Ez már a tél.
Az ágakra telepedett a csend.
A völgyekre szürke ködlepel ...
Dombtetőkön jeges szél süvít
S a december zord fagyot lehel.
Ez már a tél. Az ősz fénye kihunyt,
Kopár lett az elárvult mező.
A vígság hangja lassan elhalkult;
Csak a fájdalom az, mi egyre nő.
Nem értem már, hogy mit mondanak
A messziről jött nyári hangok;
Vagy csak visszhangjai a nyárnak
E torzhangú repedt harangok?
Fülemben a tél sirámai
Zúgnak mint vad, féktelen zene ...
Szikrázik a hó, s az arcomon
Jéggé fagy a tél lehelete.
A kertben, mely hűs árnyat adott
Dermedt varjú gubbaszt az ágon
S a szélporozta havas úton
Vágtat a tél vad paripákon.
Sorban, mint az orgonasípok
Jégcsapok csüngenek az ereszen
S az éjszakában jéggéfagyott
Álmok közt a tavaszt keresem.
Még itt a tél; Hallgatnak a fák,
Az ágakon nem zörren levél,
A rügyek mind mélyen alszanak
S fagyos kezekkel simogat a tél.
Bennem is megfagytak a vágyak,
De érzem: Felolvadnak tavaszra,
Ha már hallom, ahogy csilingel
A gyöngyvirág fehér harangja.
