Fakutyázás
Hajdanában danában, ismeretségünk rózsaszín hajnalán, Ágnes asszonnyal rengeteget utazgattunk.
Volt autóm, a benya még megfizethető volt, és vastagon meg is kerestem a rávalót.
Úgyhogy egyet gondoltunk, és már gurult is az autóka.
Amikor egyszer épülő szépülő kishazánkban járt Ági egyik francia ismerőse, kitaláltuk, hogy menjünk le Agárdra, kicsit korizni.
Emberünk nagyon megörült az ötletnek, és gyorsan elszaladt, és vett egy korit.
Amikor kiderült, hogy nekem sincs, akkor vett egyet nekem is.
Mikor mondtam, hogy házam sincs, akkor azt mondta, hogy ne legyek telhetetlen.
Szemét, zsugori alak.
Ági nem korizhatott, a háta miatt.
Csapódott mellénk még egy cimborám, az oldalbordájával.
Ők tudtak is korizni, és volt is szerszámuk.
Amint megérkeztünk, már láttam is, hogy hol a helyi hütte.
Rögtön toltunk is egy pár pohár forraltbort, mert később ÉÉN nem ihattam, mert már vezettem.
Ezután irány a jég!
Igen ám, de ÉÉN nem is tudok korizni.
Mondták:
- Sebaj! Majd megtanítunk!
Elkezdődött a tanítás.
Pár perc múlva már az egész agárdi nagy strand engem okított.
Kicsit többet ért a seggem a jéghez, mint a korim.
Szerintem tökéletesen antitalentum voltam ehhez a sporthoz.
Is.
Valaki a tömegből kiszúrta, hogy van ott egy igazi fakutya.
A baj csak az volt, hogy ült is benne valaki.
Hamar kiderült, hogy egy Heinemedines srác volt a trónbitorló.
A szülei meg szintén nem tudtak korizni, de féltek is a jégre menni, de hát a gyerek kívánsága az szent.
Mondok nekik:
- Hidaljuk át a problémáinkat.
Nekem kell a fotel, hogy legyen mire támaszkodnom, a srácnak meg kell egy humánerőforrás, aki fuvarozza.
Bele mentek.
Onnantól kezdve egy fakutyára támaszkodva száguldoztam a jégen, és a kölökkel együt üvöltöttük, hogy:
- Félre az útból, ha kedves az életed!
Megállni ugyanis marha nehéz volt, és nem is nagyon akaródzott.
Így ökörködtünk vagy 3 órán át.
Halálra fáradtam, és annyit kacarásztunk, hogy még a hasam is fájt.
Aztán visszaadtuk a kölcsön öcsit, és indulni akartunk haza.
De a szülők minden áron fizetni akartak, mert a gyerek annyira élvezte a dolgot, hogy ritkán látták ennyire boldognak.
Na azéé azt máá mégse!
Végül abba maradtunk, hogy meghívtak egy vacsira.
Mivel Ők is Budaiak voltak, előbb haza autóztunk, és talcsiztunk a Gellértben, merthogy a franciánk ott szállt meg.
A gyereket otthon hagyták a Nagyira, és irány az éjszaka.
Éjjel 2-ig mulatkáztunk.
Claude azóta is emlegeti, hogy milyen jól érezte magát, és hogy ezért a délutánért volt értelme Magyarországra jönnie.
A családdal azóta sem találkoztunk, már a nevükre sem emlékszem.
De megérte az a kis játék, hogy Öcsit láttuk vigyorogni, mint tejbetök.
