FEHÉRBOT NAPJÁN
Fehérbot napján
Ha hinnék a véletlenekben, akkor bizonyára úgy kezdeném a történetemet, hogy
számtalan szerencsés véletlen alakította az utamat, amíg eljutottam a mai
napig, amikor kimondhatom, immár 20 éves évfordulómat ünnepelhetem a
munkahelyemen.
Tulajdonképpen, a végeredményt illetően semmi jelentősége annak, hogy Isteni
elrendelésnek vagy szerencsés véletlennek fogom fel az eseményeket, így
inkább nem is bonyolódok bele filozófiai okfejtésekbe, csak elmesélem,
hogyan csöppent az ölembe két évtizede ez a lehetőség.
Amikor megszületett a kisfiam, beköttettem a vezetékes telefont, minden
eshetőségre felkészülve. Akkoriban még nem volt elterjedve a mobil telefon,
szerencsésnek érezhette magát, aki birtokba vehetett egy válaszfal tégla
méretű készüléket, hogy ne kelljen a sarki nyilvános fülkéhez rohangálnia
baj esetén. Ha az utcán, vagy utazások alkalmával nem is sokat ért a
vezetékes telefon, azért adott némi biztonságérzetet, amikor otthonunkban
tartózkodtunk. Az idő, még 16-os kiscipőben is gyorsan futott, Viktorkám
közeledett a második születésnapjához, amikor egy októberi ködös délelőttön
megszólalt az a bizonyos készülék, amit szerencsére sosem kellett éjszakai
vészhelyzetekre használni. Felvettem a telefonkagylót, és bemutatkoztam. A
vonal végéről udvarias, mély férfihangot hallottam. Ő is bemutatkozott, majd
megkérdezte, lenne-e kedvem a helyi orvosi rendelőben dolgozni,
telefonközpontosként. Első döbbenetemben egy halk perszén kívül nem sokat
tudtam kinyögni. Leendő főnököm közölte, hogy akkor másnap tízre vár a
rendelőben, hogy megbeszéljük a részleteket. Amikor bontottuk a vonalat,
ezernyi kérdés tolult elő agyam hátsó zugaiból, amiket jó lett volna
feltenni ennek az ismeretlennek.
Az első például rögtön az, hogy honnan tudta, hogy ezen a telefonszámon egy
olyan embert ér el, akinek hőn áhított vágya, hogy munkát kapjon?
Mindegy, vontam meg a vállam, ha ezt az első lehetőséget ki is hagytam,
holnap fényt derítek ezekre a titokzatos dolgokra.
Így is történt, másnap Daisyvel elkutyagoltunk a háziorvosi intézménybe,
felkaptattunk a lépcsősoron az emeletre, és körbejártuk a folyosót. Egy
készséges, fiatalos hang szólított meg, hogy segítségét felajánlja.
Bemutatkoztam és tudtára adtam, hogy reményeim szerint munkatársak leszünk,
ha minden összejön, mert mi bizony állásinterjúra jöttünk, és a főnököt
keressük. Évi elkísért az igazgatói irodába, majd magunkra hagyott
bennünket.
- Nos, gondolkodott a tegnapi ajánlatomon? - kérdezte az empatikus férfi,
miután hellyel kínált, és leültünk.
- Ha a részleteket illetően sikerül megegyeznünk, továbbra is szívesen
vállalnám a munkát, de.
- Úgy gondolom, nem lehet olyan kérdés, amire ne találnánk megoldást. -
szakított félbe biztató mosollyal. - Úgy látom, nagyon nyugodt kutya, bírni
fogja a hat órát egy helyben?
- Igen, természetesen. - hebegtem - Ez lett volna az első kérdésem, hogy
dolgozhatunk-e ketten is ebben az egy munkakörben, mert én csak vele tudok
közlekedni. - magyaráztam.
- Ha nem kér külön gázsit, nincs ellene kifogásom. - Válaszolta.
Egyre inkább akartam ezt a munkát. Amilyen mázlim van, még a végén nem csak
biztos állásom lesz, de még a világ legrendesebb főnökével is
büszkélkedhetek. Nem tagadom, első találkozásra nagyon szimpatikus lett ez a
segítőkész humoros férfi. Nálam a közmondás valahogy úgy hangzik, hogy aki a
kutyámat szereti, rossz ember nem lehet.
- Nézze, én hat órában gondoltam alkalmazni, ha lehet, akkor már holnaptól,
sajnos a fizetés nem alkuképes, mert szorítanak a keretek, de minden másban
meg tudunk egyezni. Két nap lenne a betanulási idő, október 15-től pedig
írnánk a szerződést.
Amikor kimondta az összeget, nem akartam hinni a fülemnek. Az általa
ajánlott fizetés több volt, mint amit remélni mertem. Előző munkahelyemen,
igaz ott csak négy órában alkalmaztak, de kevesebb, mint a felét fizették
bruttóban. Mivel így már nem maradt tisztázatlan kérdés, véglegesítettem a
döntésemet egy lelkes igennel.
- Akkor most lekísérem és bemutatom a közvetlen munkatársának, vele
megbeszélheti a részleteket. - állt fel a főnököm.
- Lehetne még egy kérdésem? - fordultam hátra, mielőtt kiléptem volna az
iroda ajtaján.
- Mondja csak.
- Hogy talált meg engem?
- Felhívtam az Önkormányzat szociális osztályát, ott adta meg a
telefonszámát Vígh Julika.
Nagyot nyeltem, mert fogalmam sem volt ki ez a hölgy, és hogy neki honnan
van meg a számom, de azért mosolyogva megköszöntem a tájékoztatást.
Még szerencse, hogy kettőnk közül, legalább Daisy higgadt tudott maradni,
mert nekem fogalmam sincs, hogy jutottunk akkor haza, annyira a föld fölött
jártam.
Egész nap röpködtem és izgatottan meséltem mindenkinek, akivel csak
találkoztam, hogy milyen nagy szerencse ért. Sok ember hetekig, hónapokig
keresi a megfelelő állást, nekem meg már másodszorra pottyan az ölembe a
lehetőség, mint egy égi áldás.
Ahogy végiggondoltam, milyen váratlanul lettem áruházi bemondónő, eszembe is
villant, hogy még mindig nem tudom, kinek is köszönhetem az új állásomat.
A férjem is meglepődött, ő sem tudta összerakni az információ töredékeket
egy jól értelmezhető egésszé. Délután vásárolni mentünk, és beugrottunk a
sógornőmhöz, hogy neki is elújságoljuk a jó hírt.
- Na, elvállaltad? - kérdezte mindent tudó hangon.
- Természetesen. Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer munkám lesz ebben a
városban, de te honnan tudod?
- Vígh Julikától.
- Oké, helyben vagyunk. Akkor most már én is megtudhatnám végre, hogy ki a
jótevőm?
- Tulajdonképpen én- mondta a sógornőm a kávéfőző mellől.
Felhúztam a szemöldökömet magyarázatra várva.
- Amikor Brankovics László felhívta Julikát, hogy tudna-e ajánlani egy
csökkent munkaképességű embert a telefonközpontba, akkor ő rám gondolt. De
tudod, hogy én megőrülnék, ha napi hat órát egy székhez ragasztva kellene
dolgoznom. Ez nem nekem való, ezért javasoltalak téged.
- Á, így már értem. Köszönöm szépen. Nem fogod megbánni?
- Egészen biztosan nem. De annak örülök, hogy te elvállaltad. Meglátod, jó
kis, nyugis munkahelyed lesz.
Efelől szemernyi kétségem sem volt. Épp ezért nem értettem a sógornőm
döntését, de nem faggattam a miértekről.
Peregtek az évek, a 16-os cipőcskéből 41-es lett. Néha úgy tűnik, mintha az
idő is nagyobbakat lépne. Az elmúlt évtizedekben úgy volt legalább négy-öt
munkahelyem, hogy ugyanabban az épületben, ugyanazon helyiségben maradtam.
Az intézmény neve és a főnökség változott, munkatársak jöttek, mentek, és
talán csak az maradt a megszokott, ahogy felveszem a telefont és azt mondom:
- Rendelőintézet. Jó napot kívánok!
Hogy mit hoz az élet, nem tudom. Nem tudom, hogy lesz e 25-dik, vagy 30-dik
évforduló. Tulajdonképpen, eddig nem is nagyon jutott eszembe, hogy számon
kellene tartani, meg kellene ünnepelni ezt a napot. Valamiért azonban csak
lehet jelentősége annak, hogy épp a fehérbot napján ért ekkora szerencse.
Talán azért, hogy minden évben emlékeztessen rá, hogy fehérbottal a kezemben
is lehet hasznos és értékes életet élni.
