Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Veres Tamásné


Életke

 

Negyvenkét libát hizlalt Édesanyám, Márton nap előtt kellett leadni a szerződés szerint. Reggel és este megtömte őket, mert egy súlyt el kellett érniük, amikor legszebb lesz a májuk. Nem tudom, mikor kelt fel reggel. Az iskola előtt a bátyám hordta neki a libákat tömésre. Volt, ami már jó nyolc kiló is lehetett, vagy még több is. Ült a földön, egy rossz kabáton, mert már őszre járt az idő, és tömte a libákat. A felhők olyan közel voltak a földhöz, hogy szinte el lehetett volna érni, nem nekem, de apukámnak biztosan. Az én apukám volt a legmagasabb és legerősebb ember.  A bátyám hát adogatta neki egyik libát a másik után. Siettek. Én meg csak ott lábatlankodtam. Nem mindig sikerült elvégezni a munkát teljesen, mert a bátyámnak el kellett indulnia az iskolába.

- Most már indulnod kell Ernőkém.

- De már csak két liba hiányzik.

- Ott a reggelid az asztalon. Moss kezet.

 A bátyám állva hajtotta le a tejet, a száját a kezével törölte meg, azonnal indulnia kellett. A zsíros kenyeret már az úton ette meg. A libák ott voltak a számukra elkerített helyen. Nagyok voltak, hófehér tollakkal, és a gágogásukkal felverték a környéket. Nagyon sok dolga volt Édesanyámnak. Már mosakszik és öltözik át a libatömés után, és lát is a következő feladatához. Bennem nőtt a türelmetlenség, már akkorára dagadt, mint kint a felhők. Türelmetlen vagyok, de egyet biztosan tudok - őt akarom. Azt akarom, hogy felemeljen és én átkarolhassam a nyakát, aztán biztosan nem engedem el. Utálom a libákat. Lám csak kint a szürke rongyos felhőkből elered az eső.

- Édesanyám...

- Várj még kicsikém, ezt azonnal befejezem. Játssz a babáddal.

Nézem a babámat, a sarokba dobtam. Nagy üvegszemei kancsalul néznek a világba.

- Nem látod, nem érek rá. Tömöm a libákat, mert kell az életre a pénz.- mordulok rá a babámra. Anyukám kezében megáll a sodrófa, a tészta vékonyan, engedelmesen terül el a gyúródeszkán. Lisztet szór a tésztára, de közben engem néz. Megigazítja a fehér kötényét, a szeme bepárásodik. Olyan a szeme, mint amikor kék ékkövet a víz alá merítenek.

- Gyere hát ide, Életke.- Leguggol és kitárja a kezét.

Meglódulok, és már a karjaiban is vagyok, ő felemel, kicsit ringat és énekel nekem. Most csak az enyém. Átölelem a nyakát és teljesen hozzá bújok. Érzem az illatát, jó tisztaság illata van, mint mindig.  Majd letesz, és újra leguggol hozzám.

- Nemsokára leadom a libákat, és sokkal több időm lesz, Életke. -  Így szólít: Életke. Tehát értem, értünk csinálja, hát ezért mondja, kell a pénz az Életre, tehát mi vagyunk neki az Élet. Ezt érzem, de megfogalmazni nem tudom.

- Lehet, lesz belőle téli tüzelő, vagy meleg ruha nektek, mert jön a tél. Vagy még az is lehet, hogy futni fogja...- elhallgat, majd sóhajtva ennyit mond:

- Annyi minden kellene, Életke. Már nemsokára eljön a Márton nap és akkor jó lesz. Nézem a kezét. A libák megharapdálták.

- Utálom a libákat - a kötényébe kapaszkodok.

- Tudom. Már nemsokára leadom őket. Nézd csak, itt van a bátyád történelem könyve, nézegetheted itt az asztal sarkán. Aztán, ha iskolába jársz, te is megismered a betűket és a betűkön át a titkokat. Maradj itt az asztalnál és beszélgessünk.

- A könyvről, a történelemkönyvről?

- Akár arról is, ha akarod.

- Inkább a babámmal játszanék.

- Jól van, de én itt vagyok.

A babám a sarokban hever.

- Na, gyere Életke, nemsokára Márton nap lesz, tudtad, Életke? - Felveszem, magamhoz szorítom és dúdolok neki. Eláll az eső, az ablakból figyelem az ugart. Lehűlt a levegő, köd ereszkedik le, lassan elnyeli az ugart. Már mindent elnyelt a köd, csak a mi házunkat nem, pedig lám csak majdnem az ablakig tolakodott. Várom, hogy apám haza érjen.  Várom, hogy végre elmondhassam a verset, mert én vagyok az aranyhajú lánya.

 

Látom Az Anyám mozdulatát, ahogyan búza szőke haját szigorú kis kontyba tekeri. Látom, ahogyan égkék szemével rám néz, látom a szeretet ezernyi csilláma játszik a tekintetében. Akárhányszor búzatábla mellett megyek el és felnézek az égre, érzem egészen közel van. Ahogyan felbontom a fűszeres tasakot, vagy megigazítom a rakoncátlan hajam, azzal a mozdulattal, ahogyan Ő is tette, önkéntelenül.... Tudom, hiába ment több mint harminc éve, valahogyan itt megmaradt, velem. Itt maradt a lelkemben, az emlékeimben, mozdulataimban, drága egyetlen Édesanyám!

doboz alja
oldal alja