Fehérbot
Kezembe megálmodtam az elsőt,
Ahogy hozzám ért, beleremegtem.
Az álmodás nem adott több időt
És mégis tűrtem, bár mily kegyetlen!
Testemben megfeszült az idegszál
És nem érdekelt a madár dala
Előttem nem ismert akadály áll
Most nem bódított az élet szaga!
Majd megkoppant a bot az aszfalton
És visszhangját a kerítés veri,
Amíg a város zaját hallgatom,
Lábam a földet alig ismeri.
Izzadt homlokkal kudarcra várva,
A testem megtorpant a cél előtt,
Mint, ki az utolsó percet várja,
Most igazán áldom a múlt időt.
Mindegy, hogy hirtelen ébredni kell,
Mert meglévőt dicsér az ébredés.
Látom a hajnalfényt, ahogy meszel,
Hiszen ez is elég, bármily kevés!
Már várok rá, de félem a semmit,
Az út tudom, lassan odavezet,
Ez nekem fáj, nem érdekel senkit
És még jó, hogy ez csak a képzelet!
