Első koncert
Az igazat megvallva, nem is tartozna ide a történet, de azért okulási célzattal leírom.
Szóval, az úgy kezdődött, hogy köröszt fiam már ovodás kora óta vonzódott a zene iránt. Általánosban már tanult hegedülni, az összes fájdalommal együtt, amivel az jár, amit egy gyakorlatlan, de nagyon lelkes "művész" úr okozni tud.
Aztán a konzi, kicsit gyakorlottabban, és már zongorán is, ahol legalább ha nem üt mellé, és be is van hangolva, akkor nem lehet túl nagy meglepetéseket szerezni.
Innen egyenes út vezetett a Zene Akadémiára.
És itt jött el az ÉÉN kanosszajárásom.
Ugyanis, mint jó keresztapának, kötelező gyakorlat volt a gyermek vizsgáin részt vennem.
Már akkor sem értettem, hogy hogyan lehet embereket imígyen megkínozni.
Pedig általam is jól ismert hangjegyek voltak egy 5 vonalas jegyzetfüzetbe leírva, de a sorrend!
Hát nem kicsit fájt.
Sőt!
Súlyosbítva, a félévenkénti rendszerességgel.
És ne feledkezzünk meg a kötelező mosolyról se, hiszen nekem aztán kötelességem volt buzdítani a feltörekvő ifjuságot.
Aztán a gyermek felcseperedett, le diplomázott, mint zeneszerző, karmester.
Majd a fiatal felnőtt le doktorált, majd 30 évesen Liszt Ferenc díjjal jutalmazták.
ÉÉN ugyan a mai napig nem értem a zenéjét, de az idő Őt igazolta.
Aztán eszembe jutott, hogy Bartók Bélát az Ő korában vajon, hányan értették meg?
Mármint a családján kívül.
Ez volt életem legrosszabb koncert sorozata, ami után még az derült ki, hogy ÉÉN nem értek a zenéhez.
Sebaj, veszett már több is Mohácsnál, és már vége van a ciklusnak.
A jó kis Kisstadion beli Omega, és egyéb koncertekről majd kicsit később.
Pusza: ÉÉN
