04. És lőn!
Eljött a nagy nap.
Hajnalban keltem.
Készülődtem, mint menyasszony.
Fater szoliban volt a Rádióban.
Nem búcsúzkodtunk.
A mutter már megcsinálta a szokásos reggeli kakaómat.
Nem búcsúzkodtunk.
Puszi, puszi, és elindultam a nagy sötét ismeretlenbe.
Először csak azon gondolkoztam, hogy Anyu miért nem mondott semmit.
Csak később, sokkal később értettem meg.
Amikor pár évvel ezelőtt kata elindult az nagy büdös Ámerikába.
ÉÉN se jutottam szóhoz.
Kata csendben sirdogált.
ÉÉN csak annyit tudtam kinyögni, hogy aztán siess vissza.
Micsoda banalitás!
ÉÉN barom!
Aztán, amikor a kocsi elindult, akkor egy derekas üveg Wodka társaságában bezárkóztam a szobába, és bőgtem, mint fiaszamár.
És rögtön megértettem a Muttert, akinek valószínűleg eszébe juthatott a pillanat, amikor az öccsét éjjel 2-kor az ágyból kiráncigálva vitték el Recskre, és több mint 3 évig azt se tudták, hogy él-e, vagy hal-e.
Aztán egyszer csak beállított, szerencsére épségben,, egészségben, erőben.
De az Ő volt.
Akkor, és ott.
Ez meg ÉÉN vagyok, itt, és most.
Mindegy.
Akkor fájt.
Amikor már a 63-as buszra felültem Hüviben, akkor már csak a gyomrom helyén elterülő, és mindent magába foglaló gombócra tudtam koncentrálni.
Senkivel nem tudtam megosztani egyre terebélyesedő félelmemet.
Megérkeztem a nagy kapu elé.
Mély levegő, és átléptem a semmibe.
Odabent, kedves, korombéli, zöldruhás alakok fogadtak.
Elvették az összes iratomat, és mondták, hogy menjek a csőcselékkel úgy vagy arra.
Mentem.
Nem tudtam hova, és nem tudtam, minek.
De mentem.
Egy aranycsillagos vál lap mondot mindenféle marhaságokat.
Aztán elkülönítettek vagy 60-80 civilt, és azt mondták, hogy Ők itt maradnak Ady-ligeten kiképzésre.
És ÉÉN?
Nem értettem a dolgot, mert hogy ÉÉN elektroműszerész voltam, és évekig jártam az MHSZ-be távírózni.
Márpedig Ady ligeten akkoriban a rádiósokat, és a lokátorosokat képezték ki.
Akkor ÉÉN miért nem?
mindegy.
Minden mindegy.
Még a leszart szar is le van szarva.
Ebéd.
Betereltek minket egy hodályba, ahol sorba kellett állni mint a menzán, majd kaptunk jó kis bablevest, túrós csuszával.
Leültem, még mindig tök egyedül, és tök zsibbadtan.
Ímmel ámmal kajálgattam a víz ízű leveskéből, és ettem vagy 3 falatot a nyálkásra főzött tésztából, amin találtam még egy szem töpörtyűt is.
Mondjuk az is igaz, hogy túrót viszont nem.
Délután aztán elkezdtek érkezni a ponyvás IFÁK.
Ordítozás.
Neveket kiabálnak.
A szólított srácok felmásztak a teherautókra, és ha megtelt, akkor elindultak.
Hova?
Minek?
ki tudja.
És kit érdekel.
Eljött a vacsora idő.
A teherautók elfogytak, de a népség fele még ott állt civilben, velem együtt.
Hodály.
Hideg kaja.
Betereltek minket egy üres épületbe, és körletenként szétosztottak.
Az ágyakon párna, és pokróc ugyan volt, de huzat, és lepedő nem.
Ez is a leszarom kategória.
Örülök, hogy végre elalhatok.
Reggel 6-kor ébresztő.
Az öregeknek, és a már felszerelteknek, reggeli torna.
Minket fél civileket még békén hagynak.
Reggeli.
Szelet kenyér, macisajt, és jó meleg tea.
Teából lehetett repetázni is.
Repetáztam.
Délelőtt teherautók jöttek, teherautók mentek, az emberek meg fogytak.
Ebéd.
Meglepetés szerűen bableves, és túrós csusza.
Már többet ettem, mint előző nap, na nem azért, mert tegnap óta jobban összeértek az ízek, hanem mert már kurva éhes voltam.
Délután a szokásos IFA forgalom, és a tömeg erős ritkulása.
Este már csak 5-en vagyunk.
Felcsillan a remény, hogy létszám felettiek vagyunk, és kapunk pár hónap haladékot.
De nem.
Mégaz este kapunk valami cuccost.
A gatyám bokaverő, a felsőm csak a köldökömig ér, a batyu meg elbabrált nehéz.
Alvás.
Reggeli torna, és macisajt.
Megjelenik egy krumplivirágos, lejelentkezik, leadja a papírjait.
Szólitanak.
Már nem vagyok zsibbadt, de csak azért nem szarok be ijedtemben, mert nincs bennem szar, mert azt is feldolgozta már a szervezetem.
Közlik, hogy a tizedes elvtárssal megyek kiskunhalasra, kiképzésre.
Bravóóó!
Ott van a lovas laktanya!
Hát az fasza!
Ha nekem lószart kell lapátolnom, biztos agyon rúgatom magam egy szimpatikus pacival.
Kiderül, hogy vonaton utazunk.
Első gondolatom, hogy míly gyönyörűen nézek ki.
A második gondolatom, hogy hiszen ez nem rám nézve gáz, mert ÉÉN már nem ÉÉN vagyok, hanem egy darab határőr járőr cirkáló.
Tehát, a határőrségnek nem telik rendes öltözetre.
Még barátkoznom kell a gondolattal, hogy mostantól kezdve nem is ÉÉN vagyok ÉÉN.
Ez is le van szarva.
Amikor kilépünk a kapun, akkor elegyedünk szóba a krumplivirágossal.
Fogalmam sincs a megszólításról, mert eddig azt hallottam, hogy elvtárs, meghogy maga, meghogy: Lóbaszóóó! Figyeljen már rááám!
Ez a dilemmám mindössze 1 percig tart, mert a srác feloldja a görcsöt azzal, hogy bemutatkozik, és rögtön tegeződve megkérdezi, hogy oda találok-e a Józsivárosi pályaudvarra.
Mondok, hogy persze, hogy oda.
A következő kérdése az, hogy 2-re oda érünk-e, mert akkor indul a vonatunk Halasra.
Mindezt délelőtt 9-kor.
Mondom, hogy addig még legalább 3-szor megfordulunk.
Aztán eszembe jut, hogy kéne enni valami finomat, még így utoljára.
Ő meg azzal áll elő, hogy ismerek-e az útvonalon egy-két jó kis kocsmát.
Micsodaaa?
Hát ki, ha ÉÉN nem?
Úgyhogy azonnal hazamentünk, és otthon átöltöztünk civilbe.
Szerencsére a srác testalkata nagyon hasonló volt az enyémhez.
A mutter először egészen biztos volt abban, hogy mi ketten dezertáltunk, és mindjárt megjelenik a katonai rendészet, és statáriálisan, azaz azonnali hatállyal ott helyben az udvaron kötél általi főbe halálra ítélnek, és az ítéletet végre is hajtják, az egész házon.
Majd leszaladt a közértbe, és hozott egy kis csirkemájat, rántott májnak.
Mi addig, amíg elkészül, lementünk a legközelebbi kocsmába.
Bambiztunk, majd hazamentünk, és igencsak jól laktunk.
Utána egy kis alapvető kajakóma következett.
Ígyaztán a vonatot jól lekéstük.
Sebaj!
19 órakor is megy egy.
Nyomi, nyomi a többi kocsmába.
A késői vonathoz még időben kiérünk.
ÉÉN azért csöndben megkérdezem, hogy nem lesz ebből balhé?
Aszondja, hogy papírunk 22 óráig van.
Este 9-kor leszállunk Kiskunhalason, és elindulunk a laktanya felé.
Még a vonaton megnyugtat, hogy nem a lovardába megyünk, merthogy itt van még egy köcsög határőrizeti laktanya is, a tüzér, és az orosz, akarom mondani Szovjet kaszárnyák mellett.
Az oda vezető úton megismerem a későbbi fontos tájékozódási pontokat, úgy is mint Malac, és Mackó.
Ez a két kötelező kocsma.
A végén már legalább 20-an megyünk Hazafelé.
...
