, mi lenne, ha egyszer ennyi év után mégis újra látnék? Akarok-e újra látni? Nem hiszem.
Ez már nem az én világom. Az én világom huszonhárom évi vakság után már nem ez a kinti, hanem ami belül van, ami lehet, sőt biztos, hogy sokkal szebb. Csakhogy az én belső világom, egyszemélyes. Nem hiszem, hogy ezt bárki is megértené. Nem is kell!
A fűtésszerelés, az átalakítás elkészült. Amikor ősszel beindult a fűtési szezon, örültünk neki, hogy kényelmes, tiszta, kevés munka van vele. Így ment néhány hónapig.
Akkor az új kazán elkezdett döglődni. Állandóan rossz volt. Szétszedték darabjaira, volt hogy egész éjjel dolgoztak rajta. A szerelő nem tudott mit kezdeni vele, végül azt mondta, csere. De a fővállalkozó nem így gondolta.
Két éves garancia idő alatt minden egyes cserélhető alkatrészt kicseréltek benne, de semmi eredmény. Kiszámoltam, hogy az alkatrészek többe kerültek, mintha kicserélték volna a kazánt. Mégsem. Egy bőröndre való levelet írtam a Fogyasztóvédelmi Felügyelőségnek. Nem jártam sikerrel. Még az ipari miniszterig is elmentem, semmi. Összefonódást véltem felfedezni, nem tehettem semmit. Amikor utolsó alkalommal elromlott, a vállalkozó úr még csak nem is válaszolt a levelemre.
A garancia idő letelte után másik vállalkozót kerestem. Az rábeszélt, hogy cseréljem ki az egész rendszert. Megtettem. Rá fél évére a kazán végképp felmondta a szolgálatot.
Kazáncsere. Állítólag nem volt nagy hibája, olyan tízezer körül lenne a javítás. Jött a szerelő. Úgy döntöttünk, hogy nem költünk rá többet, veszünk inkább egy újat.
Akkor már a vállalkozó is úgy nyilatkozott, a lelke beteg, és nem is lehetne megcsinálni. Ki kell dobni az egészet, de ő azért használt árban megvenné. El is vitte bagóért. Ehhez nem kell kommentár, azt hiszem.
Ősszel Cumyka több napos külföldi jutalomüdülésen vett részt. Nem fordult még elő, hogy ilyen hosszú időre magamra hagyott volna. Megbeszéltük, amikor csak tud, telefonál. Volt, aki azt tanácsolta, csak akkor kell telefonálni, ha baj van! Mi ezt nem így gondoljuk. Amikor csak telefonközelben volt, hívott. Jó volt hallani a hangját. Így mindig magam mellett éreztem. Ha két ember így összetartozik, ott a kilométerek ezrei sem jelentenek távolságot. Távollétét enyhítette, hogy az akkor már egy éves unokám állandóan velem volt. Voltak saját maga alkotta szavai. Mama, papa, baba vagy a bifi, ami disznót jelent. Tédé a TV, kágé a kávé, a teci a ló, bi a gomb, meg ki tudja még mi minden, amit az ember az idő múlásával elfelejt.
Esténként, lefekvés előtt körözött a nappali asztala körül, és amikor hozzám ért, felkapaszkodott a térdemig, és akkor mindig kaptam egy puszit. Elneveztük vám puszinak. Azután csak ennyit mondtam: vám puszi, kapaszkodott és adott. Egyik délután alvás ideje volt, halk neszre lettem figyelmes, odalopóztam a szoba ajtóhoz és hallom, hogy ő dolgozik valamit nagy szuszajjal. Készülődött a felálláshoz. Sikerült. Fogta a rácsot és várta, hogy kivegyem. Akkor ő még nem tudta, hogy nem látok. Teljesen rám bízta magát, elengedte a rácsot és égbe emelte kis kezeit. Igen ám, csak ez vakon nem ilyen egyszerű. Nem volt meg a közös ütem. Mire én nyúltam érte, ő már visszahuppant. Keservesen sírt. Nagyon megsajnáltam, és óvatosan tapogatva az ujjaim hegyével, nehogy valami kárt tegyek benne, hozzányúltam és kikaptam a kiságyból. Magamhoz szorítottam, és megettem, ahol értem a finom selymes illatos bababőrt. Ekkor megnyugodott és már nevetett. Levittem a nappaliba az
anyja meglepetésére.
- Ő csak annyit szólt: hát ti?
Ennyi örömöt egész vakságom alatt semmi sem okozott nekem, mint ez a teremtmény. Imádom, bármi bajom van, behúzódom a magam belső világába, senki mást, őt oda is magammal viszem. Nekem ő a fény ezen a világon.
Elérkezett a nejem hazaérkeztének ideje. Utoljára a határról telefonált, hogy nemsokára végeznek. Ez a nemsokára jó pár óra volt még. Egy örökkévalóságnak tűnt. Az Ml-es autópálya egyik parkolójában vártunk rá. Végre megérkezett. Tele élménnyel és ajándékokkal.
A legkedvesebb az unokám, Kati babája volt. Az éjszaka kellős közepén felkelt, és csak hajtogatta, hogy mama, baba, mama, baba, mama, baba, egész addig, amíg vissza nem aludt. Kit várhatnak így? Csakis azt, akit nagyon szeretnek.
Szintén ezen a télen történt egy szokásos reggelen, amelyen kívülről egy tompa puffanást hallottam. Kis idő elteltével visszajött a feleségem, elesett a lépcsőn, jeges volt minden. December tizenötödike volt. Megütötte az oldalát. Egy kicsit megpihent, és elment dolgozni. Komoly fájdalmat érzett az oldalában, és fájdalmas volt a levegővétel. Hazajött és pihent. Mindent elláttam a ház körül. Kihagytam az aznapi munkából.
Másnap nem javult az állapota. Nem volt mit tenni, este rohanás az ügyeletre. A röntgenvizsgálat eredménye, bordatörés. Nem tudnak mit tenni, tűrni kell. Fájdalomcsillapítás és kenőcs. Pihenni, semmi munka. Ez a gyógymód. Betartottuk.
A nyakamba szakadt minden. Nem bántam, most az egyszer
visszaadhatok abból a gondoskodásból, ápolásból, amit a sok-sok éven keresztül kaptam tőle. Ügyeltem rá, hogy mindig kényelmes helye legyen, állandóan kéznél voltam, bármit kért, azonnal vittem. Beszereltem mellé a telefont, vittem az ágyba a kávét, ezt is megtanultam vakon főzni. Ha kérte, hogy kenjem be vagy adjak gyógyszert, azonnal ott voltam. Nem akartam, hogy bármire várnia kelljen. Volt, hogy csak bementem hozzá üldögélni, hogy ne legyen egyedül. Ettől kezdve teljesen átvettem az állatok gondozását. Már hajnalban mentem etetni, a faluban még csend volt, mindenki aludt, csak én mentem a sötétben.
Meg is kérdezte tőlem valaki, nem félek-e olyan korán a sötétben.
Mitől félnék, válaszoltam, nekem nappal is sötét van. Most nekem kellett felmosnom, porszívóznom, meg mosogatnom, még mosnom is. Csináltam szó nélkül. Sajnos főzni nem tudok, pedig azt is megcsináltam volna. Amiben még segítségre szorultam az állatok tisztán tartása, de ezt Vera és Tibi magára vállalta. Egyszóval igyekeztem rendet tartani a házban és a ház körül. Nem esett nehezemre, de azért óriási feszültséget okozott. Állandó stresszben voltam, és naponta jöttek a hypok. Volt, hogy többször is. Váratlanul különböző időpontokban, alattomosan, kiszámíthatatlanul. Ráadásul, akire a legjobban számítottam volna, attól kaptuk meg, hogy a feleségem nem halálos beteg. Ez igaz, de egy vak embernek nem mindegy, hogy mi van az egyetlen támaszával. Persze, aki egy vak ember környezetéből kikerül, legyen az barát vagy rokon, még ha előtte húsz évig volt is körülötte, hajlamos arra, hogy mindent elfelejtsen. Ez a könnyebb.
A teljes gyógyulása előtt visszament dolgozni, hogy helyettesítése a továbbiakban ne okozzon problémát. Elleneztem, de az ő munkájában ő dönt.
Ezt már csak én gondolom, hogy majd biztosan honorálni fogják neki. Mikor? Nem ebben a világban, az biztos. Nem is ez számít. Ha az ő lelkiismerete így kívánja, akkor legyen. Mindezek közben voltunk Budapesten, diabetes ellenőrzésen. Cumykának olyan nehezére esett a vezetés, hogy többször is leálltunk az út szélén pihenőre. Úgy döntöttünk, hogy ezentúl magunk nem megyünk.
Egy alkalommal beszélgettünk Jocóval, ő felajánlotta, hogy elvisz bennünket bármikor, szívesen. Ezentúl az esetek többségében vele mentünk. Ez a biztonság egy kicsit mérsékli bennem az ilyenkor meglevő stresszt.
A tavasz és a nyár mindig nagyon gyorsan tova tűnt. Ilyenkor van a legtöbb munkánk.
Cumyka rengeteget vállal. Ha van valami alakítás a ház és az ólak körül, akkor igyekszünk elvégezni.
Elröppent a tavasz, a nyár. Vártuk a következő unokánkat. Cumykát váratlanul elküldték Pestre egy továbbképzésre. Megint egyedül maradtam négy napra. Ő előre elkészített mindent nekem. Előre megfőzte a négy ebédet. A megbeszélt sorrendben betette a hűtőbe, hogy csak meg kelljen melegítenem a mikróban. A kenyereket leszelte, bezacskózta, ahogyan az étkezési idő következett. Mindent precízen, ahogy megbeszéltük. Gondoltam, mire ezt mind megeszem, addigra hazajön.
Hétfőn reggel elutazott, napjában többször beszéltünk telefonon, ha valami probléma volt, megbeszéltük. Ezen a héten pénteken, tizenharmadikán volt esedékes az unokánk érkezése. Csütörtökön már nagyon érződött, hogy nem sok van hátra és itt lesz a kis jövevény. A nejem azt üzente a lányomnak, hogy várja meg míg hazaérkezik, addig ne szüljön. Csütörtök este hazaérkezett. Pénteken elment dolgozni. Nemsokára jött a telefon, hogy kikívánkozik a baba. Irány a szülőszoba, kezdődött a bekkelés. Még aznap este megérkezett a második unokánk egy kisfiú személyében, Danika. Az őszre megvolt a programunk. Jártunk babanézőbe. Tiszta nagyapja. Már most reinkarnálódtam. Ha más nem, a lábaim már biztosan. Szegénykém, ezt tőlem örökölte, de ez legyen az egyetlen.
Megint tavasz, megint nyár. Ennek a nyárnak a fénypontja
még egy unokánk érkezése. Augusztus tíz. Megjött a kis Bence. Ő a harmadik, de mindent elkövet, hogy ne ő legyen az utolsó. Most már nincs más dolgom, csak élni az unokáimnak. Élni, de meddig? Amíg ez a gyilkos kór hagyja.
Ki tudja, mit kezd ki rajtam legközelebb, a szememet már tönkretette. Mi következik?
A nejem szerint az idegrendszeremet teszi majd tönkre. Lehet, hogy azzal járnék a legjobban. Élve, de nem tudni semmiről.
Ki tudj a?
Nem is olyan régen megvizsgálták a gyomromat. Történt, hogy egy ellenőrzés kapcsán az eredményeim körül némi gondok adódtak. S az orvos előhozakodott vele, hogy kellene egy gyomortükrözést végezni. Mert egynéhány beteg közül benne vagyok abban a húszban, akinek pozitív az eredménye. Hiába ágáltam ellene, hiába mondtam, hogy az én gyomromnak kutya baja. Ő csak erősködött. Próbált meggyőzni, hogy már mindenki megcsináltatta, csak én nem. Gondoltam egyet, és felhívtam a háziorvosomat. Egy órán keresztül beszélgettem vele. Végül meggyőzött arról, hogy a cukor komoly problémákat okozhat a gyomorban. Nehezen, de ráálltam a tükrözésre.
Pontos időre, meghatározott orvoshoz kellett mennem Pestre. Ugyanis ezt a tükrözést csak is az az egy orvos csinálhatja meg minden cukorbetegnél. Ő tudja megállapítani, ha van valami probléma.
Mintegy száz kilométerről elindultunk Pestre télen, a jeges, nyálkás, havas útban. Természetesen Jocóval. Annak ellenére vállalta, hogy előtte délután majdnem leégett az egész háza. Csak a
lélekjelenléte, bátorsága, gyorsasága és ügyessége mentette meg őket a nagyobb tragédiától. Mindenesetre megígérte, és jött. Abban a pocsék időben az ő helyismeretére volt szükség, hogy egyáltalán megtaláljuk, nemhogy pontosan odaérjünk a kijelölt helyre. Pár perccel a megadott időpont előtt odaértünk.
Egy arrogáns titkárnő fontoskodása közepette elintéztük a papírmunkát, majd átestem egy könnyű csontritkulás, vagy sűrűség vizsgálaton. Majd jött a gyomortükrözés. Azaz a várakozás. Rég elmúlt a megjelölt időpont, amikor leüzent az illető orvos, hogy ő most nem ér rá, csinálja meg más.
Minek nézik itt a beteget, gondoltam, ezért kellett nekem árkon-bokron át ilyen utakon, hajszál pontosan jönnöm, hogy az nekem csak leüzenjen, nem ér rá. Azzal meg mi van, hogy
csak ő csinálhatja egyedül ezt a vizsgálatot. Csendben ültem és vártam. A többi beteg meg is jegyezte a nejemnek, hogy milyen nyugodtan, türelmesen várok.
Nem tudom, mit kellett volna csinálnom. Talán összetörnöm mindent, és ordibálni, hogy a beteg is ember. Nemcsak egy professzor?
Elérkezett a tükrözés ideje. Bementem, felültem egy kezelőasztalra, és vártam. Jött valami asszisztens, nem túl kedves. Intézkedett. Ha van műfogsora vegye ki. Próbáltam enyhíteni a feszültséget, ezért megkérdeztem, akkor mivel rágom meg a tükröt mielőtt lenyelem. Nem vette a lapot, nyersen mondta, nem kell magának semmit sem megrágni, egy eszközt tolnak le a gyomrába. Ettől kezdve egyetlen szót sem szóltam. Párszor befújkálta a torkom érzéstelenítő spray-vel. Lenyeltem, rövid idő múlva megkezdődött a tükrözés.
Egy tölcsér alakú valamit szorítottam a számba, azon keresztül letoltak egy kilométeróra spirálhoz hasonló valamit, és közben csak hajtogatták, mély levegőt, nyeljen. És mi van, ha nem nyelek, akkor is letolják. Amilyen ez a manusz, könyörtelenül, érzelem nélkül. Nyeljen, nyeljen, amikor az embernek a bele is a torka felé igyekszik. Szó nélkül tettem, amit mondtak, mint már annyi mindent ebben az életben. Gondoltam, megborotválkoznak a gilisztáim, de legalább egy szikét le kellett volna nyelnem ehhez. Nem baj, akkor csak megnézegetik magukat a hátralévő harminc évre, mert nem lesz rá lehetőségük egyhamar. De akkor még jött a mintavétel. Itt egy csípés, ott egy csípés, közben ment a szöveg, ez is szép, az is szép, ez is jól ívelt, az is jól ívelt. A végén nemes egyszerűséggel kirántotta belőlem a drótot.
Felálltam, a nejem félre állított, amíg összeszedte a papírokat. Amíg szó nélkül várakoztam, odalépett hozzám az orvos. Kezet fogott és azt mondta:
-Gratulálok.
Nem szóltam rá semmit, nem Oszkárdíj ez, hogy megköszönjem. A lehető legrövidebb időn belül távoztunk. Csak mielőbb ki ebből a városból.
A legjobb gyógyszer a cukorbetegségre az unokáim jelenléte. Akkor mindent elfelejtek.
Főleg, ahogy gyógyítani akarnak. Még nem is értik az egészet, de segíteni akarnak. Amikor szúrom be az inzulint, Anita mindig megkérdezi, mennyit szúrsz papa? Ha azt mondom nyolcat, akkor már jön is, és ő is meg akarja nyomni, mert ha csak hét, akkor félig kell visszaengedni a dugattyút, s ez már nagyobb ügyességet és odafigyelést igényel. Tudja, hogy ekkor nem engedem meg. Jön és nyomja. Most már segít a kisöccse is. Hiába mondja neki Anita, hogy Bence, te még kicsi vagy, neked nem szabad. De végül szépen megosztoznak. Kétszer az egyik, kétszer a másik. Kapok is a feleségemtől, hogy miért engedem meg, mert ez nem játék. Csakhogy nekem többet ér, ha az unokám örül annak, hogy segít rajtam, mint ez az egész. Egyem a szívüket.
Ők itt fognak lakni ebben a házban, ez az övék lesz, de azért mi is itt lakhatunk a mamával. Odáig el sem jutnak, hogy akkor már hol leszek én. De ez nekik akkor majd már nem lesz olyan tragikus, mint most nekem.
Abban az egyben bízom, hogy harminchárom év cukorbetegség és huszonhárom éves vakság elég ahhoz, hogy minden bajt elvigyek előlük, és ők az öregkor legvégső határáig éljenek egészségesen és boldogan. Hogy nekem még mennyi jut, azt nem lehet megjósolni, annál is inkább, mert mostanában olyan alattomosan, tünetmentesen jönnek a hypok, hogy egyszerűen halálfélelmem van. Ettől rettegek.
Nemrégiben egy reggel olyan váratlanul jött, hogy egy fabatkát sem adtam volna a túlélésért. Egy szokványos hétköznapi reggelen, félhatkor megetettem, fél hétkor szúrtam. Kevesebbet a szokásosnál, mert több mint egyórás edzésemre készültem. Háromnegyedkor reggeliztem, indultam ki a nappaliból. Nem éreztem semmi fájdalmat, sem rosszullétet, nem remegtem, nem verejtékeztem, szóval semmi sem jelezte, hogy készülőben van ellenem egy hypo.
Csupán annyi volt, hogy a közérzetem más volt, mint egyébként. Szerencsére ezen a napon éppen szabadságon volt a feleségem. Szóltam neki, hogy mérhetnénk egy cukrot, mert
különösen érzem magam. Ő, mint ahogy ilyenkor mindig, már előre mondta, jobb lesz ha eszel, mert biztosan hypo lesz. Közben már mérte is a cukromat. Ekkor már remegni kezdtem, és remegő kézzel vágtam bele ujjamba a tűt. A mérés eredménye "LO", vagyis nem mérhetően alacsony. Most már teljes erejével rám tört a hypo. A feleségem azonnal a keze ügyében lévő cukros üdítővel itatott. Rettenetesen feszült, ideges volt, de gyors és határozott, mint minden ilyen esetben. Amíg ittam az üdítőt, hozta az állandóan kéznél lévő almát. Pánikba estem, mert az üdítő ellenére fokozódott, már izzadtam is. Közben ettem az almát. A hosszú-hosszú évek során belém rögződött, hogy ilyenkor ennem kell, még ha önkívületi állapotban vagyok is, akkor is. Ettem-ettem, de a rosszullét fokozódott. Remegtem, ömlött rólam a veríték és a szemem is elkezdte különös játékát. Villogott, szikrázott, különös árnyakat produkált. Sötét alaktalan árnyak jöttek felém. Minden oldalról dőltek rám a nappali falai.
Húzódtam előlük. Csak jöttek-jöttek. Ekkor történt velem, ami még addig hypo közben soha. Kívülről hallottam a szívverésemet. Hatalmas dobverés, először ütemesen, majd egyre szabálytalanabbul. Ritmuszavar.
A pánik teljesen úrrá lett rajtam, az eszméletvesztés határán voltam. A nejem mindezt látta rajtam. Ekkorra már kevert cukorszirupot. Ittam, még ez sem használt, közben felhívta a Verát, az pedig az orvost. Még mindig borzalmasan éreztem magam. Már nem tudtam mi van körülöttem. Cumyka evőkanállal tömte belém a kristálycukrot. Remegő hangon megkérdezte, nekem nagyon messziről jövő hangon: Papi látsz engem? Szegénykém azt akarta, tudom-e, hogy ő az, aki körülöttem van. Egy normál hypo esetén humorosra vettem volna, és az lett volna a válaszom, hogy még mindig nem, de most csak ennyit mondtam: nem. Lassan a sok cukor és alma felszívódásának eredményeképpen, a rosszullét múlni kezdett. Szemem újra megnyugodott, ismét elsötétült. Jobban lettem.
Megérkezett a lányom, szólt az orvosnak. Megegyeztünk a feleségemmel, hogy már nincsen rá szükség. Odaszólt telefonon, hogy már ne fáradjon. Kivédtük.
Megint én nyertem a hypoval szemben. Nem én, hanem mi. Én és a feleségem. Mint már annyiszor. De mi lesz, ha egyszer fordítva történik. Ha egyszer ő győz, akkor az végleges lesz.
Az enyémek csak átmeneti kis sikerek.
Ez a hypo nagyon mély nyomot hagyott bennem. Életem legnagyobb rosszulléte volt. Előző vallomásomban már leírtam egyet, de az álmomban ért, és nem tudtam az előzményekről, az volt a jobb.
Egész délelőtt feküdtem. Cumyka betakargatott, vigyázott rám, egy percre sem mert magamra hagyni. Kába voltam, újra és újra átéltem az egészet, másodpercről másodpercre. Kegyetlen ez a halálfélelem, és ha így jön a halál, akkor inkább nem akarok meghalni. Ettől kezdve gyakrabban mértük a vércukromat. Nincs olyan nap, hogy reggel az első szúrás előtt ne mémém meg. Próbálom elkerülni a hypot. De bármit csinálok, akárhogyan odafigyelek, ha ő akar, akkor jön.
Kipróbáltam, hogy három napon át ugyanazt csináltam, percre ugyanannyi volt a mozgásom, grammra ugyanannyi volt az étrendem. Ugyanazt ettem, még a cigarettát is beosztottam. De a cukor azt csinál velem, amit akar.
Már odáig jutottunk, hogy nem bíztunk a mérlegben sem. Vettünk egy újat, modernebbet. Olyant, ami grammnyi pontossággal mért. Előfordult, hogy, amikor lementem az ólhoz dolgozni, előtte megmértük, és amikor feljöttem egy óra múlva újból A mozgás elvileg le kell vigye a cukorszintet. Nálam ebben az esetben felvitte. Nem is kicsit. Úgy öt körülről kilenc fölé. Éjjel pedig hypo, minden átmenet nélkül. Felébredtem, nem tudtam visszaaludni. Rosszullétem nem volt. Felkeltettem Cumykát, megmértük. Ismét LO, nem mérhetően alacsony. Kivédtük, simán ment.
Más esetben munka előtt megmértük, meg munka után is, semmit sem változott. Ki érti ezt?
Azért méregetem, mert így mégis több lehetőségem van arra, hogy elkerüljem az életveszélyes hypot. Cukormérés közben nem egyszer itt vannak az unokáim, már ők is értik. Olyan közel hajolnak a géphez, hogy a mami alig látja az eredményt. Pisze már ismeri a számokat. Egyik mérésnél azt hiszem tíz körüli eredmény volt. Megnézte, rám nézett, látta rajtam az eredmény hatását, és csak annyit mondott a mamára nézve, az sok! A mami csak szó nélkül bólintott. Csendben elvonult a babáihoz. Aznap már nem is jött oda hozzám, pedig máskor órákat ül az ölemben. Elhelyezkedik, mint egy karosszékben. Átöleli a nyakamat, soksok
puszit kapok, nevet, kacag, bohóckodik. De most rossz a kedve a papinak, inkább félrehúzódik. Pedig a papi nem lehet olyan beteg, rosszkedvű, hogy vele ne szívesen foglalkozna. Többet ér nekem, mint bármilyen gyógyszer.
Barátaim
Szándékosan időzítettem mostanra a következőket. Eddig ugyanis nem sok jót írtam az emberek hozzám fűződő viszonyáról. Van egy barátom, csaknem húsz éve. Nem sokszor találkozunk, van amikor ötévente, de az a véleményem, hogy egy barátság nem a találkozások gyakoriságától függ. De ha öt év után találkozunk, nem okoz problémát a témahiány. Sőt az sem, hogy anyagiakban óriási különbség van köztünk, az ő javára. De ez soha nem téma, ha beszélgetünk. Ő az olyan emberek közé tartozik, aki nem hivalkodik a pénzével, megőrizte egyszerűségét, egyszóval semmit sem változott. Ha néhány fejezettel ezelőtt rosszat írtam a vállalkozókról, akkor most kötelességem ő róla is megírni az igazat. Ő nem é1 vissza a helyzetével, nem használja ki egy ember vakságát, nem csap be. Embernek tekint. Nekem még csak segített. Önzetlenül, minden hátsó gondolat nélkül.
Csatornázás volt a faluban, és megtudtam, hogy ő a munkát végző vállalat ügyvezetője és tulajdonosa. Minden gondolkodás nélkül felhívtam telefonon. Úgy fogadott, mintha tegnap váltunk volna el egymástól, pedig ekkor már évek óta nem találkoztunk.
Egy két dolog nem tetszett a beruházás körül. Tudni illik, hogy ebben a faluban a lakosságra jutó hányad többszöröse mint a másik falvakban. Az is furcsa, hogy egy társasház udvara nem számít közös udvarnak, annak ellenére, hogy ezt a társasház alapító okirata külön hangsúlyozza. Ugyanakkor két lakásra jutott egy bekötés, amely így az Önkormányzatnak fél árba került. Ennek ellenére mi teljes árat fizettünk. De a Polgármesteri Hivatal úgy döntött, hogy nem, akkor nem. Nincs apellálás.
Végül odajutottunk, hogy ebbe a részbe neki nincsen beleszólása, de ott segít, ahol tud. Betartotta a szavát, és amikor a házak rákötése elérkezett, az enyémet méltányosan külön megcsinálta, a rám eső vízvezetékkel együtt. Ekkor még mindig nem találkoztunk.
Eljött az ősz, és a nejemnek osztálytalálkozója volt. Feleségeink egy osztályba jártak. Cumyka nem akart elmenni. János erősködött, hogy ha mi nem megyünk, akkor ő sem. Rábeszéltük Cumykát. Úgy beszélték meg, hogy amíg a feleségeink a gimnáziumban találkoznak, addig én a Jánossal várjam ki az időt a lakásukon a vacsoráig.
Egy-két óra tájban érkeztünk, és ketten voltunk egész este hét óra körülig. Volt mit megbeszélni. Közben szóba került az előző vallomásom, hogy milyen régen megírtam már, de nincs rá pénz, hogy kiadjam. Adok én, csak ennyit mondott. Nem beszéltünk róla többet, nem vettem komolyan. Mástól is volt már ígéretem, de az is maradt, mert azzal foglalkoztak, hogy mennyi belőle a bevétel, mennyi a nyereség. Nevetséges. Könyvből nyereség.
Azután este vacsora közben a társaság egyik tagja beszélt egy könyvéről, hogy nincs rá szponzora. Halkan megjegyeztem, hogy nekem sincs. Erre János: neked már van. Pedig azt hittem, oda sem figyel.
Másnap felhívtam a nyomdát, és pár hónapon belül "Aki már csak álmában lát" címmel megjelent a könyvem. Közben mindig emelkedtek a nyomda költségei, de ő csak annyit mondott csendesen, szelíden. Kifizetem, azt is kifizetem.
Az első példányt neki küldtem el. Ahogy megkapta, egyből elolvasta, és barátságunk ideje
alatt egyetlen egyszer este, negyed tízkor felhívott telefonon. Annyira megrázta, amit olvasott, hogy sürgősen találkozni akart velem.
Néhány nap múlva találkoztunk, nálam. Átbeszéltük az egész délutánt, az egész estét. Megállapította, hogy én két ember vagyok. Aki a könyvet írta, és egy másik aki tele van humorral, derűvel. Távozáskor térdig süllyedt az udvarban a sárban. Kérdezte, hogy néz ki az udvar. Válaszoltam neki, hogy ti csináltátok, összetúrtátok a csatornával. Mire azt mondta, ezt is megcsináltatom neked. Megcsináltatta, pedig nemcsak én használom. A többi tudomást sem vesz róla, nehogy meg kelljen köszönni. Ráadásként
még külön csakis nekem csináltatott egy járdát az ólakhoz, hogy vakon könnyebben letaláljak. Ahogy a könyvem fogyott, némi bevételre tettem szert. A tisztességem, úgy kívánta, hogy felajánljam neki az összeget, mivel az egészet ő finanszírozta. A válasz csak ennyi volt. Miért, nem tudod mire költeni?
Ezt csak azért írtam le, hogy ilyen ember is van, akinek nem a pénze, hanem a szíve diktálja a tempót.
Tavasszal, hazafelé egy esedékes Budapesti vizsgálatról, bementünk Jocóékhoz. Mint az utóbbi időben, most is ő vezetett. Megálltunk a házuk előtt, feleségeink kiszálltak, mi helyet cseréltünk. Most te vezetsz, mondta.
Az egésznek az előzménye az volt, hogy egyik ősszel Jocó malacokat vett nekünk a falujában, és mivel többször kellett fordulnunk, nem volt ideje az evésre. Cumyka csinált néhány szendvicset, és vezetés közben evett. Egy vasúti átjáró után sebességváltás következett, éppen harapott, amikor megszólaltam. Majd én váltok. Tudtam hányas fokozat következik, mindig odafigyelek a vezetésre. Csak annyit mondott. Most. Ekkor már fogtam a sebváltót, és hátrahúztam negyedikbe. Az autó semmit sem vett észre a manőverből, zökkenőmentesen engedelmeskedett. Ekkor mondta Jocó, hogy nem nyugszom, amíg nem fogsz vezetni. Így került rá sor, hogy ötvenegy évesen, életemben először vezettem.
Amikor tizennyolc évesen cukorbeteg lettem, még elképzelhetetlen volt, hogy egy inzulinos cukorbeteg jogosítványhoz jusson. Ha visszapörgetem a legutóbbi nagy hypomat, elgondolkodom rajta, mi van, ha autóvezetés közben ér. Arra se lett volna időm, hogy a fékre lépjek, nemhogy normálisan megálljak. Arról nem beszélve, hogy egy csúcsforgalom kellős közepén is megtörténhetne bárkivel.
Ezt nem az én dolgom megítélni, csupán elgondolkodom rajta.
Szóval ültem a volán mögött és indultunk. A pedálok szerepe it tudtam, a sebességváltás nem okozott problémát. Ismertem az
egész autót, rengeteget szerelgettem. Sebességbe tettem, és irány a szemben levő kis füves terület, az úgynevezett búcsútér. Jocó irányított, balra-balra, na most így jó, csak egyenesen, majd megint balra egy kicsit, most jobbra. Így, körbe-körbe. Egyszer csak megszólal, tegyél másodikat is. Tettem. Így sokkal nehezebb volt, mert a vakságomhoz már nagy volt a sebesség, és nehezebb volt követni az utasításokat. Végül megálltunk a ház előtt az úton. Jocó csalódására senki sem látta a manővert. Mire mindenkit kipaterolt a házból és újra csináltuk az egészet. Befejezéskor mondtam neki, képzeld, ha ezt egy rendőr tudná, hogy egy ember vakon jogosítvány nélkül, és ittasan -mivel hazafelé megittam két pohár bort-, autót vezet. Lehet, lecsuknának. A végén nagyot nevettünk, és bementünk a többiek után a házba.
Szemészeten nem voltam már húsz éve. Fájni nem fáj, és olyan mindegy, hogy mitől nem látok. Kétezer-egy tavaszán mégis elmentem némi plusz pénz reményében, hogy átsoroltassam magam vakból súlyosan fogyatékossá. Megbeszéltem egy időpontot a szemész doktornővel. Ő alaposan megvizsgált. Még a régen porosodó réslámpát is elővette a kedvemért. Mindent végigpróbált velem, amit csak lehetett. Végül csak ennyit mondott: szerettem volna jót mondani, de nem sikerült, talán majd a chippek.
Ebből mindent megértettem. Soha többé nem fogok látni. Nem látom meg, milyenek az
unokáim, csak addig tudom, hogy milyenek míg meg nem nőnek, amíg belefészkelik magukat az ölembe, és hagyják magukat végigtapogatni. De ha megnőnek és szégyellik majd magukat, akkor már ez sem lesz. Akkor csak az marad nekem, hogy olyan gyönyörűnek képzeljem el magamnak, amilyennek csak én tudom vakon. Ez az egyetlen kiváltsága a vak embernek, és ezt senki nem veheti el tőlem.
A doktornő kikísért bennünket, szótlanul mentünk egymás mellett. Cumyka csendesen pityergett. Nagyon ritkán sír, biztosan tudja, hogy ez nekem mindennél jobban fáj.
Még aznap elhatároztuk, hogy elmegyünk valahová nyaralni. Nem volt sok választásunk, egyetlen lehetőségünk volt, az Alföld.
Két hét múlva irány Kunfehértó. Itt hagytunk minden gondot, bajt,a sok munkát, na és az unokáinkat. Ez fájdalmasabb volt, mint a többi. Ráadásul Pisze neheztelt ránk, mert még soha ennyi ideig nem voltunk tőle távol. Alig akart puszit adni búcsúzáskor. Végül azzal engeszteltük ki, hogy a következő hétvégén utánunk jönnek. Szombati nap utaztunk, szép idő volt. Cumyka vezetett. Könnyen, nehézségek nélkül leértünk. Berendezkedtünk, körül néztünk, feltérképeztük a környéket.
Másnap reggel elromlott az idő. Napokon keresztül csak pihentünk és sétáltunk, közelébe sem mentünk a víznek. Alig vártam a hétvégét, hogy itt legyenek az unokáim. Nem tudtam másra gondolni, csak rájuk. A vidámságuk, a ricsajuk, amivel nekem eddig örömet szereztek. Vakságom kezdetekor bevezettem, az idő gyorsabb múlását elősegítve, a délutáni szunyókálást. Ilyenkor senki sem zavar, az egész családom és a baráti köröm, sőt még az ismerőseim is tudják ezt. Már az unokáim is, csak ők nem akarnak róla tudomást venni. Azt is tudják, hogy nekik mindent szabad.
Ugyanis nekem az a véleményem, nevelni nevelje őket az anyja és az apja, nekem csak kényeztetnem, és szeretnem kell őket, felelősség nélkül.
Ha betoppannak nagy ricsajjal a nappaliba, egyből kérdezik a Cumy mamát, mikor lehet felkelteni a papit. A lányunk csitítja őket, de ha a mami nem szól, akkor irány az emelet. A hangos csiripelésből halk suttogás lesz, egymás után óvatosan, csendben lopakodnak felfelé a lépcsőn. Amikor felérnek, akkor mint egy ménes, végig vágtatnak a hat méteres folyosón. A szobából csak annyit hallok, hogy dom-dom-dodom. Meg az ajtó csattanását, amint sarkig nekivágják a falnak. Hatalmas csatakiáltással, hogy "Szia papi" már rajtam is vannak. Majd be a pléd alá.
- Mi ébresztettünk?
- Persze, hogy ti - válaszolom. Miért venném el a kedvüket, pedig akkora robajra, még a halottak is felébrednének.
Szóval ebből és ehhez hasonló emlékekből éltem, amíg elérkezett a szombat délután.
Kisütött a nap. Az unokáimmal együtt beragyogta a nyaralót, és a gyerekek betöltötték a csendet csilingelő hangjukkal. Minden nesz, a legkisebb zaj is ágyúdörgés füleimnek. Az unokáim hangjától nincs szebb zene a világon.
Mivel megjött a jó idő is, ennek, na meg Tibi vejem unszolásának hatására, bemerészkedtem a vízbe. Unokáim kedvéért fejeseket ugráltam a stégről. Kis Bence noszogatott a leginkább, hogy papa megint, papa megint ugorj. Miközben ő szorosan kapaszkodott a mama kezébe. Pisze velünk ugrált a sekély vízben úszógumival. Alig lehetett őket néha egy kis pihenőre a partra könyörögni. Az egész nap derűsen vidáman telt, sőt este a Pisze mindig kivárta a tíz órát, hogy végre már akkor is segíthessen nekem az inzulin beadásakor. Utána szó nélkül alvás. Ők jól érezték magukat, a papa pedig boldog volt.
Hamar elröppent az a pár nap. Vasárnap indulás haza. Késő délután indultunk, hogy időben hazaérjünk. Elől a Veráék, mögöttük mi Cumykával. A tempó nekem nem tetszett, jóval lassúbbhoz voltam hozzászokva. Útközben le-lemaradoztunk.
Körülbelül félúton jártunk, amikor Cumyka már régóta figyelt egy külföldi rendszámú kisbuszt. Össze-vissza ugrándozott, mindenkit megelőzött. Mi egy darabig tartottuk előtte a
tempót, de jobbnak láttuk elengedni. Miután bennünket megelőzött, neki ment a Veráék autójának. Mindent elképzeltem már. Láttam roncsokban az út szélén a kisautót. Na és az unokáim, élnek-e vagy mi lett velük. Szidtam a kisbusz vezetőjét, mint a bokrot. Odaértünk. Még meg sem állt az autónk, már kiugrottam belőle és indultam a hangok irányába. Veráét hallottam meg először. Meglepően nyugodt volt, csak azt hajtogatta, nem én vagyok a hibás. Válaszul valami német karattyolást. Mentem vakon a hang irányába, gondoltam, ha megfogom, beledöngölöm az ürgét az aszfaltba, de Cumyka elém állt, és szemből megfogta a karjaimat. Nincs semmi bajuk, csak egy karcolás van az autón.
Mint később Vera elmondta, a gyerekei észre sem vették az egészet. Bencike aludt, Pisze meg nézelődött a másik oldalon. Visszaültünk, mindenki megnyugodott, csak én nem. Még hosszú ideig szidtam a németet, mert kiderült, hogy az. Biztosan nem ilyen keskeny utakhoz van hozzászokva. Minek kell úgy hajtani, hogy másokat veszélyeztessen. Borzalmas.
Néhány hét múlva csupán emlék volt a nyaralás, az örömeivel és kellemetlenségeivel együtt. Újra belevetettük magunkat a munkába. A szemészeti vizsgálatról nem beszéltünk többet. Lehet, hogy gondoltunk rá, de egymástól függetlenül külön-külön.
Újabb ólépítésbe kezdtem. Egy hónapom volt az átalakításra, ugyanis ekkorra volt kiírva ellenni az anyadisznónk. Cumyka borzasztóan fél az anyadisznótól, már hetekkel előtte ideges. Én nem tudok segíteni, azt sem tudom, hol az eleje, vagy a vége a disznónak. Tibi szakértelmét pedig csak a végső esetben vesszük igénybe. Amit én segíthetek, az az, hogy a legjobb és biztonságosabb körülményt biztosítom. Ezért álltam neki az újabb alakításnak. Ha még egy ajtót beteszek és alakítok a rekesztéken, akkor minden egyszerűbb lesz.
Egy hónapomba telt, míg egyedül teljesen átalakítottam. Kezdtem az ajtóval. Vasfűrészlappal elvágtam az akácfa stafnikat, két darabot egyenként tízszer tízes vastagúakat. Feltörtem a betont két helyen, majd ide jönnek az oszlopok. Beállítottam, igénybe vettem Cumyka szemmértékét. Mint később kiderült kár volt. Mert amint elkészültem az ajtóval és odapróbáltam, sehol sem passzolt. Kezdhettem mindent elölről. Újra betontörés, újra alakítás, újra betonozás. Mire az egészre a zár is rákerült, hetek teltek el. Akkor még hátra voltak a kisebb-nagyobb javítások. Egy alkalommal Cumyka éppen ment ki autóval az udvarból, vitte haza az unokáimat, mikor egy százhatvanas szeg beverésekor mellé ütöttem. Telibe kapta a szeg az ujjamat, azonnal elöntötte a vér, minden eszembe jutott, csak imádság nem. Eldobtam a kalapácsot. Nesze cukorbeteg, nesze fertőzés. Lehető leggyorsabban bementem a lakásba, kezet mostam, majd hidrogénnel leöntöttem. Megszáradt és bekentem betadinnal. Ekkorra megjött a nejem és bekötözte, nem lett belőle fertőzés.
Mire az átalakítással végeztem, eljött az ellés ideje. Most következik Cumyka mint "szülésznő", hogy elszedje tőle a malacokat, nehogy agyonnyomja őket. Így megy ez télennyáron,
a mínusz tizenötben és a plusz harmincban is. Nekem csak az a dolgom, hogy őt őrizzem, hogy ne legyen egyedül.
Ez alkalommal az ellés tizenkét órát vett igénybe. Addigra teljesen kimerültünk, az anyadisznó, Cumyka és én is. Ekkor jön Tibi és elfogazza őket, mert Cumyka ezt már végképp nem vállalja.
Megint itt van a tél, mert az jön ha kell, ha nem, ellentmondást nem tűrően. Ilyenkor didergek még a meleg szobában is, hangulatom rossz, komor, kilátástalannak, reménytelennek látom a jövőmet. Ilyenkor még meghalni sem volna jó.
Eldöntöttem, hogy hamvasztatom magam halálom után. Ennek a nyomorék testnek nem kell feltámadnia. Minek? Kibabrált velem egy életen át, nem érdemli meg.
Most minden a választásoktól hangos. Ha valaki beleképzeli magát az én helyzetembe, nem tudom, érdekelné-e a kettőezerkettes választás. Érdekli-e, melyik párt mit ígér. Tizenkét év alatt háromszor csaptak be, nekem oly mindegy, hogy ki lesz a negyedik. Ez csak annak fontos, aki sürög-forog a húsos fazék körül. .Nekem nem! Számít-e, hogy megyünk
Európába? Nekem nem! Én akkor is itt maradok, ebben a kis dolgos faluban. Nekem csak egy számít: emberként élni, hogy utólag ne kelljen szégyenkeznem.
Zárszó
Előző vallomásomat követően, úgy döntöttem, hogy soha többé nem írok. Főként nem a magánéletemről. Most mégis. Annak ellenére, hogy nem vagyok sztárriporter, agyonmenedzselt popénekes, még híres sportoló sem. Emiatt nem jutok ingyen reklámokhoz. Ha abból a néhány száz emberből, aki hozzájut és elolvassa, kettőnek vagy ha csak egynek segítettem, hogy a cukorbetegség szövődményeként ne vágják le a lábát, ne vakuljon meg, ne legyenek tályogjai, ne haljon meg, akkor már megérte.
Nekem mi jut ebből az egészből? Az újra átélés gyötrelme és feszültsége. A fel-felszökkenő vércukorszint. Az izgalom amikor egész nap dolgozom. Este, amikor a feleségem elé teszem az egész napi munkámat, kiderül, hogy feleslegesen ütöttem a gépet. Cserbenhagyott, nem írt egy sort sem. Arra csak egy vak ember képes, hogy másnap ennek ellenére újra nekiveselkedjen. Csak azért is folytassa és befejezze amit elkezdett. Bármit is csinálok maximalista vagyok magammal szemben. Nehezen tudom elviselni, ha a munkám nem tökéletes és rámondják: ezen is meglátszik, hogy egy vak ember csinálta.
Az évek során megtanultam, hogy nekem mindenért többszörös erővel kell küzdenem. Nap mint nap, úgy az életben maradásért mint a fennmaradásért.
Ráadásul néhányan rosszindulatúan félremagyarázzák a gondolataimat. Nem azt ragadják ki amiről az egész szól. Belemagyarázzák saját gondolataikat, apró momentumok alapján, ezzel eltorzítva az egészet. Még ott vannak a feleségem és köztem lezajló viták. Fejemhez vágja, hogy ő ezeket nem írná le. A szívem mélyén igazat adok neki, hiszen néhol már az intimitás határát súrolom. Azzal vigasztalódom, ha nem leszek az élők sorában, akkor ez csupán egy tanulságos történet lesz. Nekem ez most kényelmetlen amikor még ismernek.
Ismernek? Engem igazán senki sem ismer, mindenki csak azt hiszi. A hozzám legközelebb állók is csak nyolcvan százalékig.
Miért csinálom? Másokon akarok segíteni a tapasztalatommal. Ne járjanak úgy mint én és úgy sem mint akikről írtam. Nem ismernek. Ezzel is jót akarok és bebizonyítom, hogy a mai világban is van olyan ember, akit nem az anyagi érdek motivál. Ha van olyan aki ezek ellenére mást akar belemagyarázni, az nem érti az egészet. Ha valaki kezdő cukorbeteg és elolvassa bármelyik könyvemet, csak tanulhat belőle. Csupán ezt akarom elérni gyötrelmes életem bemutatása kapcsán. Más szándékom nem volt.
Mi marad nekem? Az álmaim. Ezek egytől-egyig gyötrelmesek, mert a kevés alvásidőmben is cikáznak az idegeim. Szinte sohasem pihennek, de ha álmodom, legalább látok.
Na és az ébredés? Az egyik legrosszabb dolog az életemben. Csapzottan felébredni, még éles álomképekkel az agyamban, de már újra, vak szemeimmel bámulni a világot. Nem hiszen, hogy ezen könnyíthetne bármi is. Amikor az álomból csapzottan, fáradtan felébredek, azt sem tudom hol vagyok. Végül rájövök, hogy ismét vak vagyok. Ilyenkor kábán kitapogatózom a szobából és az első, hogy rágyújtok.
A tél kivételével szinte minden alkalommal a madarak hajnali, vidám csiripelései térítenek magamhoz. Az álomból a valóságba. A madarak, a drága madarak. A vak embernek a zajok, a neszek pótolják a képet. Állandóan töröm a fejem, miképpen ültethetnék fákat, hogy minél többet körém gyűjthessek belőlük. Elkeserít amikor meghallom, hogy ezt a fát is kivágták, meg azt a fát is. Itt is irtják a bokrokat, meg ott is. Megannyi kismadár búvóhelyét és otthonát lerombolva. Az emberek! Ők? Látni kéne, hogy mit tennének, ha egy természetfeletti erő velük is ezt tenné. Akkor mit csinálnának? Az katasztrófa lenne. És ez? Ezeknek a kis teremtményeknek, mert ezek is azok, nekik ugyanakkora tragédia.
Számtalanszor eszembe jut, azért vakultam meg, mert gyermekkoromban lelőttem egy vadgalambot. Ahányszor meghallom aturbékolását, elgondolkodom. Valószínű ezért akarok egyre több madárnak segíteni.
Gyűlölöm a vadászatot éppen úgy, mint a háborút. Ez is gyilkosság meg az is. Különbség annyi, hogy a háborúban van lehetőség a védekezésre. Az állatnak semmi esélye az emberrel szemben. Nincs olyan technika a kezében amivel felvehetné a versenyt az életéért. Nem szólva arról, hogy lesből, orvul lemészárolják őket. Ezt a vadászok az ökológiai egyensúllyal magyarázzák. Habár az akkor is fennállt, amikor az ember még bunkóval ölte meg az állatokat az élelme megszerzéséért.
Igyekeztem könyvemben a politikát elkerülni. Annyira érintettem, amennyire egy mindennapi ember hétköznapi küzdelmeihez hozzátartozik. A félreértések elkerülése érdekében megjegyzem, amikor a rendszerváltás szele mégcsak lengedezett, már akkor ujjongtam. Sőt hangot is adtam ennek. Akkoriban beszélgettem valakivel, aki a kiváltságos jómódúak közül való volt. Nem titkoltam előtte az örömömet. Megkérdezte: akkor jobb lesz? Jobb, válaszoltam. Jobb lett, de nem nekem, hanem neki. Ha az ország érdeke ezt kívánja és a történelem kerekét ez forgatja előre, ám legyen.
Ha a könyvemből az derült volna ki, hogy ellene vagyok a tehetős vállalkozóknak, akkor most kijelentem, hogy nekem nincs kifogásom ellenük. Rossz tapasztalataim alapján írtam azokról, akik nem a tisztességes utat választották. Nem vonható kétségbe, hogy van ilyen bőven. A tisztességem úgy kívánta, hogy az ellenoldalt is bemutassam, amit meg is tettem a barátom személyében. Hogy ki milyen párti? A világon több száz párt létezik, az lenne a csoda, ha mindenki egyhez tartozna. Hiszen minden ember másként gondolkodik, mindenki egy külön egyéniség még párton belül is. Ez viszi előre a világot. Személy szerint én minden pártban találok jót is, rosszat is. Dolgozni kell pártállástól függetlenül, kinek így, kinek úgy. Ameddig élünk.
Nem hiszem, hogy pártállásom kiderült volna. Az életem egy töredékét írtam le, és nem ilyen céllal, hanem törekedve arra, hogy betegségeim kapcsán néhány beteg embert elgondolkodtassak. Lehetőleg a legjobb utat válassza ahhoz, hogy ne vakuljon meg és egyáltalán ne, vagy minél később érjék utol a betegsége szövődményei. Nem azért írtam, hogy engem, vagy a véleményemet megismerjék. Azt majd belemagyarázzák mások. Ebből engem senki nem ismert meg, ahhoz még pár tucat könyvet kellene írnom. De nem, többet nem.
Elhatározásomat, hogy többet nem írok, végleg megerősítette annak az embernek a halála, aki a vakságom kezdetén mellém állt. Apám helyett, apám volt. Nem papíron, nem hivatalosan, de minden ízében és teljes szívéből. Szívén viselte a vakságomat, mindig érződött rajta az együttérzés. A sok-sok beszélgetésünk alkalmával, ha szóba került a vakságom, csendesen elővette hatalmas rongyzsebkendőjét és megtörölgette szemeit. Ehhez egy vak ember kifinomult érzéke kell, hogy észrevegye. Ő másoknak csak egy volt a milliók közül, de nekem a remény. Ezen a világon az egyetlen, aki még mindig hitt benne, hogy egyszer látni fogok. Ahány alkalommal itthon volt, új és új reményt adott nekem, apró híreket hozva. Igaz volt vagy sem, az már nem érdekes. Ezentúl sem lesz, mert váratlanul elment. Nem kell több levelet írnom hetente, hogy magyar szót olvasson a pár emberből álló magyar kolóniának. Ők magyarok maradtak Amerikában, több ezer kilométerre, szeretett hazájuktól. Bácsikám is Magyarországot tekintette egyedüli hazájának. Ezt nem hangoztatta, egyszerűen itthon temettette el magát, hogy örökre hazai földben pihenj en.
Mit örököltem tőle? Leírom, mert még ez sem derült ki rólam. A hazaszeretetét, az emberségét, a tisztaszívűségét, a jóságát, hogy mindig ember volt. EMBER csupa nagybetűvel. Fájdalmat, keserűséget, szomorúságot. Remélem, hogy az idő múlásával csak a szép emlékek maradnak meg. Örökölhettem volna tőle az egyik szemét is, amikor ezerkilencszáznyolcvankettőben kivitetett Amerikába. Ha lehetőség van szemátültetésre akkor ő a kettőből egyet felajánlott. Két ember adta volna a szemét, a feleségem és ő. Ha akkor megkapom tőle, lehet most újra vak vagyok, mert vele együtt a szem is meghalt volna. Soha nem fog kiderülni. Egy biztos: végleg elment a kedvem az írástól. Lehet, hogy visszajönne ha
majd egyszer látnék, de ehhez a nagybátyámmal együtt meghalt a REMENY is.
Hypopánik és ami mögötte van Mégis
Mielőtt bárki megkérdőjelezné szavahihetőségemet, ha ezeket a fejezeteket elolvassa, kiderül miért is folytattam: ülök a szobámban, hallgat a csend, zúg a sötétség. Kizártam a külvilágot, ülünk öten csendben, a vakságom, a diabetesem, a magányom valamint legújabb társam a hypopánik. Az utóbbival egy éve ismerkedtem meg. Annyi a különbség a pánik és hypopánik között, hogy az előbbi egy ál, az utóbbi viszont egy valós félelem. Állandóan figyelem magam, felfelé avagy lefelé megy-e a cukrom, esetleg a pánik kerített ismét hatalmába? Mind a három esetben ugyanazok a tünetek. Vakságomon belül jön egy még mélyebb sötétség, futkos a hátamon a hideg, jön egy megmagyarázhatatlan tompaság, vagy a torkomat szorongatja a sírás.
Néhány másodpercre átcsap a gondolatom másba. Sok esetet hallottam már, hogy valakit halálra ítéltek de azt néhány évnyi siralomház után hajtották végre. Addig percről-percre, óráról-órára, napról-napra, évről-évre vártak a hóhérjukra. Így vagyok én is a betegségemmel: vajon mikor dönt úgy, hogy kivégez és ki lesz a végrehajtó, ugyanis a cukorbetegségbe nem lehet belehalni, de a szövődményeibe igen. Ily módon számtalan hóhérom lehet.
A minap voltam egy cukorbetegeknek szóló tájékoztatón és ott hallottam, hogy a szövődmények akkor is jöhetnek, ha állandóan karbantartom a betegségemet. Így is, úgy is küldi a hóhérját, az még sem mindegy, hogy mikor. Jobb később. Él bennem a remény hátha én kegyelmet kapok, de kitől?
Hirtelen elkalandozik a gondolatom más kellemesebb irányba, valószínűleg helyreállt a cukorszintem. Középiskolás korom álomszigetére gondolok. Akkor láttam meg a Nagy-Duna és egyik holt ága között. Beleszerettem. Nem jártam rajta soha, fantáziámat mégis megmozgatja, ahányszor eszembe jut. Gondolatban végigjárom a pár száz négyzetméternyi, zegzugos bokrokkal, kis erdőkkel és rétecskékkel tarkított szigetet. Elképzelek egy kis gömb alakú házikót, valamelyik tisztás közepén. Azért ilyen formájút, kevésbé legyen hallható a szél zúgása. Az elemek közül leginkább az hoz ki a sodromból, ilyenkor se látok, se hallok. Képzeletemben van egy felvonható híd a két szárazföld között, ily módon csak az jöhetne át rajta akit én akarok. Nem lennének sokan. Körül venném magam sok-sok apró állattal, a fákon csicsergő kis madarakkal és rengeteg napfénnyel.
Ha végképp semmi nem segít rajtam akkor egyetlen mentsváram marad a PISZE, imádott kis unokám. Megpróbálom elképzelni, vajon milyen is lehet? Az elmondások alapján, gyönyörű. Csakhogy, ez nem egyenlő azzal, mintha én látnám. Azt én is tudom, hogy szelíd, kedves, okos és nagyon szereti a papát. Ez mindenért kárpótol.
De a pánik, az pánik. Ha az ember nem tud különbséget tenni közte és a hypo vagy a felfele rohanó vércukor tünetei között, mivel ezek ugyanolyanok, csak fokozódik. Ráadásként jön a ritmuszavar, amely szintén kísérője lehet mindegyik társamnak. Ezt követi az arcomon érzett, hirtelen jött forróság. Ilyenkor úgy érzem, itt a vég. Várom az infarktust, az ájulást, a halált. Már-már nyúlok a telefonért, hogy hívom a Cumykát, de mégse. Majdcsak túlélem valahogy. Hányan elájultak már, és mégis élnek, nem lehet olyan rossz. Majdcsak kibírom. Ha megmérjük és magas lesz, akkor is pánik a vége. Ez egy ördögi kör. Hogyan is kezdődött?
Kis unokám születésnapját követő reggel, Cumyka elment dolgozni, magamra maradtam. Hallottam amint az autó kigördült az udvarból, tettem a mindennapi dolgomat, mint az előzőekben leírt nagy hypomnál. Reggel inzulin előtt hajszál pontosan annyit mértem. Kevesebbet szúrtam, mivel most is a reggeli edzésemhez készülődtem. Ismét váratlanul, víllámcsapásként tört rám a rosszullét. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy amint elmentem a telefon mellett felhívtam a munkahelyén nejemet. Szerencsém volt, éppen kiért és ő vette fel a kagylót. Csupán ennyit mondtam, valószínű itt a hypo. A válasz: megyek. Kábultan, reszketve a konyha felé
menet, néhány almát magamhoz vettem és elkezdtem habzsolni. Segítséget vártam, de kitől? Ólomlábakon cammogott az idő, pedig Cumyka több mint százzal száguldott keresztül a falun. Végre megérkezett! Hamar pillanatokon belül, csak nekem tűnt óráknak. Vajon ő mit tud segíteni? Ugyanazt tudja tenni, amit én. Már elkezdtem. Jelenléte mégis mindig megnyugtatott. Lehet, majd a halálomat is végig kell strázsálnia, hogy nyugodt legyek. Ki tudja? Jött és egyből intézkedett. Megmérte a vércukromat. Ötödszörre tudtam vért facsarni az ujjamból. Ekkorra már reszkettem és folyott rólam a veríték, nehezen találtam el ujjamat a tűvel. Ő mindenre hajlandó, csak arra nem, hogy megszúrjon. A mérés eredménye egy és fél. Hypo!
Faltam az almát, rosszullétem mégis fokozódott. Ittam cukros vizet, még és még, már az ájulás kerülgetett. Újabb cukormérés. Az eredmény: kereken négy. Ennek ellenére kezdődött minden elölről. Teljes sötétség, kábulat, reszketés, határtalan gyengeség uralkodott el rajtam. Újabb cukros víz, már a cukrot is zabáltam. Halálfélelmem volt. Távolról hallottam, amint a nejem rám szólt. Elég már a sok cukorból, hiszen nem is alacsony. Közben hívta Vera leányunkat, - mert ha baj van, ő az egyetlen segítségünk- majd pedig az orvost. Vera pillanatokon belül itt volt.
Betámolyogtam a nappaliba, még mindig az ájulás kerülgetett. Megérkezett az orvos. Vérnyomásmérés: száznyolcvan per száz, Pulzus: százhúsz. Vércukor: nyolc egész hat tized.
A hypoérzet tovább tartott. Megmérte a hőmérsékletemet, nem érte el a harminchat fokot. Az egész testemet betöltő rázkódás tört rám, nem tudtam uralkodni magamon. Megfeszítettem mindenemet, hogy enyhüljön a remegés, nem ment. Cumyka és Vera közösen le fogtak, hogy enyhítsék ezt a borzalmat.
Testem végre megnyugodott, de a lelkem egyre inkább nem. Valószínűleg az lehetett, hogy amikor hypo közben négyes eredményt mértünk, akkor már véget ért és átcsapott pánikba. Ugyanolyan érzés volt, mintha újra és újra rámtörne a hypo. Ez okozhatta a felfele rohanó cukornál is a hypopánik érzést. Az orvos felírt valamilyen nyugtatót és altatót, majd távozott. Újra hypo érzésem lett. Megmértük. Az eredmény tizenhat feletti érték volt.
Vera visszament dolgozni. Cumyka egész nap vigyázott rám. Befeküdtem a kanapé egyik sarkába, összehúztam magam amekkorkára csak tudtam. Bezuhantam a magam zárt világába. Betakargatott, nehezen elaludtam. Néha-néha mikor felébredtem, mértünk cukrot. Lassan kúszott lefelé, ugyanis az étkezéseket kihagytam. Így a csökkenés természetes volt. Délben kevesebbet ettem, de a megszokott mennyiséget szúrtam. Így délutánra tíz alá csökkent a vércukorszintem. Egész nap meg sem mozdultam, állandóan a hypot lestem. Egyre gyakrabban mértünk vércukrot. Amikor hat alá süllyedt, ismét rám tört a pánik. Féltem, hogy jön a rosszullét. Újra mértük és ha lefelé ment, már az őrület határán voltam. Jött a ritmuszavar, magas pulzusszám, még a bőröm is lüktetett. Ha felálltam szédültem, imbolyogtam. Majd szétfeszültem, menni csak menni, de hova? Vak embernek ez is behatárolt. Oda-vissza, mint őrült a ketrecben. Éjjelre nem volt kedvem felmenni az emeleti hálóba, úgy döntöttünk, hogy a nappaliban alszunk. Mivel nem sikerült elaludni, végül mégis felmentünk a megszokott helyünkre.
Bevettem az előírt nyugtatót és altatót, de semmit nem értek. Forgolódtam egész éjjel. Hallgattam, hogy lüktetett a vér az ereimben, hol szabályosan, hol nem. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy ne halljam, akkor viszont a bőrömön éreztem ugyanezt. Majdnem megőrültem. Jött a ritmuszavar. Vajon lefelé vagy felfelé megy-e vércukrom? Az is lehet, hogy a pánik. Ki tudja? Gyorsan aludni, aludni. Minden vágyam ez volt. Gondoltam, ha álmomban ér a hypo, könnyebben elviselem. Másnap meg-tört öregemberként, tele feszültséggel és félelemmel ébredtem. Másodpercenként lestem a hypot. Egy olyan gépről álmodtam, amely állandóan bemondja a vércukorszintemet. Rettegtem a rosszulléttől, az alacsonytól, a magastól, ráadásként itt volt még a pánik is. Az idegeimen nem tudtam úrrá lenni. Humorérzékem teljesen megszűnt, feszült voltam. Mogorva, hallgatag és
zárkózott lettem.
Állandóan feküdtem, semmit nem csináltam, semmi nem érdekelt. A házból ki sem mozdultam. A nappali ülőgarnitúrájának sarkában összekuporodva feküdtem egész nap. Úgy helyezkedtem, hogy ne halljam az ereimnek a lüktetését. Ez idegesített a legjobban. Sok mindent átéltem, közöttük komoly fizikai fájdalmakat nem is akármilyeneket, de azok ehhez képest semmiségnek tűntek. Cumyka állandó felügyelete mellett átvészeltem ezt a napot is. Sok-sok cukormérés közepette. Azt sem tudtam, melyik ujjamat szúrjam meg. Az összes fájt, sajgott, kemény volt, a sok hegesedéstől, ugyanis nem mindegyik szúrás járt vérrel, ilyenkor újabb és újabb kísérlet következett. Az ujjbegyeim egy tűpárnára hasonlítottak. Annyira megkeménykedtek, hogy tapintani sem tudtam velük, használhatatlanok lettek a szemeim pótlására. Semmit nem éreztem velük.
Azon az estén átéltem életem első pánikrohamát. Fél kilenckor, evés előtt cukrot mértünk. Hat kettő. Elfogadható, de nem az én idegrendszeremnek. Ekkor már valami megmozdult bennem, a hőhullám, a hypo érzet. Előre bocsájtom, hogy a legutóbbi óta alig tudtam kivárni az étkezések kezdetét. Gyorsan zabáltam, hogy ne kapjon el étkezés előtt. Jött a pánik, jött eredménytől függetlenül. Rágás nélkül egyben nyeltem le az ennivalót. Már mértem is. Tudtam, hogy a felszívódáshoz idő kell, mégis. A vércukrom most hat alatt volt. Mi az, hogy közvetlenül étkezés után lefelé megy? Normális állapotban ez nem jelentett volna semmit, hiszen ez így természetes.
Teljes erejével rám tört a pánik. Előttem lebegett a következő mérés eredménye. Lo vagy egy, ami hypot jelent. Lüktetni kezdett a halántékom, a bőröm, lángolt az arcom, a pulzusom százhúsz.
Remegtem, megszűnt a külvilág, még sötétebbé vált minden. Lefeküdtem, még jobban lüktetett mindenem. Jött a ritmuszavar.
Felálltam. Leültem. Nem találtam a helyem. Akkor hirtelen felugrottam. Idebenn keringtem körbe-körbe. A nappali, konyha, folyosó. Nappali, konyha, folyosó. Kevés volt. Kimentem az udvarra.
Odakint hatalmas szélvihar tombolt. Ebben az állapotban nem zavart. Van egy megszokott, begyakorolt útvonalam. Húsz lépés oda és vissza. Itt tombolt legjobban a szél, mert semmi nem védett. Rohantam le, s föl. Egészen odáig, amíg a szervezetem lüktetése egy kicsit alább nem hagyott. Hála Istennek, kicsit megkönnyebbültem.
Később mértünk még néhányszor, sokat nem változott. Mindig aludni akartam, így korán lefeküdtem, nem sikerült az altató ellenére sem. Vajon kihez fordulhatnék? Ki segíthetne? Másnap felhívtam a kórházat, ahova ellenőrzésre jártam, kerestem a professzoromat. Nagyra tartottam, bíztam benne. Reménykedtem, hogy ő segít rajtam. Csalódásomra egész nap nem értem utol, nem úgy mint tanársegéd korában, amikor este figyelmetlenségből a reggeli insulin mennyiséget szúrtam be, ami háromszorosa volt az esti adagnak. Akkor még bármikor elérhető volt. Tudom, hogy nincsenek megfizetve, de hivatástudat és Hippokrateszi eskü is van a világon. Egyébként is huszonöt éve vagyok a betege. Akkor minden nehézség nélkül utolértük és ellátott bennünket jó tanácscsal. Megfogadtuk és nem lett következménye a hibánknak. Most hiába kerestem hónapokon át, nem jutottam el hozzá. Erről majd később! Gabi
Az egyetlen, akihez fordulhattam, Gabi volt. Bő tíz éve ismerkedtünk meg. Férje előző könyvem kapcsán járt nálunk. Vele jött Gabi is. Kellemes, jó hangulatú estét töltöttünk együtt. Évekig nem találkoztunk. Laza, telefonos kapcsolat volt köztünk. Legutóbb, a pánikrohamomat megelőző másfél év előtt, telefonon kerestem Gabit. Tudnivaló, hogy vele egypár szót beszélni lehetetlen, csak beszélgetni lehet, nem perceket, hanem órákat. Így történt most is. Az egészségem után érdeklődött. Akkor éppen egy kifakadt ciszta éktelenkedett a hónom alatt. Elmondtam, mire ő, menjek és nézessem meg sebésszel! Gabikám, ilyen diéta mellett órákat várakozva? No, meg félek is. Majd ő mindent elrendez,
soron kívül bevisz, és velem lesz, hogy ne féljek- válaszolta nevetve. Ekkor egy közeli rendelőintézet főnővére volt.
A megbeszélt időpontban lent a parkolóban várt bennünket. Jókedvűen, mindent feledtetve. Nehezen találtunk parkolóhelyet, mire mondta, nyugodtan álljunk a mozgáskorlátozottaknak fenntartott helyre. Ha valakinek nem tetszik, majd ő elrendezi. Milyen dolog, az, hogy egy vak embernek nem jár ez a kedvezmény? Puszival üdvözöltük egymást. Gabi, nálam jóval alacsonyabb, rövid hajú, kimondottan szép arcú, kellemes, kicsit fátyolosan rekedtes hanggal. Rendkívül mozgékony.
Soron kívül bevitt bennünket a rendelőbe, egyenesen a főorvoshoz. Aki megvizsgált és előjegyzett műtétre. Gabi kikísért bennünket, közben elmondta, hogy ő is bent lesz a műtét alatt, hogy ne féljek. Elköszöntünk, puszival mint mindig. Közben megjegyeztem, mintha nőttél volna egy picikét az imént óta. Cumyka elmondta, hogy Gabi ráállt a járdaszegélyre, azért volt magasabb. Gabi annyit mondott nevetve, kíváncsi voltam, észre veszed-e? Mire a nejem ismét : De hülyék vagytok! Hazajöttünk.
A megadott időpontra odaértünk a műtétre. Gabi ismét soron kívül vitt be bennünket. Végig mellettem állt, amíg a főorvos végezte a munkáját. Nagyon jó humorú, tapintatos orvos volt. Alapos kíméletességgel szinte, fájdalommentesen dogozott. Ha mégis felszisszentem adatott be plusz fájdalomcsillapítót. Ő metélte a jobb hónom alját, Gabi állt a bal felemen, és simogatta a karomat. Közben beszélgettünk, tréfálkoztunk, nevettünk. Így könnyebben elviselhető volt az egész. A seb összevarrása után, kötözés következett, majd távoztunk.
Nyolc nap múlva, varratszedéskor, hatalmas kardvirágcsokorral mentem, melynek felét virágüzletből vettük, másik felét pedig Cumyka kertjéből szedtük. Átadtam Gabinak, letolt. Nem durván, nem csúnya szavakkal, ilyet soha sem hallottam tőle. Finoman, de letolt. Bűnöm enyhítendő, azt füllentettem, hogy a nejem kertjéből van valamennyi. Elképzelhetetlen róla, hogy bármiért, bárkire tartósan tudna haragudni.
Azt, csak én tudom, volt már rá nem egyszer példa, hogy nagyon megbántották. Olyanok is akik nagyon közel álltak hozzá. Nagyon régen nem hallottam már róla, felhívtam telefonon. Tréfálkozva kezdtem, mint általában. Ahogyan beleszólt a kagylóba, észrevettem, hogy nincs nála valami rendben. Megkérdeztem, mi baj? Ő végigsírta a beszélgetést. Kiöntötte a lelkét. Jópárszor volt ilyen beszélgetésünk, és a végén mindig nevetett. Te mindig megtudsz nevettetni - mondta mosolygós hangon. Töröld meg a szemed és mehetsz a betegeid közé, köszöntem el tőle. Így is volt.
Még nedves szemekkel, mosolyogva ment. Egyébként is olyan természetű, hogy kedves, mosolygós hozzájuk, sőt mindenkihez van néhány kedves szava. Udvariasan, tisztelettel mindenkinek ami jár, üdvözli őket. Az ilyen hozzáállás fél gyógyulást jelent a lelkileg, fizikailag sérült embereknek. Ezt gyakorlatból tudom. Néhányszor végigmentem vele a rendelőintézet folyosóján, ilyenkor nem teszek egyebet, mint figyelek a válaszokra, azokból sok minden kiderül. Mindenhova hasonló nővért képzelek el, nem olyanokat akinek fából faragták az arcát. Alkalmassági vizsgát végeztetnék mindenkivel, aki erre a pályára készül, mert ők elesett
emberekkel foglalkoznak és azok jóval érzékenyebbek, mint mások. Azután a kifogástalanul megfelelteket alkalmaznám. Jól megfizetném őket, hogy ne kelljen magukkal hozniuk az otthoni gondjukat.
Két hét múlva meg kellett ismételni a műtétet, mert maradt egy nyúlvány a cisztából. Majd kaptam egy antibiotikum kúrát. Ennek első adagját Gabi szúrta be. Határozottan, szakszerűen, biztos kézzel, szinte fájdalommentesen. Nem hiszem, hogy azért, mert a barátom, szerintem ő mindenkivel így csinálja. A műtétek helye teljesen begyógyult, a diabetesem ellenére, pedig a varratszedést követő napon, laza edzéseket tartottam. Ezekben súlyzóval karkörzés is szerepelt. A műtétet végző főorvos volt eddig az egyetlen, aki nem a diabetesre kente a ciszta keletkezését. Ez idáig minden betegségem a cukortól van, az orvosok szerint. Az a szerencse,
hogy a csuklótörésemnél még nem voltam cukorbeteg.
Ettől kezdve, mély barátság alakult ki Gabi és köztem. Nő és férfi között minden hátsó gondolat és nemi vágy nélkül. Előfordult, hogy olyankor látogatott meg, amikor egyedül voltam. Semmi olyan nem jutott eszünkbe, ami ne csak a barátságról szólna. Szenzációhajhászok
Kis idővel a műtétem után felkeresett egy kereskedelmi csatorna, némi szenzáció reményében. Nejem első perctől kezdve ellenezte. Neki lett igaza. Megjelent a stáb, nem azt kapták amire számítottak. Nekik egy mocsokban fetrengő család, ahol a falból is vér folyik, könnyzuhatagok közepette, jelentett volna szenzációt. Helyette kaptak egy vak, beteg embert, aki mindent elkövet azért, hogy a felszínen maradjon. Ne csak az állam segítségét vegye igénybe. Feleségem sem volt hajlandó a kedvükért könnyeket hullatni. Az unokámat a leányom egyszerűen ide sem engedte. Ő különben sem mondott volna semmit a papa vakságáról. Ő így, ezzel együtt fogad el és szeret engem, nem sírt, vagy kesergett volna. Ebbe született.
Így nem volt, aki könnyezzen a vakságom miatt. Kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy ez a család emelt fővel viseli a sorsát. Ilyen forgatásnak nem lehet szenzációs címet adni, amit az éterbe lehetne harsogni. Nem lehet ilyen címeket kiáltani, hogy: Pisztollyal gyilkolt a vak ember, vagy pedig: Egy vak ember nemi élete a sötétség tengerében. Közben pedig melyik jobb mosópor az Ariel, a Biopon vagy a hagyományos? Esetleg mi kényelmesebb a tampon vagy a betét? A nők miért nem hagynak szagot maguk után, ha intim betétet használnak? Háborog a gyomrom, még most is ha rájuk gondolok. Azért négy, öt órát végig bohóckodtam nekik, bemutatva sivár életem néhány részletét.
Nekem csalódás volt az egész. A könyveim nem erről szólnak. Gondolom, távozásuk után néhány száz méterrel távolabb, ők is kitárgyalták, hogy ez csak egy hétköznapi, átlagos ember. Cumykával megbeszéltük a távozásuk után, hogy értelmetlen az egész. Ez nekünk nem kell.
Heteken keresztül próbáltam telefonon utolérni a hölgyikét, aki fő szervezője volt az eseménynek, de mindig letagadtatta magát. Előfordult, amikor kerestem éppen a másik telefonon beszélt,
és megígérte, hogy amint befejezi visszahív. Ez soha sem történt meg, pedig amikor még szenzációt szimatolt, napokon keresztül zaklatott. Végre amikor utolértem, szerencsétlenségére, ő vette fel a telefont. Nyugodtan megegyeztünk, hogy nem lesz a felvételből semmi. Nem járulok hozzá. Azt már a forgatáskor elmondtam neki, hogy ő volt az első is, és az utolsó is, akit ideengedtem a kereskedelmi csatornák közül. Ezt komolyan is gondolom.
Tűrni mindenáron
Nagyon elkalandoztam. Visszatérek a pánikomhoz. Amint Gabi felvette a telefont, tudta, hogy baj van. Se humor, se élc nem volt hangomban. Fénytelen volt. Elhadartam a történteket, türelmesen hallgatott. Segíteni ő sem tudott, csak javasolt egy pszichiátert. Kért tőle időpontot, ami a következő hétre szólt.
Gyötrelmesen teltek napjaim. Amikor Cumyka itthon tartózkodott, nyugodtabban viseltem a terhemet. Napközben is igyekeztek hazajönni, vagy a nejem, vagy a Vera leányom. Ilyenkor mértünk egy-egy vércukrot. Attól függött, mikor melyiknek kedvezett az időpont. A mérések után kicsit megkönnyebbültem, de csak rövid ideig, mert ha ismét magamra maradtam, jött a kétely, mi van akkor, ha nem jó a mérés, ha nem jó a műszer, és jön a hypo, vagy ha túl magas. Ugyanis pánikot okozott mindegyik.
A legborzasztóbb az volt, hogy az unokáim jelenléte is idegesített. Jöttek, és a Pisze mit sem törődve a papa lelkiállapotával, az ölembe ült, mint máskor. Külön lelkitusát vívtam magamban, mert ha elküldöm azzal, hogy terhére vagy a papának, ugyanis most nem érzi jól
magát, amikor majd jól leszek, nem jön vissza hozzám és nem ül az ölembe soha többé. Ekkorka kisleánynak ezt nem kell megértenie! Ők semmit sem láttak rajtam kívülről, csupán azt vették észre, hogy hallgatok, ilyen máskor is előfordult.
Kénytelen voltam tűrni, nehogy megsértsem a szememfényét, egészen addig, amíg meggondolta magát és átpártolt a mamihoz. Ami leginkább fájt, agyongyötört, megtépázott lelkemnek, hogy ezek után nem lehetett rámbízni a kis gyönyörűségemet. Hiszen nekem volt szükségem állandó felügyeletre. Minden percben kapcsolatban álltam Cumykával és Verával. Ritkán, ha valamelyiknek el kellett mennie a faluból, úgy intézték, hogy az egyikük itthon maradjon. Cumyka igyekezett rábeszélni, hogy menjek vele. Természetesen vittük magunkkal a cukormérőt, a cukros vizet, az almát és következő evéshez az élelmet. Ezek után érthető, hogy leányom nem bízhatta rám kis unokámat. Mi van, ha akkor tör rám a pánik amikor ő itt van? Mit tudna velem kezdeni egy nyolc éves kisleány?
Nagy szívfájdalom volt ez nekem, hiszen azelőtt ha nem tartózkodott náluk otthon senki, akkor hozzám jött a tanítás befejeztével. Ilyenkor a kapuban vártam, ha végre megjött, be nem állt a csöpp szája. Lotyogott, sorolta az iskolában szerzett élményeket ebéd közben is. Amint végzett, elővette táskájából a másnapra szóló tanulnivalót és pillanatokon belül végzett vele. Rendkívül jó feje van. Nem véletlen, hogy az iskola megkezdése előtt, már tudott olvasni. Szóval, ahogy végzett miénk volt a világ.
Mentünk az udvarra a hintához, nekem természetesen mellette kellett állnom, hogy hintázás közben is beszélgethessünk. Majd szaladgálás a ház körül. Nekem számolnom kellett, hogy hány másodperc alatt tesz meg egy kört. Mikor elfáradt, akkor futás be, mesenézés következett. Ült az ölembe és végig kommentálta, hogy megértsem, mert a papa nem lát. Megunta a mesenézést, szójátékoztunk, majd felolvasta nekem a legkedvesebb meséit. Ezeket megbeszéltük, elröppent az idő. A pánik ezt is elvette tőlem.
Vártam a napot, hogy mehessek a pszichiáterhez. Nem tudom miben reménykedtem, talán csodában?
Végre megérkeztünk a megbeszélt időpontban. Gabi várt bennünket. Soron kívül bekísért. Leültem. Jöttek a kérdések. Miért születtem? Mikor és hol? Majd elmondtam a tüneteimet. Ő megállapította, hogy pánikbetegség és depresszió. Közben ütötte az írógépet, aminek a zaja borzasztóan zavart. Vitába szálltam vele, hogy én nem vagyok pánikbeteg, nekem ugyanis valós félelmem van a hypotól. Attól az még az, mondta. Írt fel másik nyugtatót és altatót. Hozzáfűzte, csodát nem tud tenni. Pedig én arra számítottam. Távoztunk.
A gyógyszereket még aznap szedni kezdtem. Két napjára este hypo érzetem volt. Megmértük: tizenhat valamennyi. Rámtört a pánik. A sötétség, magas pulzusszám, magas vérnyomás, remegés, hidegrázás. Még jobban elsötétült a világ és minden hang nagyon távolinak tűnt. Éppen ekkor telefonált Gabi, elmondtam, hogy mi van velem. Fél órán belül itt voltak nálam. Vigyáztak rám éjjel kettőig, Cumyka, Gabi és a férje. Gabi időközönként szó nélkül megfogta a csuklómat, pulzust számolt, vérnyomást mért. Nejem pedig vércukrot. Beszélgettünk. Megnyugodtam. Gabi úgy érezte, hogy már nincs rá szükség, elmentek.
A másnapot tűrhető vércukorral kezdtem, mígnem fél kilenckor rámtört a hypoérzet. Megmértük: huszonegy. Azt hittem, nem jól hallok. A pánik mégsem tört rám. Fél óra elteltével, újra mértük. Huszonnégy. Mindezt pontosan, precízen, grammra pontosan betartott diéta mellett. Nejem azonnal hívta a kórházat. A profeszszor úr sehol. Ebben az évben már nem is lesz, mondták. Akkor adjon egy diabetikus orvost, de az sem volt, éppen elment valahová. Az orvos akivel beszélt, azt tanácsolta, menjen tovább minden, mint eddig. Ma a többi cukorbeteg is panaszkodik. Valamilyen front van, az lehet az oka.
Megint magunkra maradtunk. A következő étkezést kihagytam. Mélyen, az izomba szúrtam magamnak négy egység gyorshatású insulint. Cumyka tanácsára két óra alatt, megittam több mint öt liter keserű teát. Negyedóránként mértünk vércukrot, hogy ne essek a ló túloldalára,
beleszaladjak egy hypoba.
A helyzetem délben normalizálódott. Gyanakodtam, hogy az új gyógyszer hatásától lehet az egész. Felhívtam a pszichiáteremet a lakásán. Kedves előzékeny volt, nem vette tolakodásnak a hívásomat. Megállapodtunk, hogy abbahagyom a gyógyszer szedését, elkezdek egy olyat ami évekkel ezelőtt bevált. Amint kiürült szervezetemből e gyógyszer, a vércukorszintem tűrhetőre beállt. Az volt a gondom, hogy keressek magamnak egy diabetológus szakembert a közelben. Akit szükség esetén elérek. Gabi kapcsolatai révén elindultunk, egy általa ismert diabetessel foglalkozó főorvoshoz. Mint mindig most is soron kívül mentünk be Gabival. Odabent nagy hangzavar, hol az egyik, hol a másik beteghez
beszélt az orvos. Engem mint vak embert nagyon zavart, nem tudtam, mikor beszél hozzám, és mikor máshoz. Méretett egy cukrot, valamilyen műszerrel megvizsgálta a lábaimat, biztos azért, hogy megvannak-e. Megmérte a magasságomat, súlyomat, hajszálra ugyanannyit, mint előtte néhány másodperccel mondtam. Feleségem odaadta, az otthonról hozott több mint száz eredményt. Rá sem nézett. Úgy látszik nem az a fontos, hogy mi a kritikus időpontokban mennyit mértünk, hanem az, hogy a szabványnak megfeleljen. Adott egy naplót, ami alapján mérjünk. Ez ismerős Pestről: mondta a nejem. Amiért mentem, a pánikkal nem is foglalkozott. Kifelé menet utánunk szólt, hogy befektethetne, de a nővérkék nem tudnának olyan diétát biztosítani, mint a feleségem odahaza. Hozzátette két hét múlva jelentkezzek.
Ide? Soha. Hisz ez, akkor már az általam nem nagyon szeretett, budapesti professzorom, kicsinyített mása. A kocsiban Gabi megkérdezte tőlem, mi a véleményem az orvosról? Diplomatikusan hallgattam. Cumyka válaszolt helyettem: csalódás. Nem volt mit tenni, tovább vártam és tűrtem.
Lassan cammogtak a napok. A rohamok száma ritkult. A pánik viszont ott bujkált körülöttem. Kezdődött a karácsonyi bevásárlás, mint mindenhová most is magával vitt a nejem. Amíg vásárolt, ültem a kocsiban. Futott, szaladt és úgy állt meg, hogy az üzletből lásson vásárlás közben. Megbeszéltük, ha baj van akkor kiszállok, és ő bentről észrevesz. Egyszer sem került sor rá. Lehet, azért mert biztonságban éreztem magam.
Mígnem egy alkalommal, nem volt hely a parkolóban és messze, halló és látótávolságon kívül tudtunk megállni. Kiszállt, gyors léptekkel, szinte futva távolodott a kocsitól. Figyeltem az egyre halkuló cipőkopogást. Ez megszűnt és jött helyette a pánik, a már jól ismert tünetekkel. Nem tudtam eldönteni hypo avagy sem, tétován nyúltam az ülés mögé az almáért. Ha mégsem jól érzem, és ez csak pánik, és a cukrom magas és rázabálok, akkor ki tudja mennyi lesz? Lehet, hogy csak a pánik? Mit csináljak, mit csináljak? Szálljak ki, itt a semmi közepén? Azt sem tudom, holvagyok. Szálljak ki? Minek? Cumyka, úgysem látna meg. Ha elájulok, akkor inkább az autóban. Rá kéne gyújtani, azzal is menne az idő. Ezt is elvetettem, mert ha cigivel a kezemben ájulok el, felgyújtom ezt a kócerájt.
Úgy döntöttem, hogy ülök és várok. Mást nem is nagyon tehettem. Nyitogattam az órám tetejét, meg sem nézve, hol állnak a mutatók. Örökkévalóságnak tűnt, mire meghallottam az ismerős léptek közeledtét. Amint beült, cukrot mértünk: hat három. Pár perc elteltével rosszullétem megszűnt. Másnap megvetettem a legolcsóbb mobilt, és az egyes számra beprogramoztattam a nejem mobilszámát. Ezután, ha bent hagy a kocsiban, és szükségem lesz rá, csak meg kell nyomnom az egyes gombot. Eddig nem volt rá szükség.
Más alkalommal este mentünk az unokáinkhoz, ez eddig rendszeres volt. Ahogy beléptünk, Vera leányom rámnézett, és egyből kérdezte, mi van papa? Ő mindjárt, minden változást észre
vesz rajtam. Kisleány korában a pupillám körül látszott egy vérfolt, azonnal észrevette. A feleségemnek tüzetesen meg kellett vizsgálnia ahhoz, hogy meglássa. Egyből látta rajtam most is, hogy valami nincs rendben. Szó nélkül odatámolyogtam a megszokott helyemre, és lerogytam. Üvöltött a tévé, hangosan beszélgettek körülöttem. Távolról hallottam hangfoszlányokat, nem tudtam hol vagyok, megszűnt a külvilág számomra. Jött a
virágszálam, befészkelte magát az ölembe, mint máskor. Csakhogy a papa nem olyan volt, mint eddig. Mereven és érzéketlenül ült. Észrevette, lecsússzant az ölemből és átszaladt a másik szobába úgy gondoltam, hogy játszani ment, megkönnyebbültem. Ám rövid időn belül visszatért, kedvenc mesekönyvével, hogy annak felolvasásával felvidítsa a papát. A szívecském, ha tudta volna mennyire terhemre volt, de sohasem sérteném meg azzal, hogy megmondjam neki, még ha bele döglenék sem. Valamennyi mesét ismertem, így addig kellett összeszednem magam, amíg a címét felolvasta. Általában a végén megbeszéltük a mesék tartalmát. Hála Istennek a roham nem tartott sokáig, az agyam kitisztult, újra a régi lettem. Eljött a számonkérés ideje és vége
Elérkezett a január. Cumyka felhívta a budapesti orvosomat. Az végig sem hallgatta, bemondott egy időpontot. Február valahányadikát. Addig még másfél hónap. Mindig találtam ki magamnak újabb és újabb elfoglaltságokat. Ezzel és a nyugtatókkal úgy ahogy átvészeltem ezt az időszakot.
Végre megérkezett a nap. Alig tudtam kivárni, hogy végre sorra kerüljek. Az idő mulattatásaként betegtársaimmal beszélgettem. Tőlük hallottam egy győri diabetológusról, aki kevesebb szúrással és háromszori étkezéssel beállítja a megfelelő vércukorszintet. Egyikük megígérte, hogy megtudja a nevét és a telefonszámát.
Nagysokára én következtem. A pánikommal kezdtem, nem nagyon foglalkozott vele. Annyit mondott, szerinte azért van, mert eddig keveset hypoztam, nekem kell kiszűrnöm a tünetek közötti különbséget. Pontosan ez az, amit nem tudok, válaszoltam. Akkor forduljak pszichiáterhez, vagy pszichológushoz, javasolta. A segítsége kimerült abban, hogy írt fel egy vakoknak szóló cukormérőt, amit rengeteg utánjárással megkaptam. Itt jegyzem meg, hogy nem sok vak emberrel találkozott az, aki ezt kitalálta, állapítottam meg kipróbáláskor. Végül átnézte az eredményeimet. Nem tetszettek, mert nem az ő általa megadott időpontokban mértem őket. Túl magasan tartom a cukraimat kritizálta. Magasak azok anélkül is, hogy én úgy tartanám őket - gondoltam. Ez idáig fogytam vagy négy-öt kilót, neki ez tetszett. Nekem nem. Ő mindig úgy viselkedett, mintha egy cukorbeteg nem tenne meg mindent ezért, hogy a legoptimálisabb eredményeket produkálja. Kérdezem, melyik cukorbeteg akar szándékosan ártani magának? Ezek az ellenőrzések kizárólag számonkérések voltak, nem pedig megbeszélések. A legtöbb betege rettegett tőle, engem kivéve. Elérve ezzel azt, hogy ne legyünk hozzá őszinték. A számokkal törődött és nem érdekelte a mögöttük lévő ember. Fizikailag teljesen tönkrement, a szellemi részt nem az én dolgom megítélni. Kérdés, hogy egy ilyen állapotú orvosnak szabad-e betegekkel foglalkozni. Lehet, hogy neki nagyobb szüksége lenne pszichiáterre vagy pszichológusra, mint nekem. Betegségem és vakságom által nem váltam embergyűlölővé,és ő? Talán éppen ezért, megszűnt közöttünk az egyetértés. Amennyire vártam a találkozást, segítséget, most annál inkább igyekeztem kifelé a szobájából. Más célom már nem volt. Az utóbbi időkben mindig feldúltan távoztam tőle. Egy idő óta segítséget nem kaptam tőle, amit egy beteg az orvosától elvár. Elismerem, hogy idáig sokat tanultam tőle. Igaz ő is sok tapasztalatot szerzett általam. Ezt ő nem ismerné el soha. Nemrégiben volt egy olyan megnyilatkozása, kár, hogy nem találtunk egymásra előbb. És, hogy jó csapat vagyunk mi ketten. A családommal együtt, tettem hozzá. Mostanra csak egy szakadék tátongott közöttünk. Véget ért a számonkérés és a kioktatás. Abban állapodtunk meg, hogy hívom ha jönni akarok. Annyira érzéketlenné vált ez az ember, nem tudom miért járok hozzá? Ide járok huszonöt éve, most amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, cserben hagy. Óriásit csalódtam benne. Utálok idejárni, de akkor hova? Talán a győri orvos, gondoltam.
Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy tényleg nem tud mit tenni, vagy csak nem akar? Talán pénzt kellene adnom. Ha adnék attól vajon elmúlna a pánikom? Nem hiszem, mert az egészséget nem pénzért mérik. Így semmi sem változott, ha jött a pánik, tűrtem.
Tavasszal a pánikom enyhült. Piszét újra rám bízta az anyja. Ilyenkor közösen mértünk
vércukrot, az új géppel. Ő segített, hogy a vér rácseppenjen a stikszre. Mire a gép kisípolta az eredményt, ő már rég bemondta. Minden egyes alkalommal megkérdezte ez jó papa? Időközönként megkérdezte. Papa mérünk? Ha igen akkor szaladt be, ha nem akkor játszott tovább.
Lépten nyomon diabetikus szakorvost kerestem. Közben mértem a cukraimat magamnak, úgy ahogy a professzorom megkívánta. Mindezek ellenére ugyanolyan szigorú diéta és mozgás mellett azonos insulin mennyiséggel, huszonnégyszer hypoztam egy hónap alatt. Most ezt akarta a szervezetem, nem magasan tartani.
Áprilisban elérkezett a következő, immáron az utolsó ellenőrzés időpontja. Vera vitt bennünket Budapestre. Reggel fél hét előtt bent voltunk a kórházban. A nejem csillapítgatott, ne tápláljak túl sok reményt. Azért egy kicsit reménykedtem, tele voltam feszültséggel. Mértünk vércukrot, szúrtam és megettem a reggelit. Rövid időn belül megtörtént a vérvétel, kezdődött a várakozás. Soha sem lehetett kiszámítani, hogy mikor kerülök sorra, vagy mikor kezdi meg a rendelést. Megmértük a testsúlyomat. Nyolc kilóval kevesebb volt a megszokottnál.
Ültünk és vártunk. A többi orvos rég megkezdte a rendelést, az enyém még nem. Félóránként üzengetett, hogy már csak tíz perc és jön. Ilyen állapotban nehezemre esett a várakozás. Ráadásul a huszonöt év alatt, most voltam először az első. Se sorszám, se megadott időpont.
A betegek egyeztek meg egymás között. Türelmetlenségünket csillapítandó, egy fiatal doktornő belekotnyeleskedett a rendelésbe. Egyenként behívott bennünket, átnézte a magunkkal hozott eredményeket, megmérte a vérnyomásunkat. Az enyém száztizenöt per nyolcvan volt. Jegyzetelt. A professzor úrtól mindig azt az utasítást kaptam, hogy tartsam százhúsz alatt. Végigvizitelt mindenkit, mi pedig vártuk a félórákra szóló tízperceket. Éppen a másodiknak érkező beteg volt nála, amikor végre megérkezett a professzor. A falnak támaszkodva, ránk se nézve, szó nélkül beosont. A nejem megjegyezte, komoly fájdalmai lehetnek, mert a tekintete is zavarosnak tűnt. Egyből a második beteggel kezdett, nem törődve a sorrenddel. Neki mindegy volt, hogy ki, mikor érkezett, csak minél előbb túl legyen a rendelésen. Pattanásig feszültek az idegeim. Mióta idejárok, most hamar végezhettem volna. Főleg ha időben elkezdi a rendelést. Akkor még én is nyugodtabb lettem volna. Így még fél órát tolódott. Féltizenkettő táján következtem. Leültem, semmit sem kérdezett, hanem a doktornő jegyzetei alapján nekem esett. Alacsony a vérnyomásom, túl vagyok gyógyszerezve. Szavába vágtam. Másfél évvel ezelőtt egy ellenőrzéskor megállapodtunk, hogy az otthoni mérések alapján telefonon megbeszéljük a megfelelő a-gyógyszeradagolást. Akkor ezt jóváhagyta. Közbevetésemre némán hallgatott. Megjegyzem, hogy este miután hazaértem, visszaméréskor százötven per nyolcvanat mértünk. Azért vannak a hypok is, mert túl adagolom az insulint, tette hozzá. Ezelőtt két hónappal még azt mondta, hogy túl magasan tartom a cukromat. Ki érti ezt? Szerinte túl kevés eredményt hoztam. Na, álljunk meg egy szóra! Ha egy fődiabetológusnak két hónap alatt, több mint száz eredmény, plusz havi huszonnégy hypo mérése nem elegendő, akkor mi? A mérés időpontjai sem feleltek meg. Nagyon sajnálom, én akkor hypozom amikor rám jön. A többiek pedig zömmel a kritikus időpontok voltak. Így csinálom már tizenöt éve, mondtam visszafojtott hangon. Igyekeztem a bennem lévő dinamitot leszorítani. Bejött hozzá egy férfihang, valamit megbeszéltek, kiment. Bejött helyette egy női hang, kedélyesen cseverésztek. Semmi elnézés, vagy türelem,vagy, hogy mindjárt folytatjuk. A beszélgetésükből jöttem rá, hogy már rég nem hozzám beszél. Ugyanis, én nem lehetek terhes, ők pedig valami ilyesmit tárgyaltak, amennyire egyáltalán odafigyeltem. A robbanás határán voltam, megszűnt a külvilág. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy visszafogjam magam. Bosszantott, hogy levegőnek néz, mintha itt se lennék. Ez a gondolat még inkább felbőszített. Emelgettem a vakóra tetejét, minden cél nélkül. Töprengtem, hogy mit csináljak? Döntsem rá az asztalt, vagy nyúljak át felette és fogjam meg a grabancát és kenjem a falra? A szövegből észrevettem, hogy ismét hozzám
karattyol. Az indulattól nem tudtam odafigyelni, egyszerűen nyersen odavágtam, maga az orvos. Ekkor beleszólt a feleségem. Látta rajtam, hogy csak egy szikra kell és robbanok. Sajnált is, mert tudta, amiért jöttünk abból semmi sem lesz. Szó sem esett a pánikról, pedig nekem az lett volna a legfontosabb. Cumyka hangjára kaptam fel a fejem. Mi segítségért jöttünk, nem azért, hogy mindenbe belekössön. Mire a másik. De asszonyom, csak abból tudok főzni amit hoznak. Eddig azt gondoltam, hogy orvossal állok szemben, nem pedig egy szakáccsal. Arrogánsan szólt vissza a nejemnek. Nem is régen, jó csapat voltunk együtt, szerinte. Ez itt el sem tudja képzelni, hogy mi mindent állt ki és tett meg értem ez az asszony a hosszú évek során. Minimum a tisztelet kijárna. Meglepetésére véget vetettem a számonkérésnek. Ahelyett, hogy a falhoz vágtam volna, vagy a falra kenném, elővettem úri mivoltomat, ennyit szóltam Cumykának. Gyere menjünk innen! Azzal felpattantam és megindultam az ajtóhoz. Ismertem a járást, jó néhányszor megtettem ezt az utat. Nejem jött utánam. Eldöntöttem, ide soha többé nem jövök. Az ajtóban Vera várt. Egyből észrevette rajtam, milyen feldúlt vagyok. Ennyit kérdezett. Mi van papa? Ez nem normális. Ez nem tökéletes, soroltam hangosan. Mit sem törődve azzal, hogy a többi beteg is hallja. Be az autóba, irány haza. Nemcsak Budapesten vannak jó orvosok.
Amint elhagytuk a várost megkönnyebbültem. Régen ezt akartam. Egy ember viselkedésén át, így lehet megutálni az egész várost.
Az esetet követően beszéltem telefonon János barátommal. Neki, szívelégtelensége van, állítólag a cukortól. Jó, hogy van ez a diabetes, így minden betegséget rá lehet fogni szövődményként. Nemrég, mondta neki egy szívspecialista, hogy az ilyen bay-pass műtétek, ami rá is vár, előfordulnak nem diabeteses, tizenéves fiatalok között is. Elmondta, hogy ő is így járt a pesti professzorával, és egyszerűen elküldte a fenébe. Mire a neje azt mondta: kezet foghatsz a barátoddal.
Egy betegcentrikus emberbarát orvos és a Lantus
Magamra voltam utalva, amíg másik orvost nem találok. Folytattam a keresést, elsősorban a győri diabetológus után kutattam. Csak jót hallottam róla. Magamtól abbahagytam annak a gyógyszernek a szedését amelyre rá volt írva, hogy a cukorszintet befolyásolja. Annak idején megkérdeztem a professzoromat, mivel az ő ajánlatára szedtem, hogy nem ettől vannak-e a hypoim? Mire azt válaszolta, kizárt dolog, ne törődjek a mellékhatásokkal. Mióta abbahagytam a hypoim csodák csodájára látványosan ritkultak. Annyira csökkent le a számuk amennyi egy insulinos cukorbeteg esetén természetes.
Ezen a héten ismét elmentem a pszichiáterhez. Újabb gyógyszert írt fel, amit azonnal szedni kezdtem. Vesztemre.
A szedés megkezdését követő napon újra rámtört a roham. Késő délután volt, de sütött a nap. Megint kábulni kezdtem, sötétedett minden. És ezeket követték a többi tünetek. A kinti padra leroskadtam és kezembe temetett arccal vártam a folytatást. Kétségbeesetten töprengtem, hogy ki az Úristen fog rajtam segíteni? Senki. Jobb lenne, ha véget érne az élet. Megszűnne a rettegés, lelki és fizikai fájdalom. Távolról név szerint szólított valaki. Mi van Franci? A pánik, mondtam. Látom, szólt a távolodó hang.
Hívtam a nejem, mértünk vércukorszintet. Megint tizenhat fölött volt. Azonnal felhívtam a lakásán a pszichiáteremet, és megegyeztünk, hogy ezt a gyógyszert abbahagyom. Három-négy hónapig kellett volna szednem, hogy megszokjam és hatásos legyen. Addig? Ajánlottak egy doktornőt, aki régebben diabetessel foglalkozott. A megadott időpontban felkerestem. Velem hozott papírjaimnak felét át is nézte. Átrendezte a napirendemet. Az eddigi tartós és háromszori gyorshatású insulin helyett, háromszori gyorshatású és éjszakára tartóst javasolt. Mindezt hatszori étkezéssel. Kedves volt, szimpatikus.
Hazafelé átrágtam az ajánlott napirendet, rájöttem, hogy vacsora idején óriási baklövést követett el. Hazaértem, azonnal felhívtam. Nekem adott igazat, de a bizalmam megrendült.
Két hét múlva kellett volna visszamennem hozzá, de ehelyett felhívtam telefonon és
tapintatosan azt mondtam, hogy nem volt bátorságom az átálláshoz. Becsületességét dícséri, hogy ez idő alatt rájött, nem ő az, akinek ilyen súlyos esettel foglalkoznia kell. Szerzett maga helyett egy diabetológust. Az időpontot is megbeszélte vele. Lázasan kutattam tovább a közeli ismerősök és barátok segítségével szakorvos után. Hallottam olyanról, aki tartós insulin és tabletta keverékét alkalmazta. Ilyen megoldásra gondoltam én is. Bitosan kiküszöbölné a hypokat. Megnyugtatna és megszűnnének a pánikjaim. Csakhogy a diabetes orvosok nagyon tabletta ellenesek. Pláne az olyan régóta insulint használó cukorbetegesetében, mint én. Meggyőződésem, hogy azért vannak ellene, mert az olyan cukorbetegek, akik tablettára vannak állítva, legalábbis az én ismeretségi körömben, semmibe veszik a diétát. Ha éppen gyümölcsszezon van, akkor kilószámra eszik, beleértve a szőlőt is. Az ebédjük ugyanaz, mint egy egészséges emberé. Belefér a rétestől kezdve a lekváros buktáig minden. Majd jöhet rá öthat
üveg sör. Másnap az orvosnál: doktor úr én tartom a diétámat, pedig óriási cukrokat mér az a fránya műszer. Nem az orvosokat hibáztatom azért, hogy tabletta ellenesek. Mit tudnának ilyen esetben csinálni? Kénytelenek hinni a betegnek, ugyanis nem tudja ellenőrizni, az pedig nem őszinte hozzá. Az alacsonyabb vércukorszint eléréséért mindig nagyobb és nagyobb adag gyógyszert kénytelen felírni nekik. Kérdés, ha egy ilyen beteg olyan pontosan tartaná a diétáját mint én, akinek a felesége digitális mérlegen méri a kiszabott mennyiséget, a maradékot pedig számológépen ellenőrzi, még mi és mennyi fér bele. Vajon ilyen esetben is megbízhatatlan lenne a gyógyszer? Nincsen a világon olyan diabetológus, aki a rizikót vállalná, ugyanis tapasztalatot csak az iméntiekből szerzett. Ilyen orvost én sem találtam. Tovább kutattam a győri diabetológus után. Felhívtam betegtársamat, aki két hónapja ígéretet tett, hogy megtudja a nevét. Néhány nap múlva visszahívott telefonon és közölte az orvos nevét. Ennyi elég volt nekem. Aznap este felhívtam Kareszéket, akikkel, jó pár évvel ezelőtt szoros barátság alakult ki közöttünk. Az utóbbi időben jobbára telefonon tartottuk a kapcsolatot. Ha problémám volt, nyugodtan fordulhattam hozzájuk. Karesz felesége, Margit vette fel a kagylót. Természetes volt, kedves, mintha tegnap váltunk volna el egymástól. Elmondtam a problémámat, mire azt válaszolta, hogy a lánya Timi, éppen abban a kórházban ápolónő, egy másik osztályon. Most dolgozik, estére itthon lesz. Biztosan segít. Kareszal is váltottunk néhány szót, nem változott semmit. Egyszerű, természetes volt mint régen. Olyan a modora, hogy soha senkit meg nem bántana.
Késő este beszéltem Timivel, aki a találkozásunk óta felnőtt, férjes fiatalasszonnyá vált.
Amint beleszólt a telefonba az apja hangszínét és az anyja természetének a keverékét hallottam ki belőle. Megkönnyebbültem és bátran előhozakodtam a kérésemmel. Természetesen segít és megkeresi nekem az orvost, és két nap múlva jelentkezik telefonon.
Így is történt. Még az időpontot is megbeszélte vele. Ő elkísér bennünket, tette hozzá. A találkozó megegyezett az előzőekben említett orvos által megadott időponttal, az utóbbit választottam.
A Timiéknél találkoztunk, együtt mentünk az orvoshoz. Megérkezésünk után, kis idő elteltével kijött az említett főorvos, Timi beszélt vele. Elmondta, hogy mi vagyunk azok, akikről szó van. Odalépett hozzám, kezet fogtunk és bemutatkoztunk egymásnak. Türelmet kért, mert éppen beteg volt nála, néhány perc múlva szólított.
Az izgalomtól a torkomban dobogott a szívem. Később kiderült nem kellett volna, mert nem számítottam ilyen bizalomgerjesztő, emberbarát fogadtatásra. Nem ehhez voltam hozzászokva. Az eddigiek során, ha ellenőrzésen voltam, úgy éreztem magam, mint egy bűnöző. Azok számonkérések voltak, ezek pedig beszélgetések, egy melegszívű betegcentrikus orvos és egy beteg között. Olyan volt a kisugárzása, hogy őszinteségre sarkallta az embert.
Helyet kínált egy kanapén, ő egy picit távolabb tőlem, balra egy széken ült, beszélgettünk. Immáron teljesen fellazultam, ömlött belőlem a szó, gyorsan mindent elhadartam. Siettem,
ehhez voltam hozzászokva. Nyugodt meleg hangon bele-bele kérdezett, és válaszolt a kérdéseimre. Harmincöt évnyi diabetes után tőle tudtam meg, hogy kezdetekor, ezerkilenszázhatvannyolcban, miért gyógyultam meg átmenetileg? Miért van az, hogy komoly fizikai munka, vagy bő egy órás edzés után, órákkal jelentkezik a hypo. Megkapó volt mikor azt mondta, hogy együttérezni tud, de átélni nem, a helyzetünket. Az is nagyon szimpatikus volt, hogy ha valakinek magas vércukrot mérnek, mondja meg, ha megevett egy szelet tortát, de ne állítsa azt, miszerint tartja a diétát. Ha igazat mondanak neki, akkor ő mindent ért. Halkan hozzáfűzte, emberek vagyunk.
Rátértünk a problémámra, mitől van és hogy lehet kiküszöbölni? Véleménye szerint, a pánikom attól lehet, a sok hypon kívül, hogy nagyon sokat vagyok egyedül. Mire én: már tíz éve így van. Szerinte most jött ki rajtam. A gyógykezelésben az első az lenne, hogy a hypok gyakoriságát megszüntessük. Felmerült, mint lehetőség, hogy az akkori tartós insulinomat, plusz egy helyen megbontsuk. Így kisebb lenne az ingadozás. Reggel, délben, és éjszakára kéne tartósat szúrnom, háromszori gyorshatású mellett. Megemlítettem a tablettát, amit azonnal elvetett. Helyette ajánlotta a nálunk nem kapható, az Aventis cég által gyártott,
Lantus nevű insulint. Ezt naponta egyszer kell beadni, és huszonnégy órán keresztül egyenletes vércukorszintet biztosít. Ehhez háromszori étkezés, előttük gyorshatású insulinnal. Mindezek szépséghibája, hogy a Lantust nekem kell külföldről a saját pénzemen behozatni. A nejem, azonnal rávágta, ezt kérjük. Neki nem számított a pénz,ha az egészségemről volt szó, ha abban a pillanatban azt sem tudta honnan lesz rávaló. Ebben a megoldásban állapodtunk meg. Egyedüllétemre nincs orvosság. A főorvos úr, azonnal felírta receptre az insulinokat és egyben egy injekciót, eszméletvesztéses hypo esetére. Ezt eddig egyik orvosom sem javasolta. Igaz ha egyedül vagyok nem tudom használni, mégis enyhít egy picit a pánikomon. Közben elmondta, hogy a külföldi insulinhoz hogyan jutunk hozzá. Megadta a szolgálat nevét és telefonszámát, amelyik rövid idő alatt behozza.
Amikor mindent megbeszéltünk, a főorvos úr megköszönte bizalmamat, hogy hozzáfordultam segítségért és őt választottam. Megkérdeztem, hogy mivel tartozom? Meglepetésemre ennyit mondott: barátsággal. Bezárult mögöttünk az ajtó, Cumyka mint mindig egyből megkérdezte tőlem: Na, Papi? Ő kell nekem. Ő az én orvosom, válaszoltam.
Visszamentünk Margitékhoz, ebéddel várt bennünket mint régi családtagokat. Majd, irány haza. Azonnal visszamondtam a másik orvosomat, ezzel véget ért a keresés.
Amint hazaértünk, Cumyka felhívta az ajánlott szolgálatot,kiderült, hogy előre kell euróban fizetni. Vajon honnan lesz eurónk? A bankok már zárva. A nejem pedig másnap postázni akarta, hogy minél előbb meglegyen. Eszembe jutott János barátom, felhívtam. Felesége, Marika vette fel a kagylót. Elmeséltem a történteket, hogy miért keresem? Nekik van -válaszolta azonnal.
Egy órán belül, személyesen elhozta, és a kezünkbe nyomta. Megjegyezte, a pénzt nem kell visszaadni, de azért menjünk el hozzájuk. Ekkora már nagyon zárkózott lettem, és sehova nem mozdultam ki. Még falun belül sem.
Egy hét múlva Vera és Tibi mentek el a gyógyszerért Budapestre. Nem szívesen megyek oda, nem szeretem azt a várost. Nálunk minden főváros centrikus, mintha vidéken alacsonyabb rendű emberek élnének. Pedig nekünk sokkal jobban meg kell küzdenünk mindenért. A faluról nem is beszélve.
Kezünkben volt a Lantus insulin, már hívtuk is a főorvos urat. Bánatomra közölte, hogy beállításhoz néhány napra kórházba kell vonulnom. Az időpontjúnius elején egy csütörtöki napra esett. Tinike férje, Peti vitt bennünket, hogy Cumykát mentesítse a vezetés alól. Vakságomra való tekintettel, külön kétágyas szobát kaptam, benti fürdővel és vécével.
Feszült, robbanékony voltam a pánikomtól. Most pedig ráadásként itt ez az ismeretlen hely. Szerencsére a vizsgálatokon hamar túlestem, sehova nem kellett mennem, mindent helyben elvégeztek. Az átállítást aznap elkezdték, ebéd előtt máris az új insulint kaptam. Este Vera jött
Cumykáért. Búcsúzáskor sírva fakadtak, nekem is kifolytak a könnyeim.
Mikor magamra maradtam, mozdulatlanul ültem hosszú, hosszú ideig, az ágyam szélén. Töprengtem, szorongtam mi lesz ha rám tör a pánik? Mi lesz, ha jön az ál, vagy a valódi hypo? Annak ellenére hogy a főorvos úr kizárólag nekem szereltetett be, egy nyomógombot, amit bármikor megnyomhatok, ha valamire szükségem lenne. Az ápolónők azonnal ott teremnek. Elhatároztam, hogy csak végső esetben használom, mert ha nem valós a rosszullétem, akkor feleslegesen ugráltatnám az amúgy is elfoglalt nővéreket. Bentlétem alatt egyszer sem használtam. Cumyka mielőtt elment, mindent úgy pakolt, hogy könnyen megtaláljam. Bekapcsoltam a rádiót. Nem érdekelt. Végigfeküdtem az ágyon, így sem volt jó. Sűrűn emelgettem az órám fedelét, ettől azonban nem telt gyorsabban az idő.
Félóra múlva hívtam Verát, hogy vajon merre járnak? Közel jártak már a faluhoz, ettől kezdve
csak az otthoni környezetre tudtam gondolni. Többször is beszéltünk. Hol az egyikük, hol a másikuk telefonált. Így egy picit velük éreztem magam.
Időközben jöttek egy-egy cukrot és vérnyomást mérni. Majd következett az esti vizit. Néha, néha benéztek rám. Altatóval nehezen elaludtam.
Hajnali kettőkor volt cukormérés, meglepően sokat zuhant az estihez képest. Visszaaludni nem tudtam, aggódtam hátha hypo lesz belőle. Jó volt a megérzésem. Négy óra körül rám tört a rosszullét. Nem tudtam, hogy a rettegéstől a pánik, vagy valódi hypo-e? Sejtettem, hogy magas most nem lehet. Türelmetlenül vártam, minden neszre felfigyelve, hátha benéz rám valaki. Így is történt. Fiatal nővérke lépett be a szobámba. Megkértem, hogy mérje meg a vércukromat. Megmérte, hypo volt. Kivédtem és türelmetlenül vártam a reggelt, hogy Cumykáék megérkezzenek. Ekkor megszólalt a mobilom, már úton voltak. Fél hatkor pedig bent a szobámban. Vera visszament dolgozni, a nejem pedig egész nap velem maradt. Megbeszéltük, ilyenkor mindennap bejön, estig velem lesz, és az éjjelt a Kareszéknál tölti. Ők felajánlották a fiatalok szobáját, azok pedig addig máshová költöznek. Azután rátértünk arra, hogy adjunk-e az orvosnak pénzt vagy sem? Nem tudtuk mire vélni, ezt az előzékeny, tapintatos, figyelmes bánásmódot. Máshoz voltunk hozzászokva. Végül megegyeztünk, biztosan pénzt várnak érte. Mint később kiderült óriásit tévedtünk.
Aznap délelőtt Cumyka kileste, mikor van a szobájában a főorvos úr egyedül. Bekopogott érdeklődés címén hozzá. Kedvesen, udvariasan fogadta, mint eddig mindig. Amikor nejem átakarta adni a borítékot, szinte tajtékozva mondta, ha ezért jött akkor távozzon és nyitotta is az ajtót. Nagyon megszerettem a férjét és nem ezért csinálom, mondta kissé megenyhülten. Visszafojthatta az indulatát, hiszen minden szava arról tanúskodott, hogy egy igazi úriember. Az pedig, hogy szereti a betegét, az számomra nagyon megható. Idáig nem találkoztam ilyennel. Talán a háziorvosunk volt hasonló, akiről az első fejezetek egyikében írtam.
Nejem és a főorvos úr békét kötöttek. Végül is, egy célért harcoltak. Cumyka hamar rájött, hogy itt tényleg nem a pénzért van minden. Ez az orvos egy rendkívüli ember. Később megjegyezte nekem, hogy ezzel a dokival mindenről csak őszintén szabad beszélni. A főorvos úr pedig kellő emberismerettel rendelkezik ahhoz, hogy azonnal lássa ez az asszony mindenre képes a férjéért. Ő volt az egyetlen aki ezt jól látta, az eddigi orvosaim közül. Beszélgetésük megszelídült, azóta is szent a béke köztük. Cumyka hozzám már jókedvűen jött be, mosolyogva mesélte a történteket.
Orvos és beteg között ez a párnapos kapcsolat már most mélyebb, őszintébb, mint az előzővel huszonöt év alatt sem. Testsúly, cukor, vérnyomásméréssel valamint szúrással és evéssel telt a napom. Testsúlyom ekkorra tizenhárom kilóval kevesebb volt a megszokottnál. Cumykával néha-néha lementünk cigarettázni, vagy sétálni az utcára.
Az esti vizitkor a főorvos úr helyettese, egy doktornő lépett be. Csökkentett a gyorshatású insulin mennyiségén, hogy elkerüljük az éjszakai hypot. Közben megkérdezte a nejemet, hogy mikor és mivel megy haza? Elmondtuk a tervezetünket. Mire ő: miért nem alszik itt, van egy
szabad ágy a férje mellett. Hát szabad? kérdezte a nejem. Miért ne szabadna, hiszen üres és remélhetőleg nem lesz rá szükség. Meglepetésünkben szólni sem tudtunk. Hebegtünk valami köszönjük félét.
A vizit véget ért, mi örömmel konstatáltuk az eseményeket. Vak emberrel ennél jobbat nem tehetett volna. Ezen az osztályon mindenki ilyen?
Később az étkezés utáni cukormérésnél túl magas, tizennégy fölötti értéket mértek. A nővér látta rajtam az elkeseredettséget, de szó nélkül kiment. Másodperceken belül megjelent a doktornő, két ápolónő kíséretében. Megnyugtatott, hogy az ilyen magas eredmény beállításkor előfordulhat. Hozzátette, igyak sok-sok folyadékot, mert azzal védem a vesémet.
Melyik kórházban teszik ezt meg a betegekkel, hol figyelmesek ennyire? Csak itt! Pedig nem hiszem, hogy itt jobban megfizetik az orvosokat, vagy az aszisztenciát, mint máshol. Nekem ez rejtély marad örökre. Vagy mégsem? Lehet az a titok nyitja, hogy olyanok a beosztottak is mint a főnökük. Lehet, hogy ez ilyen egyszerű? Nem tudom.
Ettől kezdve a nappalaim és az éjszakáim is nyugodtabban teltek. Cumyka nagyrészt átvette a nővérek feladatát, a cukor mérést is beleértve. Csak éjjel keltettek ők.
Azon az éjszakán egy szimpatikus nővérke volt szolgálatban. Semmiképpen sem tudott vért kicsikarni az ujjaimból, ugyanis olyan kemények voltak, mint egy kavics. Cumyka adott nekem egy otthonról hozott tűt, határozottan belevágtam az ujjamba. Mindjárt lett megfelelő vérmennyiség. A nővér halkan ennyit mondott, szegénykém. Hát még ő is? Gondoltam. Az eredmény kettő öt. Hypo. Észre sem vette? Kérdezte az ápolónő. Ez a bajom, válaszoltam. Azon a napon sok látogatóm volt. Tinike férjével, és Danikával az unokámmal. Vera, Tibi, Bencike és a kis virágszálam. Bencike az ágyak láttán, álmos lett, végigfeküdt az egyiken. Talán hét nyolc másodpercig. Pisze megszokott helyére, az ölembe fészkelte magát.
Este jöttek Kareszék, az egész család. Minden nap látogattak, akárcsak Vera leányom, de ő volt, hogy napjában kétszer is. Egy alkalommal Margiték veje is eljött, pedig ő engem nem ismert. Jó benyomást tett rám, tökéletesen beleillik ebbe a családba.
A Lantus insulin használata bevált. A hypoim megszűntek. A vércukraim nem voltak sem túl alacsonyak, sem magasak. Általában tíz alattiak, beleértve az étkezés utániakat is.
Így az ötödik napon hazajöhettem. Vera és a kis gyönyörűségem jött értünk. Kezdődött az itthoni életre való áttérés. Mert a kórházi és az itteni között, ég és föld a különbség.
Napjaim nagy része az insulin mennyiség kitapasztalásával telt. A gyakoribb mozgás, a séta, a könnyebb fizikai munka és az edzések figyelembe vételével. Mindez sok-sok cukorméréssel járt. A Lantus használatával volt olyan nap, amikor nulla egész kilenctized eltérés mutatkozott, huszonnégy óra alatt. Az étkezés után mért eredményekkel együtt. Igaz, néhanéha
becsúszott egy-egy hypo. Havonta talán egy-két alkalommal. Ezeket kizárólag magamnak köszönhettem, mert nem figyeltem kellőképpen. Ennyi hypo egy cukorbeteg esetében megengedhető.
Ide kívánkozik, hogy vércukorszint ingadozás a Lantus esetén is előfordulhat, de ez kizárólag a gyorshatású insulinnak, valamint a rendszertelen mozgásnak köszönhető. A legfontosabb, hogy ezzel egyidejűleg a pánikrohamaim megszűntek. A pánikom nem, az valószínűleg a társam marad a diabetesemmel és vakságommal életem végéig. Az is haladás, hogy egyáltalán tudok uralkodni felette. Az eddigi napi háromszor egy nyugtatómat, kétszer félre csökkentettem, és a gyávaságomnak tudható be, hogy nem hagyom el teljesen.
Attól félek a legjobban, nehogy akkor törjön rám, amikor az unokáim nálunk alszanak. Ugyanis ha őket megkapjuk, az bearanyozza a napunkat. Nekünk nagyszülőknek az unokáink iránt érzett szeretetünk egy különös magyarázhatatlan szerelem. Mikor nagy nehezen megkapjuk őket, bevált szokás, hogy a Bencike a mamival, a Pisze pedig velem alszik. Ilyenkor nagy az evés, ivás részükről, a mami nem győz ugrálni körülöttük, hogy a kedvükben járjon. Este jön a lubickolás, itt mindent szabad, vizet annyit engednek amennyit akarnak.
Lehet pacsálni, úszik a fürdőszoba, hiszen azért van. Pisze nem győzi kivárni, hogy végezzek és végre lefeküdjek.
Kezdődik az éjszakába nyúló beszélgetés, megannyi kérdéssel. Miért redőny a redőny? Biztosan Redőny Jenő találta fel mondtam tréfálkozva. Ez elindította a lavinát. Miért ablak az ablak? Miért nem hokedliból eszünk? Mitől lesz fél a Hold? Milyen messze vannak a csillagok? Milyen ruhában járt az ősember? Hogyan varrt magának? Mivel csiholta a tüzet? Milyen edényben főzött? Hol lakott? Miből volt a takarója? Ha most közénk csöppenne, megértené-e a mi szavunkat? Erre példának elmondom neki a halotti beszéd egy részletét. Nevet, majd előveszi kedvenc meséskönyvét és felolvas, mert a papa nem lát.
Hirtelen átvált. Papa, megtanultam egy verset. Mondd el szívecském, hallgatom. Gyorsan elhadarja, nehogy valamit kihagyjon. Elmondatom vele tagoltan, ahogy írva van. Ismét elmondja, ekkor a két stílust összevonva, tökéletes hangsúllyal.
A másik szobából jön a rendre utasítás a mamitól. Most már tessék aludni! Visszafojtott hangon folytatjuk. Végtére is ki az úr a háznál? Az unokáim!. Ki más? Bencike átvágtat a folyosón, keresztül hasal rajtunk, nem akar kimaradni semmiből.
Későre jár, elfáradnak, és akkor szó nélkül alusznak. Már csak az egyenletes szuszogásuk hallatszik. Másnap megegyezünk, hogy hamarosan megint jönnek.
Újra ketten maradunk és ilyenkor megint csend lesz., és néha-néha megérintve elkezdi körülöttem táncát a pánik.
Augusztusban mentem vissza Győrbe eszmecserére. Azért nevezem így, mert a főorvos úr mondta, hogy mi orvosok, az önök tapasztalataiból tanulunk. Eddig mindig jó hangulatú és őszinte megbeszélések zajlottak közöttünk. Elmondtam tapasztalataimat, elsősorban a Lantus insulin alkalmazásáról megfigyelteket, mivel még nagyon kevesen használjuk az országban.
Ő pedig az orvosi tudásával kiegészíti. Halvány árnyékot vet közénk, hogy én dohányzom, ő pedig a végtelenségig elnézi. Egyetlen alkalommal szóba hozta, hogy látja az ujjaimon a dohányzás nyomait. Nem tagadtam. Tudja milyen ártalmas, főként egy cukorbeteg esetében? Kérdezte. Igen, tudom, tisztában vagyok vele, válaszoltam. Mindenről le tudok mondani, erről nem. Akkor sem, ha ebbe döglöm bele. Tettem hozzá. Azt csak magamnak mondom, hogy ennyit nekem is szabadjon. Igyekszem úgy elfoglalni magam, hogy minél kevesebb időm jusson rá. Többé nem hozta szóba, én pedig nagyokat hallgatok.
Megbeszéltük a hasnyálmirigy átültetés lehetőségét, megegyeztünk, hogy ez még nagyon gyerekcipőben jár. Cukorbeteg esetében több kárt okozhatna, mint hasznot. Találkozónk előtt, otthon átrágtuk nejemmel, hogy jobb volna reggel szúrni a Lantust. Így vacsorával véget érne a napom. Eddig várnom kellett, este tíz óráig, mert akkor volt esedékes. Előhozakodtam vele. Mire ő, semmi akadálya. A Lantus a nap bármely szakában szúrható, az a lényeg, hogy mindig ugyanabban az időpontban történjék. Megbeszéltük, hogyan és mi módon történjen az átállás. Ha valami probléma adódna, akkor hívjam fel telefonon. Kaptunk névjegykártyát, amelyen három telefonszám szerepelt, köztük egy személyre szóló mobil. Ellátott bennünket tűvel, a későbbiek során insulinnal is.
Ettől az embertől eddig még csak kaptam. Ami a legmeglepőbb számomra, hogy a személyes, szinte családias megbeszéléseken szóba került a szemem. Az, hogy jártam vele Amerikában és amikor a nejem a nagybátyámmal együtt felajánlotta volna a szemét, ha van átültetésre lehetőség. Mire ő: én is felajánlanám. Véget ért a megbeszélés.
Otthon még aznap nekiláttam az átállásnak, a megbeszéltek szerint. Minden tűrhetően ment, annyi volt a bökkenő, hogy délre a cukraim túlságosan leestek. Telefonon megbeszéltük, hogy iktassak be egy délelőtti étkezést. Kialakult, a gyorshatású insulinból kevesebbet, a lantusból nagyobb mennyiséget kellett szúrnom.
Legközelebbi találkozásunkkor átnézte az eredményeimet, és jónak találta. Közösen orvos és beteg megállapítottuk, hogy a Lantus insulin kitűnő, a világon egyedülállóan működik. Ami aggodalommal tölt el, a János barátom bay-pass műtétje körüli huza-vona. Az ő szíve is
állítólag a cukorbetegségtől ment tönkre. A beavatkozás előtt minden áron találkozni akartam vele,mert egy vak ember szerencsét hoz. Találkozásunkkor a műtétet végző orvosnak megüzentem, hogy műtét közben el ne rontsa azt az áldott jó szívét. Nehogy olyan szívtelenné, vagy kőszívűbbé váljon, mint akikkel úton-útfélen találkozik az ember. Figyelem a körülötte zajló eseményeket, hátha én is így járok. Addig is szurkálom magam, pedig már nagyon nehezemre esik, belefáradtam. Amennyi tű megfordult bennem, ha mind bennem hagyták volna, úgy néznék ki, mint egy sündisznó. Szurkálom, mert ezzel is elodázom a halál óráját. Megnehezítve ezzel majdani hóhérom dolgát. A halál így is, úgy is tréfát űz velünk, mi nem tehetünk egyebet, mint keserűen nevetünk rajta.