Eltévedt mondatformák...
Emlékszel még évekre vissza,
mikor kezedbe adtam angyaldalnok hangját akaratlan?
Talán tizennegyediket töltöttem,
te meg úgy a tizenkettediket seperted,
érdekelt, mit én akkor tudtam róla,
s én csacsogtam, énekeltem neked, szertelen...
Azután majd naponta megbeszéltük,
mit hazudtak, hol adtak igazat hírül,
gyalogoltunk az ő fent maradt hangsorain,
a szédítően tágas orgánumú dallamain.
Szántottuk a cikkek, részletek mondatait,
gyalogoltunk lendületesen az élet momentumain,
s hogy ügyesedjünk írásunk készségein,
megbeszéltük pontokban, mit nem kívántunk kimondani.
Mennyi év eltelt azóta,
oly kevés, rövid, s mégis egy világ hordozója...
El sem feledtük egymást,
adtunk is egymásnak megannyi meglepő, kedves áldomást.
Hogy tegnap olvashattad írásomat,
kérdéssel fordultál hozzám,
írásban pendítetted meg kérdő szavaddal hangodat.
Hogy kit hallgattam, kinek lépkedek úszkáló hangelemein, mint gomolyag?
Némán álltam kérdőjeled végén,
nem mintha válaszolni nem kívánnék,
csak épp nem tudom, azt miként tegyem,
mára megpróbálom megformálni e versben.
Mert akiről beszélek neked,
úgy tenni semmit sem lehet,
mint akkor nagy dalnok feltérképezésénél,
itt szavak alig; egyedül a hangsor, hangjegy mesél.
Kezdem az én történetemet,
hisz minden onnan vezetett
előre e furcsa úton hangfonálba tekeredve,
szó nélkül egyre közelebb, hangsorokat egyesítve.
Irodalmi húr-pengetésem által
kerültem egységbe e kesze-kusza hangfonállal,
5 vers világába lesve első helyre méltattak engem,
Nagyvárad hangárnyékos szegletében történt az eset.
Esti fáradt órán egy vendéglőben
ültünk az asztalnál többen
a hangok irányával féloldalas zöngésben,
úgy merültünk hangok színes erdejébe.
Ott emelték fel óvatos szóval figyelmünket
egy hangra a felénk zuhanó éter függönyéből,
ki velünk együtt formás hangok világába lett belerejtetve,
s mondta még: 40 éve már, hogy kinyílvánították.
Hangja felcsendült,
figyelmem fénysebességgel elmerült,
száguldott minden hangjegyen keresztül,
elmém gyorsan megtalálta a hasonlatos motívumokat,
csak fokozta az egybecsengő hangokat.
Hirtelen megszólalt egy harmónikus g-mol dallam,
s hogy miféle erő lakik abban,
akkor még nem volt ismeretem, hogy felfoghassam,
csak úgy érzésből csendben megsejtettem...
Mondta a figyelem halk hangját hozó:
e dallam volt számára kapunyitogató,
új ablak a hangszőtte tájak világára,
magasság, rejtettség, szédítő, viharos áradatra...
Itt kezdődött minden,
tiszta rezgést éreztem meg
töredezett, görbe hang-függönyében,
szikrákat vetve vájtam kukucskáló helyet a hangárnyék ködében.
Azóta némán lépkednek előttem
ismeretlen, s megismert segítő kezek,
lépkedek utánuk s mellettük kezet követőn,
vezetve, némán, kérdés nélkül hallgatok kísérőimre.
Azóta mennyi hang rezgését megéreztem,
ám hogy abból mi az, mit megértettem,
még magam sem egészen sejthetem,
de a hangsor sugallatát figyelemmel követem.
Nem regélek tovább, inkább elhallgatok,
hisz jó lesz, ha nevét végre elmondom,
s ha kedved kerekedik hozzá,
lehet, egyedül is egy pillanatban meghallgatod.
Gyakorolj csak, most figyelj!
Ponthalmazra neked számokkal helyezem,
s minthogy szeretsz visszafelé szót ejteni,
e pontrendszert neked így fogom letenni!
S ha már, így fordított olvasatban
vezetéknév lesz előbb a vonalban,
végétől haladva elejéig,
a sokszor elfelejtett nagybetűig.
1-3-5, 1-4, 2-3-5, 1-5, 1-2-3, 1-3-5, 1-4, 2-4, 1-3-4-5 ezt követve e nevet illeszd egybe, 1-5, 1-2-4-5, 1-2-3-5, 1-3-5, 1-5, 1-2-4-5 ha egybe olvasod megérted e nevet kereken.
Most már tudhatod, hogy miként lettem,
kettős kinyilvánítói létre szert hogyan tettem,
remélhetem, hogy megérted ezen írott szövevényeket,
s továbbra is elfogadsz engemet?
E kérdéssel zárom soraimat,
s őszintén hiszem, mélyen,
olvashatom örömet jelentő válaszodat,
bárhogy is viszonyítod magad számára e hangsorokat.
Remegő kézzel írtam mindezt neked,
elmondani hanggal ezt sehogy nem lehet,
inkább formálom számolatlan versemet,
nincs megoldásom, másként miként tegyem,
az esetlen sorokkal küldöm folytonos szeretetemet.
2015. szeptember 21.
