Emlékek márványai felé...
Mai soraimban új vizekre evezek,
arra, miről hallgattam előtted,
s most sem sejtem igazán,
miként meséljek neked.
De esetlen szavaimmal mégis megteszem,
mert erre indít emlékezetem,
s annyi kép, szó, mely bent rekedt,
e vers formában mindig kiutat lelt...
Nekünk nem sokára kettős ünnep közeleg,
megünnepeljük a dicső Szenteket,
s másnap letesszük élet-részeinkhez emlékköveinket,
azok előtt hajtjuk meg fejünket, kikért hordozzuk emlékezetünket.
Mindenszentek napján sorra vesszük világok szentjeinek szavát,
megfontoljuk meg-megállva szívünkhöz egy-egy közel álló gondolatát,
az egyházak is mélyre néznek csendesebben,
híveiket megérintik Szentmisével, Istentisztelettel...
Halottak napján élénk gondolatunkra emeljük sok szerettünk,
családunk égbe származottait, barátaink, kedveseink emlékösvényéhez megyünk,
régi, s még élő közösségek égi helytartóinak zászlóját lobogtatjuk,
s van, ki asztalán hagy egy étel falatot, kóbor lélek, ki arra jár, talán odafut.
Ki teheti, sírok fedeléhez temetőbe megy,
vagy máshol elszort földbe, vízbe tett hantokhoz lépked,
áldón kezébe koszorút, virágot vesz,
melyet némán, vagy zengve gondosan reá helyez.
Kinek nem lehet, saját környezetében helyet keres,
ott minden kifejezőmódot elővesz,
azzal sok léleksereget megszentel,
elmélkedik, imádkozik, közben csendben figyel, vagy zenél, énekel.
Nem tudom, felétek ez ünnepek élnek-e?
Azt sem sejtem, mely vallásban gyakorlod hitedet...
Azt megértettem, szavak nélkül áldásra emeled lelked,
forró fénysugárként borítod lelkünk fátylára Istenszeretetedet.
Kívánság helyett lírai hangsor emlékezésével megölellek tégedet,
forró, fény-harmóniás g-mol dallam hídján alkotok új lélek-képeket,
eképpen adom, mit fel sem foghatok, csak lelkek egymásközt érthetnek...
áldó oltalom kérvényét reád én betűk, szavak nélkül hangból szórom...
2015. október 27.
