Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Veres Tamásné


Ember a hóviharban

 

Nagy pelyhekben esett a hó, olyan nagyokban, amilyet én még nem láttam. Kömlő határát már betakarta a jótékony hófehér takaró. Az ablakban kucorogtam, és néztem, illetve néztem volna, ha egyáltalán látni lehetett volna ezen kívül valamit. Édesanyám hozzákezdett a kalácssütéshez. Ez elterelte a figyelmemet. Néztem, ahogyan dagasztja a tésztát, csodáltam, hogy a lisztből és némi hozzávalóból micsoda finomság lesz. Szinte már éreztem az illatát és az izét. Néztem Édesanyámat, és rájöttem, ha egy szóval kellene jellemeznem, csak azt mondhatnám rá: tiszta. Tiszta volt, ami a keze közül kikerült, minden, a petróleumlámpa üvege, az étel, amit készített, a ruhanemű, amit kimosott és minden. Tiszta volt a bőre és gyönyörű, kicsit kipirult, ahogyan a tésztát dagasztotta. Mindene tiszta volt, a lelke, és a szó is, amit kimond. Még engem is tisztává tud varázsolni, hiába ugrok bele a legnagyobb pocsolya kellős közepébe. És mértéktartó is az én anyukám, nagyon jól tudja, mennyi elég nekem, nem engedi a falánkságom kiteljesedni, pedig ezt a kalácsot, amit most süt, biztosan mind meg tudnám enni. Ő kiteszi mindenkinek a részét, így mondja, részét és mosolyog. Mindenki megkapja hát a részét és én nem tudom, hogyan van az, de az pont elég. Az öcsém a bölcsőben feküdt, a bátyám néha ringatta. Jó, hogy én már ilyen nagy vagyok, gondoltam, az öcsém még csak nézelődni tud, a szemével fedezi fel a világot, amit én már olyan jól ismerek. Csak néhány lépest tud megtenni, szerintem. Engem már nem kell vezetni, kísérgetni, és ez nagy büszkeséggel töltött el. Az Édesanyám kora reggeltől dolgozik, mindig úgy ébredek, és úgy alszom el.

- Ma lehet, haza jön, apátok - mondja, és a szeme mosolyog. Holnap már karácsony lesz, jön a Jézuska.

Nem mindig ér ide, a falu legutolsó házába, mert a mikulásnak és a Jézuskának töméntelen sok dolga van, de az apám ide fog érni, az biztos.

- Mikorra ér haza? - kérdezem, és valami öröm magocska moccan meg bennem, ami az idő múlásával egyre növekszik, és néhány óra múlva, már alig fér a mellkasomban.

- Nem tudom, kicsim, mert nagyon esik a hó és neki Tarnaszentmiklósról kell gyalog hazajönni, mert vonat csak addig jön. Nem jött jókor ez a nagy hóesés, szegény apád, most fáradtan, kimerülve taposhatja a havat.

Az óra hazug mutatója olyannyira lelassult, hogy szinte már meg is állt. Úgy érzem, már ezer éve várok és várok. Nem tudom mi az az ezer év, röpke kis életemben, de ezt a testvérem mondta, és biztos így van. Megebédelünk, és várunk. Édesanyám lefekteti az öcsémet, dúdolgat neki és ez az édes dúdolás engem is majdnem elaltat, de az öröm magocska, a várakozás nem enged aludni, pedig Édesanyám szelíd mosollyal biztat. A szemében ezer szeretet csillagocska ragyog, ami a számomra olyan megnyugtató és biztonságos, és főleg állandó. Ezeknek a csillagocskáknak biztos tudata enged engem a felfedező útjaimra, mert pontosan tudom, meddig mehetek el, hogy még ragyogjanak rám. Azért a pocsolyába és a legnagyobb hóba beleugorhatok, akkor még ragyognak. A határba azért nem mehetek el, még akkor sem, ha nagyon szeretnék, mert a csillagocskák ragyognak ugyan, de egészen másképpen. Ez az én világom, a szeretet meg a féltés, amit még nem igazán értek, mi rossz is van abban, ha például nyáron pillangót kergetek és véletlen egészen messze találom magam a házunktól. Na, mindegy is, Édesapám ma haza jön! Anyukám kimegy és ellátja az állatokat, a Bátyámmal tűzrevalót hoz be, megfeji a tehenünket. Az idő sajnos megváltozott, a hó sokkal kisebb pelyhekben esik, szinte olyan apró, mint a liszt. A szél elkezdi tépázni a kapunk mellett álló orgonafát, majdnem lecsavarja az ágát. Ahogyan az idő egyre mostohább lesz, Édesanyám arca is egyre aggodalmasabb.

- Remélem és bízom benne, hogy apátok nem indult el ebben az ítéletidőben!

- Remélem - mondja a bátyám és barna szemeiben aggódás tükröződik.

- Remélem - mondja a másik testvérem is komolyan. Elcsodálkozom azon, hogy a testvérem hajában a fehér masni még mindig úgy áll, mintha Édesanyám most kötötte volna bele. Biztos nagyon várja apukánkat, gondolom magamban, és saját masnimra gondolok, ami már rég oda van, rég kicsúszott, nem tudom, hol van, csak azt tudom, ez az öröm magocska nem hagy nyugodtan.

- Remélem, elindult! - mondom ki kicsit haragosan. - Apukám a legerősebb, neki ez a kis hóesés meg sem kottyan, ő ezt vígan legyőzi!

Hát úgy látszik, egyedül maradtam a hitemmel. Részemről itt már több szónak nem volt helye.

Lassan szürkülni kezdett és a hideg egyre csak nőtt, amint az este közeledett. Ahogy kinéztem az ablakon, a nagybátyámék házát már alig lehetett látni, lassan teljesen befedte a hó. A házak úgy guggoltak egymás mellett, mint a megfáradt öregemberek fehérben.  Édesanyám tett a tűzre és feltette a kályhára a vacsorát, valamint Édesapám részét az ebédből.

- Édesanyám, én kimegyek és elkotrom a havat! -szólt a bátyám, és azon nyomban öltözni kezdett.

- Nagyon hideg van, Ernőkém! - mondta szelíden Édesanyám. Feltűnt nekem, hogy most az anyukám szigorú kis kontyából kiszabadult egy tincs, de nem törődik vele. Ott repked búza szőkén a halántékánál. Ilyen nemigen szokott megesni, mert mindennek és mindenkinek a helyén kell lenni. Kivételt talán csak az én kunkorodó hajszálaim jelentenek, mert azzal nem lehet mit kezdeni, azok szabadon röpködhetnek.

- Várj! Kiteszem a lámpát az ablakba, hogy apátok meglássa, és megyek én is!

Kinézett az ablakon, és nagyon messze a hófehér hóban egy fekete alak látszott, de nagyon kicsi volt, nem lehetett felismerni.

- Szerintem az apátok!

- Szerintem az nem lehet! - mondtam. - Kisebb, mint egy kis kutya! Az nem lehet az apukám!

Már senki nem hederített rám. A bátyám a havat lapátolta, úgy haladt, mint a villám.

Édesanyám a berliner kendőjét terítette magára és kötötte meg az oly jól ismert módon. A nővérem az öcsémet etette cumisüvegből, mert ő közben felébredt.

A bátyám rohant vissza, kipirult arccal.

- Édesanyám, az a közeledő alak ember, de baj lehet, mert meg-meg áll. Nagyon lassan jön ebben a hidegben. Biztos Édesapám az! Édesanyám, engedjük el a kutyánkat, a Kávét, az gyorsabban odaér. Rám Kávé nem hallgat, csak Édesanyámra! Már küldtem volna.

Az ablakon át láttam, ahogy Édesanyám mutatja a kutyánknak a távoli pontot.

- Eredj! Siess! Ott van! Hozd haza! Vezesd haza!

A kutyánk, Kávé, okos barna szemű, szép rövid szőrű karcsú kutya volt. Azt mondták rá, hogy korcs, de számomra sohasem volt korcs, ő volt a legszebb kutya.

A kutya fülei a fejéhez tapadtak és teljes testhosszal futott. A bátyám és az Édesanyám, ahogy csak bírtak, siettek a süvítő szélben a mozgó alak felé.

Én addigra nagyon elfáradtam, és el is szundítottam. Az öröm magocska kicsit visszahúzódott a mellkasomban, de még nem adott helyet a csalódásnak. Kicsikét szundíthattam, mert arra ébredtem, hogy valaki, vagy valakik verik a lábukról a havat. Aztán nemsokára kinyílt a szobánk ajtaja, és a kiszűrődő lámpafényben ott állt Édesapám!

- Édesapám! - a kis öröm magocska kiröppent a mellkasomból és engem is magával ragadott, mi az, hogy ragadott, lökött az ajtó irányába, egyenesen apukám kitárt karjaiba.

Az arcára emlékszem, a nézésére. Fiatal volt, boldog, és az, hogy átfagyott az úton és hulla fáradt volt, annak nyoma sem volt az arcán. Egy zsák volt a vállán, azt cipelte.

- Andris, itt egy bögre meleg tej, lassan igyad! Lassan terjedjen szét a meleg a gyomrodban, hiszen át vagy fagyva! Ülj ide a kemence padkájára, majd szép lassan gyere a kályha mellé, most tettem rá fát.

Lassan kezdte levetni az apám bakancsát és masszírozni a fagyott lábát, ő magának nem tudta, mert az ölében ültem és öleltem, olyan szorosan, ahogyan csak lehetett.

- Amikor megláttam a kutyát, az olyan erőt adott nekem! Vitkóczi Margit, olyan jó, hogy te vagy a feleségem!

Ezt a nevet, hogy Vitkóczi Margit, az apám mindig ugyanolyan hangsúllyal mondta. A hangsúlya ezt a nevet felöltöztette a szeretet szivárvány színeibe, mindig így mondta ki, még kilencven éves korában is.

- Már attól féltem, feladod, Andris! Ilyen időben még a kutyát is kár kitenni!

- Mi soha nem adjuk fel!

Mi az, hogy jó, hogy ő lett a felesége, hát másképpen nem is lehet! Ez volt az utolsó gondolatom, amikor hirtelen elaludtam!

Másnap reggel korán ébredtem, mint mindig. Az ablakunkra jégvirágot rajzoltak az angyalok, meggyőződésem volt, hogy angyalok jártak itt. Közel mentem az ablakhoz, ki sem láttam a sok csodaszép jégvirágtól. Egészen közel hajoltam, a jégvirágok egy körben eltűntek, majd eltávolodtam és a jégvirágok visszajöttek azon a kis darabon is. Pontosan tudtam, egészen közel vannak az angyalok.

- Édesanyám, itt vannak az angyalok, egészen közel!

- Igen, itt vannak. Apád találkozott tegnap a Jézuska angyalaival.

- Igazán?

- Igazán. Nézd, abból a szép piros almából egy egész zsákkal küldött karácsonyra.

Észre sem vettem, hogy a másik ablakban négy gyönyörű piros alma pöffeszkedett. Ez volt hát a zsákban, amit Édesapám cipelt.

- Akkor mi jók voltunk, és sokáig lesz nálunk karácsony, ha most egy zsák almát küldött a Jézuska, és még most is egészen közel vannak az angyalai.

Ekkor lépett be az ajtón apám. Az állatokat látta el, mert nekik is mindig enni kell, meg szép fényesnek kell lennie a tehénkénk szőrének.

- Igen, egészen közel - mondta az apám, és először Édesanyám szemébe nézett, csak aztán rám.

- Azért is tudok elmenni nyugodtan, ha messze kell megkeresni a mindennapi kenyerünket, mert egy angyal mindig veletek van.

Leül egy székre, kezébe veszi a kukoricamorzsolót, amit maga készített. Egy vastag erős bőrszíjon van egy erős fadarab, ami pont a tenyerébe fér, a kifelé néző oldala szögekkel van kiverve, az akad be a kukoricaszemekbe. Én szedem össze a szemeket, ami nem a kosárba hullik, mert minden szemet meg kell becsülni, amit a föld táplált, eső áztatott, a nap melege dédelgetett, és amit az emberek gondoztak.

- Édesapám, meséljen a mi angyalunkról, hiszen találkozott vele!

- Találkoztam.

- Milyen?

- Szőke haja van a mi angyalunknak, egészen búza szőke, és a szeme úgy ragyog, mintha oda bújt volna az éjszaka összes csillaga.

Édesanyám felé néztem. A tejet szűrte el a sajtárból. Egy pillanatra megállt a munkájával, ránk nézett, mosolygott, és megcsóválta a fejét. A felkelő nap valahogyan mégis be tudott szűrődni az ablakunkon, és megcsillant Édesanyám búza szőke haján.

Felébredtek a testvéreim. Mentek az ablakhoz az almájukért, ami olyan, mintha kifényesítette volna az Édesanyánk. Mert mindig kifényesíti, mielőtt átadja nekünk. Az angyalka is kifényesíti? Az öcsém is felébred, de csak nyújtózik, mint egy kiscica.

Nemsokára az asztalhoz ülünk, ott van már a tejeskávé és a kalács.

- Isten áldott, boldog Karácsonyt mindenkinek! - mondja az anyám.

- Mindenkinek? - kérdezem kíváncsian.

- Mindenkinek a földön - mondja az apám, mielőtt a reggelihez kezdene.

doboz alja
oldal alja