Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Árvay Mária


Érzelmek viharában

Éjszakánként gyakran visszatért egy álmom, ami után verítékben úszva ébredtem. Ott álltam a tábla előtt, birkóztam a bonyolult és végeláthatatlan képletekkel. Helga néni folyton szúrós tekintettel méregetett, csípős megjegyzéseivel traktált, egyre ingerültebben ordibált velem. Az osztályban mindenki rajtam nevetett. Ellenőrzőmbe bekerült az elégtelen. Megszégyenülve, szememet lesütve kullogtam vissza a helyemre, s láttam, a kis eminens Zsófi milyen önelégült arccal oldotta meg a feladatot.

Sajnos nem csupán álmomban kaptam egyest, hanem a valóságban is gyakran. A matematika sok gyerek gyenge pontja, de nálam különösen az volt. Helga néni már az elején kiszemelt, s folyamatosan megalázott, mindenki előtt nyilvánosan megszégyenített, gúnyolódott, s mindezt sikerült úgy előadnia, hogy osztálytársaim is kedvet kaptak földbe döngölni. Amikor a hangját meghallottam, már borzongás futott végig rajtam. Kezemben látványosan remegett a kréta, nyikorgó hangokat idézve elő. Tanárnőnk Ügyifogyinak keresztelt el, s minden alkalmat kihasznált, hogy bántson.
„Mit csinálsz, te szerencsétlen? Hol voltál, amikor másoknak az észt osztogatták? Te anyaszomorító, te! Az ilyennek meg sem kellett volna születnie!"
Sok ehhez hasonló borzalmakat vágott a fejemhez éveken át. Amikor szüleimnek szóba hoztam a dolgot, csupán annyit mondtak, hogy nőjek fel és tanuljam meg kezelni a konfliktusokat.

Éveken át cipeltem ezt a lelki terhet, ami egyre csak növekedett. Helga néni kollégái előtt is igyekezett rossz színben feltüntetni, ami tulajdonképpen sikerült is. Péter bácsi, a magyar tanárunk volt az egyetlen, akit támaszomnak tekinthettem ebben a nehéz időszakban. Ha Ő nem lett volna, iskolakerülő leszek, de a kedvéért soha nem adtam fel.

Helga néni iránt kimondhatatlan gyűlöletet és ellenszenvet éreztem. Ilyen erős érzelmek soha nem ragadtak magukkal, de ennyi bántást másképp nem tudtam elviselni, csak úgy, ha gondolatban megvetem.

Gyakran jártunk hittanra, s több alkalommal volt szó a megbocsátásról. Helga néninek soha, de soha nem tudom elnézni mindazt, amit velem tett!

Múltak a gyermekévek, középiskolába kerültem. Ott is nagyon félénk voltam eleinte, de az ottani környezet merőben más volt. Tanáraim látva elbizonytalanodásaimat, bátorítottak, támogattak, segítettek, s szép lassan kezdtem megtalálni önmagam. Sőt, matekból is közepes osztályzataim voltak, ami hatalmas előrelépést jelentett az életemben. Általános iskolában is jártam ugyan korrepetálásra, de Helga néni előtt teljesen lebénultam.

A főiskolai évek is csodálatosak voltak. Péter bácsinak köszönhetően, elvégeztem az irodalom-könyvtár szakot. Nem bántam meg, a könyvek világa azóta is békességet, önfeledt szórakozást, ismereteket ad.

Sorsom úgy alakult, hogy egy idősek otthonában helyezkedtem el, mint foglalkoztató. A lakókkal rengeteget beszélgettem, felolvastam, különböző programokat szerveztem, de ha kellett, segítettem ellátni azokat az idős, beteg embereket, akik erre rászorultak. Rengeteg szeretetet kaptam szinte mindenkitől, Ügyifogyi lassanként összezsugorodott bennem. Élveztem, hogy adhatok másoknak, s ők ezt visszasugározták felém.

Egy nap kolleganőm így szólt hozzám:
- Ismét egy új lakó érkezik közénk .Régebben tanított, Horváth Helga a neve.
Láthatta arcomon a megdöbbenést.
- Ismered talán?
- Aha, de nem szeretnék erről beszélni.
„Vagy megszokom, vagy megszökök!".
„Ha itt sem hagy békén, felmondok, nem tudok vele egy levegőt szívni!"

Egy szerdai napon hozták be. A kép, ami elém tárult, leírhatatlan volt. Az egykor magabiztos járású, erőteljes nő helyett, egy meggörnyedt, csupa ránc, ide-oda botladozó nénikére esett a pillantásom. Járókerettel közlekedett, hátul, a nadrágján árulkodó foltok éktelenkedtek.
A demencia és feledékenység komoly jelei mutatkoztak nála. Naponta többször is vissza kellett kísérnem a szobájába, nem tudta, hol van. Etetni, itatni is kellett, mert a kezei erősen remegtek. Természetesen, nem ismert fel. Serénykedéseimet hálás pillantásokkal viszonozta. Egyszer-egyszer a kezemet is megsimogatta.

A kedves olvasó bizonyára azt gondolja, szánalmat éreztem iránta. Több volt ez annál. Megdöbbentett a változás, amit az idő vasfoga véghezvitt. Ráébredtem arra, hogy mindannyian csupán egyszerű emberek vagyunk! Bárki, bármikor kerülhet olyan helyzetbe, amikor igenis szüksége van embertársára! Gyermekként én voltam alul, nem védekezhettem, s most, íme, ő a gyermek, sokkal magatehetetlenebb, mint azt az ember gondolná. Nem csupán gyámoltalan, hanem szeretetre méltó is. Ki tudna bántani egy ilyen törékeny, az élet utolsó szálaiba kapaszkodó embert? Szeretem, mert az ösztönei alapján cselekszik, érzelemmel válaszol. Időnként agresszív ugyan, de hamar kifárad, beletörődik sorsába.
Szeretem, mert most látom, milyen ember lehetett ő valójában, mindenféle álarc, maszk nélkül, amikor még ártatlan gyermekként élte életét.

Hamarosan eljött az a nap, amikor nem ébredt fel többé. Minden elhunyt lakónk emlékére gyertyát gyújtunk. Ezt tettük most is.
„Isten Veled, Helga néni! Nincs már bennem sem gyűlölet, sem harag. Megbocsátottam, már akkor, amikor itt, először megláttalak.
Azok a bizonyos rémálmok nem gyötörnek többé, megszabadultam a súlyos láncaimtól, bilincseimtől: Végre szabad vagyok! Helga néni, nyugodj békében!"

A gyertya leégett, az illata azonban még körülvett egy darabig.
Érzelmi forrongásaim lecsitultak, szívembe béke költözött. Könnyűnek éreztem magam, hosszú-hosszú évek óta, először.

 

doboz alja
oldal alja