Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Horváth Zoltán (Matula)


Élő adás.

Egyik nap a Hobby Rádióban lement egy riport a Tarcsával.
Nem sokkal később megkeresett egy számomra addig ismeretlennek hitt Hölgy, mondván, hogy Ő, készítette a riportot, és úgy gondolta, hogy talán ÉÉN is vagyok annyira fura figura, akinek a riportja még a rádiónak is hozhat némi kis + hallgatóságot.
- De hát hogyan találtál rám?
- Meg miből is gondolod, hogy egy fél ország, azaz a hobby Rádió teljes hallgatósága kiváncsi lenne a hülyeségeimre?
Valami kis kitérőnek tűnő mismásolás után kiderült a kiborult, hogy a Tarcsa mószerolt be.
Na mondok magamba, most aztán lesz kapsz!
Aztán a kedves hölgy, mostantól már érdekelt a neve is, tehát emlegessük a továbbiakban Tóth Andrea néven, megbillentette a bilit, merthogy bevallotta, hogy a híres, hírhedt Forma 1-gyel foglalkozó listáról is ismer picit.
Még bennem él az ominózus lista, ahol hamar kiderült számomra, hogy mennyire nem értek a Forma 1-hez, és hogy mennyire nem is érdekel.
Volt a listával egy rövid kis liezonom, majd önként, és dalolva távoztam onnan.
Vannak az ember életében tévedések.
Ez is ilyen volt.
Nos, Andi ezen a listán olvasta a megnyilvánulásaimat, és amikor Várkapitány Urunk megemlítette a nevem, gondolta, lesz, ami lesz, az idő az ÉÉN riportommal is telik.
Mondtam Neki, hogy üsse kavics, legfeljebb országos hírnévre teszek szert.
Innentől tartottuk a kapcsolatot, és próbáltunk időpontot egyeztetni.
Valahogy sosem sikerült.
Ekkor gondoltam egyet, és meghívtam a hölgyet az épp szervezés alatt álló, azóta nagy sikerrel lebonyolódott Lápi Függetlenségi Napra.
Ez a végtelenül remeknek látszó ötletem is kudarcot vallott, hiszen Andi, családi okok miatt nem tudott megjelenni nálam.
ÉÉN már feladtam az Európai ismertség lehetőségét.
A leszart szar is le van szarva.
A Barátaim itt voltak, megzabálták előlem a lecsót, de legalább az időjárás mellett a hangulat is forró volt.
Andi folyamatosnak egyáltalán nem mondható egyetlen alkalomra korlátozódó zaklatása idején felvetette, hogy talán most akkor legyen egy összefoglaló riport a Lápi Függetlenekkel.
Ekkor írtam meg nektek a felkérést, arra a bizonyos konferencia beszélgetésre.
A nagy többségnek sikerült is megjelenni.
Sajnos voltak akik géptelenség miatt nem tudtak mégegyszer velünk örülni, és voltak, akiknek adminisztrációs akadályai voltak a riport elkészülésekor.
Kis akadály után, második nekifutásra létre jött a remek emlék élményének felidézése szavakban.
Bár az anyag még nem teljes, de szerintem érdemes lesz kivárni, mert a felvételen jelenlévők is bizonyíthatják, hogy hitelesen vissza tudtuk idézni azt a bizonyos napot, Balatonkeresztúron.
ÉÉN persze nem hagytam annyiban az országos lefedettséget, és azóta is naponta hívogatom Andit, hogy akkor most már mindenki világhírű, csak ÉÉN vagyok még mindig másodrendű állampolgár.
Szombatra már annyira ráunt a baszogatásra, hogy azt mondta, hogy:
- OK!
Akkor legyen élő beszélgetés.
Puff!
Hát ez meg mi?
Az volt a válasz, hogy ha nagy a szád, akkor vállald föl az élőt.
Szerencsére már csak egy nap volt az adásig, mert nekem úgy elkezdett kalimpálni a szívem, hogy még járni is elfelejtettem.
Csak rágtam magamban a hírt, csak forgattam szinte szemtelen kihívását, hogy éjszaka teljesen elfelejtettem aludni.
Másnap már az egész családom idegeire mentem.
Ebben az elmeállapotban ért utol a műsor idő.
A csacsika családot kitiltottam a lakásból, vagy legalábbis magamra zártam az átjáró ajtaját, és teljes transzban, átszellemülve vártam a skype hívást.
Amikor azonban megcsörrent a skype, mégis az első reakcióm egy olyan erős gyomor összerándulás volt, hogy kishíjján itt helyben szívinfarktust kaptam.
Az első pillanatot valahogy mégis sikerült életben maradással ünnepelnem.
Andi nyugtató szavai a teljes hisztéria peremére sodortak.
Atya ÚÚR Isten!
Hát mééér kell nekem ilyen marhaságokba bele mennem?
Hát kell nekem a világra szóló ismertség?
Menjen a Nagypapy a hülye rádióba!
ÉÉN inkább maradok másodosztályú állampolgár.
De már késő.
Andi csicsereg, és miután bemutatta kollégáját, a Hermann Tibit, Ők gyorsan megbeszélik, hogy a második szám után bejelentkezünk.
Eddigre a székem alá helyezett lavórt már tele izzadtam, mindenféle egyéb testnedvek társaságában.
Most mi lesz?
ÉÉN soha nem fogok tudni megszólalni.
Még két nyugtató szó, és már izzadni is képtelen voltam.
Pörög az agyam.
Mikor jövök ÉÉN?
Ezt úgy hallottam, hogy a profik szemkontaktussal jelzik.
Ez szép!
Most ez hogy fog működni?
Melyikünk szemével fogunk kontaktálni, és hogyan is?
És vajon hol is?
Aztán Tibi egyszer csak elkezd számolni.
Azonnal fel fogtam, hogy a másodperceim most vannak megszámlálva.
- 1 2,
- Melykünk konfol?
- Te jösz! Hangzik el az ellentmondást nem tűrő mondat, Tibi szájából.
- Na de Emberek!
Hát itt vagyok ám ÉÉN is.
Velem mi lesz?
Engem is hallani fog egy egész világegyetem?
De mit fognak hallani?
A makogásomat?
Vagy már csak az utolsó lehelletemet?
Mármint az infarktus előtti utolsót?
- 3.
-Szép délutánt kívánok Kedves hallgatóink!
-Bla-bla-bla...
És hadd mutassam be mai vendégemet: Horváth Zoltánt.
Megbuktam.
Vége az adásnak!
Vége a Galaxisok közötti hírnévnek.
Vége a kedvenc Tüskeváramnak.
Ilyen blama után soha többé nem jelenhetek meg a Várlakócskák között!
Vége mindennek.
El kell bujdosnom a Góbi sivatagban.
Nem kell oda más, csak egy ásó, amivel még méyebbre elásom magam, és marad a remény, hogy valaki csak megszán egy üveg Wodkával, és pár döglött hal konzervvel.
Ekkor meghallom valahonnan a távolodó Transzszibériai expressz felől a Tibi hangját:
- Szia Zoli!
Üdvözöllek a Hobby rádióban.
És megint a csönd.
Az a rohadt néma csönd, ami egyértelműen azt jelenti, hogy ÉÉN jövök.
Tibi Te bitang, ó!
Hát nem érted, hogy ÉÉN már nem fogok soha megszólalni?
ÉÉN már elfelejtettem a magyar nyelvet is, sőt még a hangszálam is megszűnt.
Pofázz már tovább Te nagy Barom!
Andi!
Könyörgöm!
Legalább még másfél másodperc ajándékot kérek az életemből!
De nincs kegyelem.
Egyszer csak meghallom, hogy megindult a szó a torkomból.
- SZI SZIJJaztoook!
Ho-ho-horváth Zo-zo-olt-ááán vagyok.
Emberek!
Levegőt!
Azonnali adásszünet!
Csak ne kérdezz!
Megkönyörülnek szegény, elesett lelkemen.
Andi elkezdi ondani a napi játékot.
Lélegzet.
Gyors lavór csere, de most már egy 50 literes félmetszésűt rakok magam alá.
Na, még egy pelenka váltás is belefér.
Még mindig kussolnom kell.
A trágár szavakból, és az emelkedettebb hangnemből tudom, hogy mindent elrontottam.
A rádiót már lekapcsolták a világ hálóról, és már a TEK is elindult a rohamkocsival értem.
Feszültség oldónak szánt beszéltetés,az elmaradhatatlan:
- Most már Te jössz. - mondattal a végén.
Közben a háttérből hallom, hogy a Tibcsi gépéről folyamatosan ugat Cápa Gáborunk.
Hátha mégis Őt kérdezik!
Vagy legalább abban bíznak, hogy ennyire ÉÉN is tudok majd nyökögni?
Aztán a visszaszámolás.
- 1, 2,
- Ki jön?
Aztán megint Tibi egyáltalán nem megnyugtató hangja:
- Most én, 3.
- Kedves ...
Aztán a kérdés, és valahogy felelek.
Folyamatos nyökögés, majd még egy kérdés.
Válasz.
Lekonf.
Hűűű!
Eddig megvolnánk.
Állítólag kifele zene megy, de ÉÉN ebből semmit nem hallok.
Csak a bíztatás, hogy jól megy a beszéd, és most reklámok mennek.
Már -már tudok válaszolni kérdésekre, de még mindig a reklám alatt suttyomban.
Visszaszámlálás.
Megszólalás.
Már egész jól megy.
Újabb támadás az agyam felé.
Lassan egész jónak tartom ÉÉN is.
Reklám.
Egyeztetés, hogy a következő megszólalásban miről beszéljek, de ne ilyen kurva hosszan, mert lejár az egész műsor idő, pedig még hátra van a lecsó, meg a helikópáter.
Úgy látszik, nemhogy felvettem a ritmust, de már túl sokat is akarok mondani.
Mondóka igazítás.
Zene.
Már egyre jobban érzem magam.
Sőt, megfejtés is akadt. Megszólalás.
Most már tényleg csak arra kell figyelnem, hogy minél kevesebb idő alatt, minél többet tudjak elmondani.
Zene.
Mesike.
Már nem az a fontos, hogy mit mondok, hanem hogy miről szól a történet a két rutinszerű megszólalás között.
Móka vége.
Elköszönés.
Kiugrunk az adásból.
Na mi van?
Elzenélgettétek az időmet?
Csak nem azt akarjátok mondani, hogy eltelt másfél óra?
De igen.
Kicsit szomorú vagyok.
Annyíra megszerettem ilyen rövid idő alatt a két műsorkészítőt, hogy nem akarok kiszállni a konfból.
Szerencsére Ők is úgy érzik, hogy ennek még nincs itt a vége.
Még legalább egy órán át dumcsizunk, minden féléről kötetlenül.
Rádiózásról, rólam, Róluk, és mindenről, ami az eszünkbe jut.
Aztán csak eljött a búcsú ideje.
kikapcsoltam a skype-ot.
És csönd.
...
Mély csönd.

Olyan mély űr támadt bennem.
Mintha tényleg ott lettem volna elásva a Góbi sivatag közepén.
...
Egyedül.
...
Rádiózni akarok!
Remélem, még sikerülni is fog egyszer.

doboz alja
oldal alja