Értetlenül bámulom magam
Kegyetlen vagy; oh, te szív!
Jószó téged hiába hív.
Egy senki, ki megkérte kezed,
S boldogan felelted igened.
És egy kedves régi, jó barát;
Hiába vár hát tereád
Hosszú évek óta már?
Hosszú évekig vártalak,
S folyton gyötört a gondolat:
Hittem, hogy igazán szeretsz!
De tudtam, hogy kinevetsz.
Gyűlöltelek, próbáltalak feledni,
Másra gondolni, játszani, tanulni.
Végül csaltalak; az sem akart menni.
Lassan beletörődtem sorsomba,
Szerettelek! Oh, én ostoba!
Feledni többé nem próbáltalak,
S észrevétlen jött el az a nap,
Mikor kűzdeni többé nem kellett,
Mi hozzád fűzött hajszálvékony lett;
Elszakadt. S a szerelmemnek vége lett.
Sokáig értetlenül bámultam magam,
Ez lehet? Csak így elmúlt, vége van?
Nem értettem hová tünt el az álom,
Még nem tudtam, mi lesz a sorsom.
Nem vártam az élettől semmi újat,
Nem hittem, hogy egyszer új szelek fújnak,
Nem reméltem, hogy minden csak így elmúlhat.
Sokáig néztem magam a törött tükörben,
S egy ismeretlen alak állt velem szemben;
S mikor a régi énemnek hátat fordítottam,
Csak akkor, tudom már későn, de gondolkodtam.
Láttam, hogy végleg más áll a helyedben,
Mást hívtam, mással beszélgettem,
S mint régen, ugyanúgy szerelmes lettem.
S most is, értetlenül nézem önmagam!
Megint magányos vagyok. Ez miért így van?
Talán túl sok az amit kérek?
Talán olyan nagy bűn, hogy szeretlek!?
Félek; ki tudja meddig tart az álom!?
Ki az, aki így írja meg helyettem a sorsom?!
A válasz mindig ugyanaz: nem tudom.!
(Pest, 98. 01. 24. szombat)
