Emlék részecskék
Mit a múlt levél
kanyargós sorain emlegettem,
annak kerek, volt minden betűje egészen,
hatalmas térként állt össze bennem.
Miről ma hív a gondolat beszélni engem,
abból csak szemcsék keringnek előttem,
foszlány, ronygydarab, mit szertefútt a szél,
de a szívben, mint eleven kép él.
Meg kell azt vallanom neked,
bár e dalnokot szívembe emeltem,
még élő létéhez nem sodorhatott az élet,
így hát hangja kísért az úton tovább.
S megígérem, következő soraimban,
mikor újra felveszem a betű fonalát,
regélem töviről hegyire tragikus eltávozását,
hisz még nem tudod, hogy már hosszú ideje elvitte a másvilág.
De e levélben inkább megvallom a hiányosságom,
mit előtted úgy sincs mód titkolnom,
hisz éppen úgy ismert tény számodra is,
mert amit elbeszélek, téged is tán csak álomban hív.
Bizony arcának tükrét nem ismerem,
így azt el sem mesélhetem,
ha csak mások szavát formába nem szedem,
de minthogy az nem az enyém, inkább nem teszem.
Hangja csak, mi kiteljesedésben virágzik bennem,
átszövi elmémet, szívem, s lelkemet,
arcot, s néma színeket a feledés takarója betemet,
de a tiszta érzés, szeretet el nem veszhet.
Lezárom soraim szőnyegét,
még előbb ígéretem teszem,
hogy ideje lesz következőkben
e dalnok nevét is neked kiejtenem.
Csak arról fel nem világosodtam ezidáig,
miként vigyem végbe e műveletet,
minthogy számodra betűkbe nem rejthetem,
hisz lehet, mire eljut hozzád, azt meg nem keresheted.
Addig még az ihlet szava utat mutat merengő lelkemnek,
világosságot ad tétova kicsiny eszemnek,
kívánom neked Úristen megtartó áldását,
életednek mind egyre a legszebb változását!
2015. Július 30.
