A B C
Alszom.
Álmodom
Boldogan
Cuppanó
Csókod.
Dadogom
Elmúlt
Életem,
Fájó
Gondjaid
Gyógyítom
Habzsolva
Iszom
Ízeid.
Jaj!
Kell
Lelkem
Még
Neked?
Óvom
Örökké
Piheként
Remegő
Simuló
Szíved,
Tudom,
Utamon
Űz
Veled
Zenélő
Zsongás!
Születésnapodra
Homlokod mögött fényes híd feszül,
összeköt múltat és jövőt.
A jelen hullámait gátak szorítják mederbe
gondolataidat emberkéz vigyázza.
Ajkad szögletében megfeszül a csönd.
Az út porát régóta viseled szürkülő hajadon.
Karod mozdulása lég-grafikákat rajzol,
míg szembeszélben lépteid zaja visszahull fejedre
meghalt emlékképek feszítik lázadó tudatod,
a könyörtelen valóság a föld porába rántja lényed.
Mindennapi élted harcait megvívod örökre hívőn,
és elviseled a tények kegyetlen tudatát!
Az élet halmozza a tehetetlen valóság rettenetét
és különös figurákat rajzol fáradt homlokod redőin.
Barázdáiban megpihen a súlyavesztett porszem.
Nem vagy egyedül, kivel tántorog az élet,
mely határt von a határtalan létdimenziókban.
Válladon pihen a hontalanság pusztító hite,
itthonnak álmodod a mindenkori befogadó jelent,
a múlt mégis az otthonhoz fűz szüntelen, csendesen.
Lényed képeit sokan megértik, mint a tegnapok visszfényét.
Két nyíló virág idézi a múltat, jelent és jövőt.
Életed mértéke ez ötvenhét éved perce, napja és éve,
neked szántja barázdáit a sodró hónapok ekevasa.
De tudd, hogy hová mész minden este haza!
Megmérettél és a mérleg súlyosnak talált,
nem dicsőség, csak lehetőség, helyzet, talán!
Álmatlan éjszakáid mókuskerekének tengelyében élsz
és tudatodnak fáj az örök elmúlás körbeforgó ténye,
bár tudod, hogy az élet örök, csak az alanya más!
1997. március 06. R.D.
Álarc
Vigyázzt vezényel a józan ész,
kemény szó röppen, mint a gránát.
A szerelem álcázza magát,
a jövőidő csak visszanéz.
Jelent álmodik a rég-elmúlt
és vánszorog a holnap felé,
vágyat ölel, mintha megtenné
a gyilkos szót, úgy, ki megvadult.
Bár harmóniát ígér a csend,
de megfeszülnek az idegek,
a fül nem hallja az érveket,
a visszhang távolról összecseng.
Hamis dalt szimatol a való
és ellen áll az igaz szónak,
nem hisz a mindennapi mának
csaló a lét, amely bíztató.
Megvívott kegyetlen szócsaták,
mérgezett nyílként marják lelkünk,
a szerelmet, mit elfeledtünk,
csak reméljük a távolon át.
Életünk mégis örökös harc,
megcsiszol, mint egymáshoz valót,
és megbocsát minden bántó szót
mert nem minden fintora álarc.
Alkony
Elfáradt a tűz, lángja már nem melegít
és fényében nem fürdik meg a szerelem.
Nem vár vándort, tüze nem csábít utazót,
fáradt-léptű barátot megpihenni sem.
Fürge szikrák már nem törnek magosokba,
a füst folyt, torkot szorít és könnyet fakaszt,
a szél, csak pernyét talál a múlt hevéből
lassan mindent ellep a tavaszi haraszt.
Már meghalt a szerelem tiszta reménye,
és csak vigyorog a hosszúra nyúlt árnyék,
az alkonyba fordult fény szeme megvakult,
az utolsót lobbanó láng füstje száll még.
Estére készül az égi vándor képe,
lángoló felhőket sodor felé a szél
és a horizont lassan szürke színre vált
bár suttog a lomb, az elmúlásról beszél.
Múltat és jövőt köt csokorba a jelen,
az álom, és valóság vív vesztett csatát,
és örök párhuzamok törnek szerte szét,
az értelem, becsapni nem hagyja magát!
Tavaszra váltva porlad el a régi múlt
virág így nyílhat a távoli réteken,
az illatuk elfedi a halál szagát,
de változtatni nem lehet a tényeken.
Talán az ész tudja, hogy mégis mit akar,
mintha remélné, azt ami reménytelen,
de konok makacsság emel büszke gátat
és meghazudtolja magát az érzelem!
Álmatlanság...
Ha lefekszel és melléd telepednek álmaid,
gyötörnek izzadt gondolatok hörgő rímeid
nyersgyémántként peregnek léted álomküszöbén
megremeg az ébrenlét s a torz való fut feléd!
Szempillád mögé, mint filmvászon úgy feszül a múlt
és rohan veled a jelen, mint aki megvadult.
Megvacogtatnak a bűnök, a vélt tragédiák,
egy agyonvert madár, s az átmulatott éjszakák.
És az ökölbe szorított kéz lassan megpihen,
az elfáradt agy már gondolkodni is képtelen.
Az éjszakába ájulnak már érzékszerveid
de szíved még mardossák mindennapi kínjaid!
Dobhártyádon dühöngve dobol az élet zaja
kopog a visszafojtott indulatok zápora!
Idegeid gitárhúrként pendülnek az éjben
s elfojtott vágyak ébrednek a mély sötétjében.
És makacs nem-ekkel harcol az igenek hada,
Álomba ringat, mélybe húz a fáradság maga.
Alig mozdul már az élet, pilláid súlya fáj!
Elmédet elbódítja a mindennapi muszáj.
Anyák napjára
Szépek a májusi éjszakák,
és újjá születik az élet,
friss madárfütty zeng a téren át,
a zöld szín fest be minden létet.
Nekem a május már csak emlék
torkot szorít az emlékezet,
homlokom vásznán ő a szentkép
ki mindig megóvta lelkemet.
A múlt idő, mely távolba vész
már nem pótolhatja semmi sem,
csak forgácsot rak össze az ész
és a könnyem pereg csendesen.
Adósod maradtam én, anyám
ki ellopta tőled a percet,
mert karodban volt igaz hazám,
hisz átvállaltál százegy terhet!
A távolságtól szíved szakadt
és nem győzött meg az értelem,
de fiadnak mégis megmaradt
az örök küzdés, az érzelem!
Láttál szeretni és szenvedni már
az első ráncot a homlokon,
szívemben láttad, mily nagy a kár
mi az igaz, túl az álmokon!
Én is úgy voltam, mint annyi más,
ki nem hitte, hogy egyszer vége,
majd szíven ütött a búcsúzás
az életnek nem volt esélye!
És mégsem lehet soha vége,
nincs, ki elfeledné az anyát
aki kezét tette kezébe
és megteremtette önmagát!
Május, újra indul az élet,
és arany-eső hull a földre,
de nekem anyám emlék kép lett,
csak szívemben őrzöm, örökre!
Nyári hajnal
Átölelt a nyári hajnal,
mint anya gyermekét,
vidám, zengő madárdallal
köszönt a nyári ég.
Fehér fodrú felhő oson,
arcomhoz ér a szél
és mosolyog a Balaton
hozzám szalad a fény.
Magam ülök a teraszon,
körbe vesz a magány,
könny csordul végig arcomon,
vajon gondolsz-e rám!
Felettem tüzes felhő száll,
véres a nap feje,
előttem büszke fenyő áll,
övé a fény fele.
***
Nyári alkony
átölelt a nyári alkony,
mint ifjú kedvesét,
egyedül vagyok a parton,
hallom a víz neszét.
Lassan lehalkul az élet,
fényhíd feszül elém,
az alkony festi a képet,
a Balaton vizén.
Felrebben egy fehér sirály,
alatta hattyú lebeg
és szürkébe süllyed a táj,
az élet megremeg.
Bolyong a sivárlelkű szél,
belenyögnek a fák,
jajgatásuk az égig ér
és kettétört egy ág.
Búcsúzás
1998. március 30.
Tavaszra készülnek a temetői fák,
zöldellő bokrok bólogatnak a szélben
és madár ének remeg a felhők alatt
de a virágcsokrok meghalni készülnek.
A kényszerű csendben dübörög az élet,
a rohanó világ nem torpan meg soha,
most csak a lélek dalol halk harmóniát
könnyet nyel a nincs-tudatra ébredt ember.
A bánat öltönyben áll vigyázz-t a sírnál,
megfeszült figyelem kísér minden létet,
halkan mormolt dogma remeg az ajkakon
és frissen mosott hajat fúj a kósza szél.
Lassú léptek csikordulnak a kavicson,
és dérütött homlok fordul a fény felé,
majd fekete selyem suhan sejtelmesen,
sikolt az élet, ahol a halál az úr.
A koporsón szétporlad az első göröngy,
és felsír a jelen lemondó éneke,
megmozdul a lapát gyakorlott ütemben,
kisharang búcsúztatja az útra kelőt.
A sírhalom kész, most élők veszik körül
és virág-pompáját megcsodálja a nap,
de holnapra már egyedül marad a múlt
ám az élet nélküle is tovább robog!
A csend
Ha megszólalnék, belehalna.
És a halál, mindig nagyon fáj.
A magány csendje egyedül jár,
és a bűn volt első jutalma.
Néha kell, bár sohasem teljes,
és mégis áhítják oly sokan,
nem tudják mit ér, mert nem olyan,
mint az idő, az nem kegyelmes.
Ha néha úgy érzed, létezik,
akkor állj meg egy percre talán,
és ha szívedhez ér a magány
tudd, hogy csak az ész emlékezik.
Ha a lelkedben megvan a rend,
a barátod is, és a társad,
bár az is lehet, hogy csak áltat,
fáradt homlokod mögött a csend.
Dilemmák
Önmagamba fordított életem zsákutcáiban ténfergek.
Ellepnek a múlt testemhez, lelkemhez tapadó emlékei.
Lábam alatt megcsörrennek a széttört álomroncsok,
Orromat az elmúlás bűzös rothadó szaga csavarja.
Megérintenek a régen elfeledtnek hitt gondolatok,
megizzasztanak a hosszú álmatlan meddő éjszakák.
Vélt láncait tépdesi a megrettent, hitetlen jelenidő.
A hajnal fénye is csak csalóka láztól gyötört álom.
A józan ész megkérdőjelez mindent, ami csalhatatlan,
és hazugságnak gondol, már rég tudott biztonságot is.
Az érvek harcában győz a megfagyott kétségbeesés,
a bizalom, kínjaitól a pusztuló földig görnyed.
Dühödt szó-villámok cikáznak az elkeseredett vitában,
erőt, ideget próbál az elvakult, sziszegő harag!
a nem-ek párbajtőre vad szikrákat szór szerte-szét,
az értelmüket vesztett mondatok halálos sebből vérzenek.
Diadalt ül a féltékenység vulkánt izzasztó ereje!
Tombol és rombol céltalan dühe, a gyűlölet gátat dönt.
Pusztító tüze megperzsel minden kimondott szót,
s hamu hull az elhagyott, csaltnak vélt szerelemre.
Úgy fájnak el nem követett, általad hitt vétkeim,
mint éles penge, mely ártatlan szívet döf keresztül!
Bűnös bűntelenségem arcomat nem pirítja előtted,
csak dilemmáiddal vívok mindig örök vesztes csatákat.
Nézem a kék eget
Csak ültem az ablak előtt és néztem a kék eget,
micsoda távlatokat fog be az emberi elme
a tudni akarás, nincs határ, nincsenek végletek.
Ki tudja hányan emelték fejüket hálát adón,
vagy átkot szórva, hittel, hogy hangjuk a magosba ér
és hány százezren voltak ők,akik mindig álmodón
félték az ezredév mindenkori soros mítoszát,
vártak a megváltó szóra, mely talán rajtuk segít.
Voltak kik csalódtak, konokul sosem vártak csodát
fejükre hamut szórtak és könnyük a porba hullott.
elgondoltam, hogy mennyi bánat és öröm született
e nappalokra és éjszakákra szétszabdalt időben,
és hányan védték egymás ellen ugyan azt a hitet!
Az öröknek hitt világ jelképei elpusztultak.
Korhadó keresztek közé lehulltak a csillagok.
Vajon kik azok, akik hitükben még megmaradtak?
Az űrben mégis társat keres magának az ember,
és ami ismeretlen volt az már régen ismerős.
De lám! Újra minket pusztít el minden fényes fegyver
Demoklesz kardja megint a mi fejünk felett lebeg!
És hiába nevetett rám a fényesre csiszolt ég,
alatta szürke felhők vésztjósló gomolya mordul,
megremeg az élet, az ördög most tartja ünnepét.
A felhők fölött hiába remény, minden ragyogás
szikrázó fény és az örök élet megígért szava,
mert itt dühöng a szél és rettenetes a pusztulás!
Majd bátor hősök lettek, akik legyőzték a gonoszt,
és megáldották őket az örömittas emberek.
A halál egyszer mégis minden dicsőségtől megfoszt
A máglya tüzében a szentek is porba hullanak.
Milyen értelmetlen kínok a ragyogó ég alatt,
és mennyi bánat, és mennyi pusztulás szorít torkot,
a tankok nem döntik le a frissen épült házfalat.
És kölcsönvett árnyékok után kutat a napfénye,
megfáradt sugarak pásztázzák csak az öreg földet,
visszájára fordult az emberek tiszta reménye.
A vállunk fáradt lassúsággal a falfelé fordul,
és ha beszürkülnek az ifjúi csillogó szemek,
hogy ha már a lejtőn fölfelé senki el nem indul,
akkor pusztulnak el örökre a mindig-kezdetek.
Most is ott ülök az ablak előtt, nézek szerteszét
nyugodt éjszakát ígér a csöndes májusi este,
és talán a Göncölszekér fénye mond örök mesét.
Más távolságot mérnek rég a kíváncsi műszerek,
a fürge lézerek új galaxis felé rohannak,
de itt a földön nem értik meg egymást az emberek.
Néha áldott a távolság és átok a közellét,
kinyújtott kezünk csak álarcot tapogat tétován,
az élő szégyelli az igazságba vetett hitét!
A büszke emberiség alig ismeri önmagát.
Éjszaka...
Bámultam az éjszakát,
Ahogy a hold át meg át
Búvik a felhők ölén
s játszik az ég tört kékjén.
Távolról csillag ragyog,
pusztuló fénye zokog,
míg messziről földet ér,
a parkban aludni tér.
És kíváncsi szél bóklász,
megérett aranykalász
magja perdül a földre
új élet lesz belőle.
Muzsikál a nyári lomb,
ködlik a távoli domb.
Kék-fehérek a zöld fák,
a holdfény öleli át
a tájat és árnyakat
növel, távolságokat
is egymáshoz közelít,
összetartót szétfeszít.
Emlékezés
Leültem mellé, és átölelt a múlt,
összeértek a távol horizontok
a rideg valóság emlékké simult,
és ő tudta azt, hogy miért hallgatok.
Körül vett bennünket az örök hiány,
és úgy megnehezült a szavak súlya,
kérdésként megmaradt az örök talány,
miért nekünk jutott az élet búja!
És fáradt kéz indult könnyet törölni,
elket éget az emlékezés heve,
az ész ez ellen nem tud semmit tenni,
hisz a fájdalomnak van ténye, neve.
Mert, ahogy megmozdulsz apádat látom,
és kezed anyámként simít homlokot,
és mikor apám munkás kezét fogom,
anyád szemében tudom a bánatot.
Lásd, két élőt így köt össze a halál,
a jelenben is múltat idéz szemük,
lyenkor a perc is tétován megáll,
és emlékezésre horgad a fejük!
Átölelt a múlt, és leültem mellé,
mert, mi tudtuk, hogy kire emlékezünk
az életünk így válik örök csendé,
hisz, lassan mi is a vég-felé megyünk!
És?
...És lassan értünk szól a harang,
mellőlünk mennek el kortársaink.
Hitetlen tények néznek farkasszemet
velünk, mi még létezünk és megyünk.
...És lépünk tovább amíg csak lehet,
az életösztön, mint lendkerék repít!
Elhisszük még a jövő szép ígéretét,
bár megérint az elmúlás fuvallata.
...És talán hisszük, hogy nekünk
van még mindenre megtervezett időnk,
mert megadatott, mi az elmenőnek nem!
Befejezni az örök befejezhetetlent.
...És ránk cáfol a kegyetlen jelen,
megcsorbít mindent, mi tökéletes.
Ellobbant gyertyaláng füstje csíp
a múlt megkérdőjelezi a mindig jelent.
Fájdalom
Ellopott órák zokognak gazdátlanul,
elhagyták őket a mindennapi percek.
Hűlt parázs didereg a tavasz küszöbén
és jégvirág díszíti a meghalt lelket.
Gyors halálba küldte színeit az alkony,
majd holdat ígért a szél az éjszakának,
de villámot kapott és morduló felhőt,
szél kavar, és szembefordul önmagának!
Meghalt a csend és körötte vihar támadt,
a súlyt már nem bírja tovább a vállizom,
az életem lassan visszájára fordul
és nem marad más nekem, csak a fájdalom!
Fehér bot
Kezembe megálmodtam az elsőt,
ahogy hozzám ért beleremegtem.
Az álmodás nem adott több időt
és mégis tűrtem, bár mily kegyetlen!
Testemben megfeszült az idegszál
és nem érdekelt a madár dala
előttem nem ismert akadály áll
és nem érdekelt az élet szaga!
Majd megkoppant a bot az aszfalton
és visszhangját a kerítés veri,
amíg a város zaját hallgatom,
lábam a földet alig ismeri.
Izzadt homlokkal kudarcra várva,
a testem megtorpant a cél előtt.
mint, ki az utolsó percet várja,
Most igazán áldom a múltidőt.
Mindegy, hogy hirtelen ébredni kell,
mert meglévőt dicsér az ébredés.
látom a hajnalfényt, ahogy meszel,
hiszen ez is elég, bármily kevés!
Bár várok rá, de félem a semmit,
Az út, tudom, lassan oda vezet,
Ez nekem fáj, nem érdekel senkit
most még jó, hogy ez csak a képzelet!
Gyűlölj vagy Szeress
Gyűlölj! Vagy szeress!
Csak ne légy semleges!
Ne légy langyos, gyáva
az úton járva Legyen hited.
Dolgaidat tisztaszívből tegyed!
Gyűlölj! Vagy szeress!
Csak ne légy semleges!
Nem mindegy, amit csinálsz!
A jövőtől, ha köszönetre vársz
csak múltad marad tiéd!
Gyűlölj! Vagy szeress!
Csak ne légy semleges!
A szerelem örök. Az óra
mutatója körbe pörög.
És a csillagok hullnak
Gyűlölj! Vagy szeress!
Csak ne légy semleges!
Hangulat...
Lassan némaságba burkolódzik a táj kertemben.
és megfakulnak a nyár szemfájdító vad színei.
A tolvaj ősz bronzsárgára fest mindenféle zöldet
ángolnak a fák, rőt levelüket szétfújja a szél
És a nyári égszínkék őszi acélszürkére vált,
most komor fellegek vívnak lángoló vad csatákat
bánatuk a földig ér és nyirkossá válik a lét.
A fények megcsillannak a járda hepehupáin
és már óvatossá válnak a tapogató léptek,
étován elindul a most megrabolt jelenidő
holt perceket számol az elmúlás sárguló ténye
a jövőnek éltető humuszt csinál a rothadás!
aligmúlt életek libbennek az őszi szél szárnyán
elsüllyednek a körforgás mindennapi mocskában.
Még egyszer felzokog a nyár, de kopaszak az ágak
az álarcukat megcibálja a hitetlen vihar,
de az álmok a holnapokban mindig megmaradnak.
Hinni kell
Lehet, a szavaknak, most nincsen súlya,
lehet, a múlt is megkeseredett már
lehet, a kezed nem fogja meg kezem,
lehet, a szépre már csak emlékezem,
de hazudni nincs miért!
Lehet merni, kételkedni a szóban,
lehet akarni, amit más is akar,
lehet hinni, vagy nem, az igazságban,
lehet behunyt szemmel járni a mában,
de hazudni nincs miért!
Lehet mérlegelni, minden tettet, szót,
lehet keresni logikát is néha,
lehet véletlenre bízni a vágyat,
lehet a múltnak élni, és a mának
de hazudni nincs miért!
Lehet félni a mindennapi perctől,
lehet mérni a gyorsan múló időt,
lehet égni a rohanás tüzében,
lehet nézni, a fényt, mások szemében
de hazudni nincs miért!
Hinni kell, ha néha még oly nehéz is,
hinni kell, mert a szónak most, van súlya,
hinni kell, hogy nem csábít a kék szakáll,
hinni kell, akkor is, ha a látszat fáj,
de ...hazudni nincs miért!
Hinni kell, mint fáradt vándornak a fényt
hinni kell, a célt, mely mindig ívet húz,
hinni kell, hogy a harang értünk is szól,
hinni kell, hogy kellünk, kellünk valahol,
de ...hazudni nincs miért!
Hinni kell, akkor is, ha nincs már remény
hinni kell, ha nincs idő a szóra sem,
hinni kell, érezni a másik igazát,
hinni kell, tudni, hogy mindig van tovább,
de ...hazudni nincs miért!
Hinni kell, ha kell feltételek nélkül,
hinni kell, mert néha igen kevés a tett,
hinni kell, a valóság örök titkát,
hinni kell, mint a szerelem mámorát,
de ...hazudni nincs miért!
Hontalan
Bár az élet már megmutatta száz csodáját,
és emlékeket fakít a mindennapi lét,
hontalan az, ki elhagyta igaz hazáját,
mert a lába százszor is idegen földre lép.
Van, akit a szükség csábított messzi tájra,
szemében könny, de elhagyta az ősi házat,
van, aki azóta is a hívó szót várja,
hisz, a múlt után, nem szűnik meg az alázat.
Az álmok filmvásznán vajon hány emlék pereg?
És ismerős-e még a régi utca képe?
Tudod, hogy ki, ha rád köszön a régi gyerek?
hol kezdődik az új, és hol a régi vége?
Hisz, aki ifjú volt, mára már régen öreg,
és a rohanásba belekopott a lélek,
életéhez nem kell más, csak egy nyugodt öleb,
unottan számolja a mindennapi létet.
A távoli otthon, mára itthont teremtett,
ezerszer megalkuszik velünk a "nincs-időnk,"
a sírhoz már ácsolják az örök keresztet,
s a régi udvaron, csak az emlék-fája nő.
Így mennek el ők, s mi temetünk, hontalanok!
Bár könnyünk hull,és kezünk virágot szorongat!
Az élet rohan, s mi nem vagyunk gondtalanok!
És a lélekharang lassan nekünk is kongat!
És mégis, örökké áldott az első otthon,
az első mozdulat, és az első ölelés,
hisz még most is átsegít százezernyi gondon,
ha nincs már, maradsz lelkedben örökre kevés!
Ígéret
Szerelmet ígértem neked,
virágos réteket
és a fényes nap sugarát,
a tiszta kék eget.
És megvalósult álmokat,
nyugodt éjszakákat,
a mának biztos holnapot,
és egy rózsa ágat.
A távoli erdő csendjét,
a madarak dalát,
a patak tiszta hűs vizét,
a mezők illatát.
A hajnalok igaz fényét,
mosolyt az arcomon,
a távoli harang szavát,
egy őszi alkonyon.
És lásd, csak szenvedést kaptál,
és, gyötrelmes hitet,
távolságot és bánatot,
az élet így fizet!
A múlt
A múltnál egy a fontosabb, a jövő.
A jelen mind kettőhöz kell.
A rohanásban egyikre sincs idő,
ha kérded mindegyik felel.
Nincs még egy szó és nincs még egy fogalom,
amely ekkora ívet húz,
a hajnalon át, ezernyi alkonyon,
felépít, és majd összezúz.
Álom és valóság keveredik már,
üzen a jövő és a múlt.
A régi kor talán pusztulásra vár,
de a holnap is megfakult.
Vallások harcoltak, ezred-éven át,
a hit, és bánat kavarog,
volt, ki elpusztult, volt ki csodára várt
és remélte a holnapot.
Eszmék harcában nem fontos az ember,
de ő védi meg a hitet,
kezében csillant meg az első fegyver,
születni is ő segített!
És míg százszor körbefordul a világ,
mindig lesz múlt, és lesz jövő.
Az eszmék sírján nem lesz soha virág
a halottakra nincs idő.
Vajon jönnek-e újak, nekünk való
amely erősít szíveket?
Lásd az igaztalanhoz elég pár szó,
és az igaz, csak szép lehet!
Miért van az, hogy könnyebb a hamisság,
és belebódulnak sokan,
és soha el nem fogadott a másság,
ki tudja az utat, hogyan?
Az igazsághoz századok kellenek,
egy emberöltő is kevés,
tán megszületnek az igaz jellemek,
az eszme és a hit mesés.
De a hazugok tovább élnek ma még
és nincs gát mely eléjük áll,
amíg az igazság a porban elég
a békegalamb messze száll.
A múltnál egy a fontosabb, a jövő,
csak legyen kezedben fáklya,
de, hinni kéne, hogy egy szebb világ jő
és győz az ész igazsága!
Éjszaka
Megszenvedett nappaljaimból mint
őrült menekülök.
A forróság szele mint sirokkó int
az idő tova lök.
A fénylő zuhatagban szenved testem
szinte megsülök.
Nem érti senki hihetetlen terhem
és, hogy miért szédülök.
Távolbanéző szemem csak hunyorg,
mint vaksi macska.
Hiába adsz kezembe csillogó bort
maradok magamra.
Hűs szellő, ha érinti lázas arcom
úgy érzem te vagy,
hajófütty szalad az üres mólón
álmodik az agy.
Megszenvedett éjszakáim gyötörnek
nappalaim tüzében,
homlokomon nincs helye örömnek
a zsarátnokban elégtem.
***
Megállva
Lassul életem, mint valaha
a messzi végeken hüvelybe kerül
kivont kardom. Mi történt!
Tán nem akarom az élet örömét?
Ólompáncél súlyozza tettre kész
karom. Lehúzza lustuló elmém
s az idő malomkövén lomhán
koppan a lusta perc.
Gyáva lett a mersz.
Mint vár orom, mit ellen döntött
romba, éltem köveit álnok rozsda
marja. csöppnyi életem mögött
a jövő kajánul röhög.
A magány felé
Szélesre tártad kapuit a múltnak,
de a jövő ajtajára kettős lakat került,
és csak bánatot indítottál útnak,
a holnapba vetett hit lassan elszenderült.
A kényszerpályára került mondatok
villámot szórnak és a haragnak nincs neve,
és teljesen mindegy, hogy mi volt az ok,
elszakított egymástól az indulat heve.
Mint mindig a szónak meg van a súlya,
ha kell, magasra emel, és ha kell földre ránt,
a jónak is meg van a maga búja
és a legszebben fogalmazott mondat is bánt!
Tudatos magánynak nehéz a terhe,
nincs kéz, amely segít, ki ilyen ösvényre lép,
a holnapnak sincs ajánlkozni mersze
bánattal lezárt kapukat talál már a lét.
Az ábrándok szárnyai összetörtek,
és jégvirág hűsíti lángoló lelkemet
de panaszra nincs ok az elmenőnek,
mert tovább kell élni a megkapott életet.
Az alkony hamut szór fáradt fejemre,
és szürkülő képet idéz az emlékezet,
de lelkemet eléd tisztán teszem le,
és az élet sem oldja meg ezt a képletet!
Még éjszaka van
Még feszül az éjszaka vászna,
és ragyog a távoli csillag,
a hold is szokott útját járja,
még nem leng a hajnali illat!
Még alszik a reggeli pára,
és remeg a tétova álom,
de minden az első fényt várja,
és reped a fekete vászon.
Vörösen izzik a dombtető,
és setten az első fénysugár,
a fénynek ilyenkor lelke nő
és az élet a napfényre vár!
Meleg van...
Liheg a város, izzadja álmait!
Csorgó testéről lemossa vágyait.
Zokog az ég, felhője lángot okád,
rohan a szél, nem találja otthonát.
Víztócsa csillan az éjjeli fényben
és mereng az ég a félig sötétben.
A súlytól meghajlik a zöldellő lomb,
a fenyő a parkban hálaimát mond!
Vastag ködpárába öltözött a táj,
mint könnycsepp hull az eső és szinte fáj.
Metsző villámok cikáznak szerteszét,
és percről percre megváltozik a kép.
Mint a gödény, mely megitta italát,
habzsol a föld, issza az ég záporát.
sóhajt a város, tüdeje tágul már,
a hajnallal, új remény és új fény vár.
Ménes
Áll a ménes, lihegnek lovai.
Lassú porfelhő száll fejük felett.
Bőrükhöz habzó veríték tapad
A vad vágtából csak ennyi maradt.
Amíg hegynek-föl futtatták őket,
izmuk feszült, mint az íjak húrja,
csillagszikrát vetettek a paták,
élvezték a száguldás mámorát.
Nyakukon büszkén lobogó sörény,
a friss szélben szabadságra talál.
Árnyékuk repül az őszi fényben,
s eltűnnek a poros messzeségben.
De most áll a ménes, fülel a csend.
Beremegnek az elfáradt inak
és a tüdő nehéz párát liheg,
túl fárasztók voltak a méterek.
Hű szemükben még megcsillan a fény,
a nyugvó nap utolsót hunyorít.
A ménes csak áll, piheni magát,
várja a kora őszi éjszakát.
Miért
Tőlem még nem kérdezte senki,
engem miért ver a sors ökle,
miért sújt korbácsos kezével!
És miért nem ölel?
Hetedíziglen mi volt a bűn,
mi volt az elkövetett vétek,
mit tettek a porladó ősök,
a vélt felelősök.
Miért fáj nekem a szembe fény,
hunyorgásra ítéli szemem,
tilt attól, ami a messzeség
a közel is elég!
Ki az, ki eltudja mondani,
miért bűnhődöm ártatlanul,
miért vált ilyen korccsá szemem,
ki törődik velem!
Ha arcomra leszáll az este,
ki lesz az, ki lámpást gyújt nekem,
ki óvja tétova lépteim
ki őrzi álmaim?
Fényesre kopott keresztemet,
újra felveszem hitetlenül
és az átkot tovább cipelem,
ez maradt meg nekem.
Mely isten az, mely ok nélkül bánt,
alig hogy megszülettem, büntet.
Mit vétettem én a világnak!?
Maradjon magának!
Visszanéző...
Tiszta vizű kút az élet
vizét minél többször méred
annál piszkosabb.
Napjaiddal föléhajolsz
azt hiszed, hogy szomjat
oltsz.
Szádban már a múlt fanyar
íze ömlik szét s kavar
alig múló szédülést.
Küszködő világod
kávakútján, már látod
az elmúlást.
Mint alig mozduló vödör
imbolyog a lét. S öröm,
ha végig ért.
Vízcseppként hulló nap,
óra, perc, pillanat
kap hitelt.
Már kevesebb a tiszta víz
több erő kell, hogy
újra bízz!
Vihartépett ágas
mit várhat. Rég lázas
beteg már!
Mondják az óra körbe,
körbejár! Esőre vár
a mély.
Lassan lassan győz
az aszály, itt az ősz.
S a vödör üres már.
Naptár
Az elsők között voltam, kik lejöttek a zöldellő fáról,
szőrös kezünkbe sziklakő került, gondoskodni a máról.
Ott voltam, amikor először felállt az emberi élet,
és ott voltam akkor is, mikor minden, minden semmivé lett.
Láttam a hatalmas Zeuszt, villámot szórt mind két szemével,
és láttam a csodálatos Rómát, hogy gyújtották fel éjjel.
Ott voltam a kaukázusi vad puszták perzselő tüzében.
Én szálltam nyeregbe, hazát sejtve a kétes messzeségben.
Ott voltam Verecke zúgó hágóinál, napfényre várva,
hogy vándorlásunk után teljesüljön minden Magyar álma!
Ott voltam, mikor István fejére koronát tett a Pápa,
és akkor úgy éreztem, hogy emberként nem éltem hiába!
könyveket olvasott a király, kezébe én adtam őket,
és én mentettem meg, mint eretnek a halálba menőket.
És nekem dübörögték a dobok a Tatár vad himnuszát,
Isten és Ember védte meg karddal s hittel a vén Budát.
Ott voltam a Duna sík jegén mikor Mátyás lett a király,
bús seregével mentem harcba, a hazának ennyi kijár.
Ott voltam Dózsa parasztcsapatában kiabálva, vivát!
És nekem fájt, ahogy fejére rakták a tüzes koronát.
Majd szívembe döfte lándzsáját a vad török Mohács alatt,
de Én voltam az, ki védte Egernél a pusztuló falat.
Ott álltam akkor is, mikor Bocskai hajdút telepített,
és véres fejjel szaladt szerte-szét Munkács alól a német.
Nagy Fejedelem zászlai lobogtak Tarpán fejem felett,
ott voltam akkor is, mikor szabadságunk újra elveszett.
De száz év múlva Én emeltem piros-fehér-zöld trikolórt!
A harcba menő fiaink szívében a bátorság dobolt.
Láttam elbukni forradalmat, csak a halál volt kegyelmes,
és nem értettem meg soha, hogy Európa miért csendes.
A hídon álltam Én is, mikor Pest-Budából Budapest lett,
Az ős ellenség akkorra már réges-régen kiegyezett.
Lehullt lombokra csordult Galíciában pirosló vérem,
És vesztett csaták után Pesten vörös zászló leng a téren.
Fehér lovon tengernagy jött, előre láttam a pusztulást,
Színek harcában véges lett az élet, nem hagyva semmi mást.
Ott voltam, mikor első kéz sújtott felebarát fejére,
és Én imádkoztam azért is, hogy legyen már egyszer vége!
Új korszak jön, zúgták, és megkeményedtek a szürke évek,
és azok között is ott voltam, akik egyre jobban féltek.
Ott álltam a sortűz mindkét oldalán, és értem sírt Anyám.
Megcsalt voltam és büszke. Itthon maradtam, mert ez a hazám!
És ott jártam Lakitelken, de szégyellem azt a nagy sátort,
hisz ott vagyok a szegények közt, kiknek szeme mindig vádolt.
Hát végigjártam rögös utam, tiszta szívem felemelem,
a jövő mit hoz nem tudom, ha így kellek, nos gyere velem!
Hangulat...
Nem vagyok tábortűz, melynek távolfénye
magához csábít messzi utazót és meleget,
étket ígér a pihenni vágyónak.
Csillag sem vagyok, mely utat mutat a pusztán
tévelygőnek és hitet fakaszt a még nem hívőnek s
áldást kér tőle, ha jó úton jár.
Nem vagyok hegycsúcs, mely hófödte ormain büszkén
tomboló viharral is szembe száll zúgó fenyveseivel,
Görgetve vad lavinákat.
Nem vagyok már a távol, mely csábít kék ködökbe
burkolódzó messzeséget felfedezni kíváncsi
szemekkel és erős karokkal.
A harmónia sem vagyok, melyben összecsengnek
az élet mindig megszólalásra váró hangszerei
zenekarrá egyesülten dallamra várva.
A sötétség vagyok, mely megnyugtat ha fáradt
karod öledbe ejted és homlokod lüktető erét
hunyt pilláiddal nyugtatod.
A boldogtalanság vagyok, melynek mindig-hiánya
boldog perceket szerez az arra vágyakozónak
és áldja a ritka másodperceket.
A mérhetetlen űr vagyok, melyet betölt a semmi
és a rémült nincsek hangos kórusa zokog keresve
az örök lét okozatát.
A senki vagyok, aki létezem és egyszerű hiányom
tesz valakivé, ott hol emlékem őrzik és tudják,
hogy örök az elmúlás.
Nyugalom
Szívemnek néha kell a csend,
mint vándornak a pihenő.
Az út porát mosó eső,
és jó, ha madár hangja zeng.
Arcom ha néha fénybe néz,
a lélek nyugalmat talál.
Többet ér ezer álomnál,
és jó egy simogató kéz.
Egyre jobban kell a magány,
és kell, hogy egyedül legyek.
És még élnek a képletek,
hogy meddig tart, az még talány.
Néha még körbe vesz a fény,
álmaim mégis fakulnak.
A lételemek hazudnak
de nem változik meg a tény!
Lásd, kell a csend, mely pihentet,
mint lélekharangnak a szél.
A léte is többet beszél,
talán nyugtatja a lelket!
Már ifjúságom megfakult,
nem számítanak az évek.
Egyre szürkébbek a képek,
mint ahogy a mának a múlt.
Lásd, neked kesergek most is
gyermek, aki jó szóra vár.
Régen kiürült a határ,
én nem, az élet lett hamis.
Mi az, mi megmaradt nekem,
százból egy álom talán.
Rövid életed alkonyán,
te mindig tudtad szerelmem.
A kép ma már csak vízió,
és az ész nyugalmat feszít.
Az élet szenvedni tanít,
és még is benned hinni jó!
És meggyulladnak a gyertyák,
van, kinek szívében égnek.
lelkünkben felzeng az ének,
ott fenn, talán ők is hallják.
Az ősz
Az avar fanyar füstje folyt
és vörösen izzik a domb,
lassan mozdul a pára is
a szél sárga levelet visz.
Az égen nehéz felhő jár,
alatta vándormadár száll,
tavaszig búcsút int a rét,
nehéz hamu hull szerteszét.
Hosszúra nyúlik az árnyék,
és az avar füstje száll még,
elhalkul az élet szava,
és vár reánk a tél hava!
Részegen
Tompára iszom agyam még épen maradt sejtjeit
hogy elfelejtsem a jelen mindennapi tényeit.
Már nem számít a mérték, mert az érzék semmivé vált,
és a lényeg, hogy a méreg hasson, néhány órán át!
Ha pusztulnak a sejtek, amit sejtek, mostmár mindegy,
talán megmaradt a gondolat, hogy minden egyre megy!
A pohárban újra ital van és belém vándorol,
bódítja eszem, semmibe veszem, jó az alkohol!
És iszom megint, a józan ész már meg nem int engem,
jól munkál a szesz és hülyévé tesz, szétárad bennem.
Torok Sándornak
„Születésének hatvanadik évfordulójára"
Láttam színeid a szürkehályogon át.
Hallottam hangod, mint a legnagyobb csodát!
Tudom ki vagy ma, bár alig ismerlek még
nézem képeid, szemem majdhogy nem kiég.
Tudom! Képet látni kell a lélek fénye
és, mint impresszió az élet reménye.
Akart színeid görbéje, szívemig ér
a megőszült torzon-borz új jövőt ígér.
Megragadtak kékeid és lágy fényeid,
mondd! Mit rejtenek hétköznapi álmaid?
Tudom honnan jöttél és mondd, merre tartasz?
A színek titkairól Ó miért hallgatsz?
...És tudni a titkot, a legnagyobb csodát
képpé formálni, mit a Te szemed meglát
megfigurázni az élet lomha léptét
szinte mozdul a kép, alig hiszem létét.
Tudom, hogy ócska ripacs, mondhatnád mára!
és lám mégis visszahív az örök Bácska
mert tudják ki vagy és tudod, hogy kik azok
kik előtt nem kell soha szégyent vallanod.
Lettél hatvan éves, köztünk lehettél az!
Bár tudom, hogy ez csak átmeneti vigasz,
és lányod folytatja a megkezdett utat,
A szerencse csillag Szabadkára mutat!
Ünnepek
Jó, ha vannak! Csak tudjuk
mit takarnak. Miért dobbanhat
a szív. Kit mikor és hová hív.
Kire emlékszik a megszokás?
Kit, hogy dicsér az elmúlás.
Megéri e a múlt a jövőt?
Vagy csak a mának ad erőt?
Mit ér a megszentelt dal?
Ha boldogságot nem ad,
vagy nem akar?
Átértékelt ünnepeink
nevét, keresi a jelen
s nem leli a helyét. Érték e,
ha értéke nem ismert s nem
tudni, mi a mértéke.
Utód nélkül
Elfolyt életem válaszútjait
megjelölik homlokom ráncai
és világgá üvöltöm a nincset.
nem mutathatom fel azt a kincset,
melyben tovább lép az ész és a név.
Az elmúlás maradt csak az enyém.
Még meg sem születhetett a remény,
a bölcs természet megoldást talált
egyszerűen ilyen lett a képlet.
Az idő könnyedén tovább lépett.
Hogy ha megmarad néhány gondolat,
amit gyermekemnek fogadhatnék
talán sok, de lehet, hogy semmiség.
Foszló álmokat kergetek csupán?
Nincs meg a kontroll, mely álljt kiált?
A jelen egyszerűen lépést vált.
...És az életem válaszútjait
megjelölik homlokom ráncai...
A vád
Ha arcodra rátelepszik a bánat,
még a fény is elkerül.
Az árnyék mutatja a barázdákat
és a jókedv menekül.
A szomorúsághoz nem kell szegénység,
gazdagnak sem kell lenni,
útjainkhoz sem kell túl nagy merészség,
nincs miért megbecsülni!
Szívedbe éles tőrt döf a gyáva félsz,
a bizonytalan tudat,
van, ki nem hiszi el, hogy éppen csak élsz,
s a tett gyávának mutat.
Sorsunk olyan, mint százezernyi másé,
csak egy kicsit több talán,
a józan ész ...már nem a tiszta vágyé,
csak baj jön a tett után!
Ha kell, ha nem! Az út akkor is tiéd,
és gyötörhet a kétség,
habár nem hullatsz már könnyet senkiért,
jó, ha tudják, hogy élsz még.
Voltál gyáva is, és lehettél bátor,
az ész dönt, mi az igaz.
De, ha meghalt benned az örök mámor,
a többi már csak vigasz!
Ítéld meg, mert megítélnek téged is,
tudod-e, hol a határ?
A kimondott szóban, hol van a hamis!
A csapda, mi reád vár?
Ha csak hiszed a létet, és nem tudod,
nem erős vár a tiéd,
szerelmedből másnak, csak ennyi jutott,
éltél, majdnem semmiért!
A vád lassan elpusztítja vágyaim,
bár a rag, jelen idő!
szürkére fakulnak színes álmaim,
és a lét a szenvedő!
Valentin napra
Szeretet nélkül fáznak a hajnalok,
meg nem csillannak a fények a szemben
színe-hagyottá válnak az alkonyok,
csak a lélek zokog a fagyott csendben.
A szeretet nélkül megáll a világ,
hites áldást nem oszthat a gyűlölet,
haragtól, a síron nem nyílik virág,
a hitetlené az örök rémület!
Önmagában is áldás a szeretet,
összeköti a mát, és a tegnapot,
megnyugtatja az elfáradt lelkeket,
és hiszi a mindenkori holnapot!
A szeretethez nagyon kevés a szó,
hiszen a gyűlölet sokkal hangosabb,
de a szeretet a mindenkori jó,
mert a gyűlölet, jóval fájdalmasabb!
Végszó...
...Már több van mögöttem, mint amit látok,
de visszanézni nincs okom.
még nem fogott rajtam soha sem az átok,
s az élet titkát nem tudom!
A múlt, mint vén árnyék követi lépteim,
a fénnyel szemben elkísér,
a hit, mely feloldja napjaim kínjait
és újra holnapot ígér.
Mögöttem távolba vész már az öreg múlt,
terhe vállamat nyomja rég,
és rohanó életem gyorsan lángra gyúlt
a tűz mind két oldalról ég!
A mondat végén, mondják mindig ott a pont,
a vihar szellő lesz csupán,
a pontos végszót tudni, a legnagyobb gond,
hogy megérte élni ...talán!
A vihar
Derült égből váratlanul csap közénk a vad vihar,
nem kímél senkit sem és semmit, mindenbe belemar.
Mint részeg, ki túl itta pénztárcája szűk belsejét,
úgy tántorog a gondolat és nem leli meg helyét.
Tavasz van, szívünkben telet idéz mégis a vita,
vadul keresve érvet, hogy kiben miért van hiba.
A kemény ész méregtől töltve, nem talál logikát,
mint villám csattan a szó nem bánva tettet és hibát!
Egymásba hasít az észköröm, fájdalma eget ér,
mint megbomlott kusza öntudat, már semmit sem remél.
szívet s lelket renget a meg nem gondolt szó heve
és elönti agyunk a túlcsordult keserű epe.
Majd cikáznak a nagy szavak, az igaznak reméltek,
mindegy már, hogy mennyire fáj, merre billen a mérleg.
Adni kell és földbe verni, mint haszontalan karót,
mert mindegy már, hogy mit beszél, alig hallani a szót.
A zöld hínár gondolataink köré tekeredik,
lehúz rabjaként, és a makacsság megmerevedik.
Bősz hullám rohan felénk, tajtékzó habján csónakunk,
tört evezőink megpihentek, mond mégis meghalunk?
Szikrákat szór felettünk a háborgó ég vad szeme,
arcunk, szánk a tomboló vihar mocskával van tele.
Nyeljük és köpjük, mi hozzánk csapódva eszünkhöz ért
megfojtva egymást talán egy szóért, szinte semmiért.
Virágok
Alig mozdul még az élet,
a tél ködfátyla elszakadt.
Nem fáznak már a csillagok,
a vén hold is szebben ragyog.
Csalóka fénye megmaradt,
a lombok tavaszt remélnek.
Hóvirágnak látlak újra!
mint szelíd illatú reményt.
Fény szalad a havas úton,
a legelsőt neked nyújtom
mint újra éledt örök fényt
illatától megbódulva.
Ha május van orgona vagy!
Lila szirma arcomhoz ér.
Már susog a hársfák lombja,
bólogat a fehér rózsa.
Az ég forró nyarat ígér,
A nap arcodon nyomot hagy.
Szép pipacs vagy júniusban!
Hajladozó búzavirág.
Visszaköszön az ég kékje,
szemednek hű tükörképe.
Rád mosolyog a gyöngyvirág,
földig hajolsz zivatarban.
Te vagy az éltető kalász!
Az áldott mindennapi lét.
Az útmenti sárga repce,
mely megkérdi, hogy szeretsz-e?
a nyár siratja vad hevét,
dolgozik az öreg halász.
Muskátli vagy kora ősszel!
Úgy virulsz egész nyáron át.
A kis ciklámen mosolyog,
így teltek el a hónapok.
Tapostuk a virág porát,
Együtt öregszünk a földdel.
Álmos lett újra az élet!
Pillái elnehezültek.
És most örökzöldnek látlak,
dacára az elmúlásnak...
Dobbanás 44
1.
A számok minden ember életében fontosak.
Mégis, ha az ember van olyan bátor, hogy
számot vessen önmagával nem biztos, hogy az
egyenleg neki kedvére való lesz.
Dobbanás 44
2.
A számtalanszor elmondott szavaknál nem a
mennyiség, hanem a minőség a meghatározó,
még akkor is, hogyha jó hallani őket,
akárhányszoris mondják ki.
Dobbanás 44
3.
Az élet alapműveletei megismételhetők. Az
eredmény mégsem ugyan az, mert az élet
mindig máshova teszi a tizedesvesszőt.
Dobbanás 44
4.
Azt mondják, hogy a szerelem örök. Ha ez
igaz, akkor kortalan is. Ebben az esetben
teljesen mindegy, hogy a számok milyen
évet mutatnak azoknál, akik szerelmesek.
Dobbanás 44
5.
A távolságot kilométerekben szokták
megadni, mint mértékegységet. A távollét,
szenvedés, amely bennünk halmozódik fel,
amíg nem találkozunk újra.
Dobbanás 44
6.
A kezdet és a vég számok közé szorított
tényét, amelyet életnek nevezünk, csak a
megtett cselekedetekből ítélhetjük meg,
hogy sikeres volt-e vagy sem.
Dobbanás 44
7.
a célhoz vezető út mindig hosszabb, mint
amilyenre tervezted. A távolság arányosan
növekszik a cél nagyságával, amit el akarsz
érni, mégis ez a legnagyobb serkentő erő.
Dobbanás 44
8.
A számok önmagukban semmit sem érnek, csak
akkor kapnak értelmet, ha valamihez
kapcsolódhatnak. A páros és páratlanok
ritmusát az teszi színesebbé, ha két
egyforma kerül egymás mellé.
Dobbanás 44
9.
A fák is születnek és meghalnak.
Növekedésük során törzsükben évgyűrűket
hoznak létre évente. Ez lehet díszük is
kivágás után. Az embereknél a kezdet és a
vég között vajon hányan figyelnek az
évgyűrűkre, mely bennük láthatatlanul
alakul ki?
Dobbanás 44
10.
Az idő az ember egyik legnagyobb
ellensége. Majdnem minden megismételhető a
térben, de az elvesztett időt nem lehet
visszahozni, sem megismételni.
Dobbanás 44
11.
Az idő az élet egyik legnagyobb íve. A
jövőből mát csinál, a mából pedig
tegnapot. Az ember általában a jövőidőért
él a mában, annak ellenére, hogy tudja az
idő akkor merevedik meg örökre, ha
múltidővé válik. A múltidő mégis erőt
adhat a jelenben élőknek, hogy meghódítsák
a mindenkori jövőt.
Dobbanás 44
12.
A hit szerint az Istenek kortalanok és
mindent látnak. Ebből egyetlen egy tény
következhet, hogy számukra az élet
tartamának nincs és nem is lehet értéke,
hiszen létük és életük kortalan és
határtalan. Ezért jó inkább embernek
lenni, mert mindennek meg van a maga
miértje.
Dobbanás 44
13.
Minden dimenzió az élet meghatározott
feltétele. Valamelyik hiánya az élet
pusztulásához vezet. Sokan próbálták hitük
szerint becsapni a természet törvényeit,
de mindig a természetnek lett igaza, annak
ellenére, hogy ezt sokan megkérdőjelezték.
Dobbanás 44
14.
Azt mondják, hogy az idő mindent
begyógyít, lehet! Az is igaz, hogy az
élet nem ad lehetőséget arra, hogy bár mit
is elfelejtsen az ember, bármennyire is
törekszik rá esetleg.
Dobbanás 44
15.
Az álmokat mindig a reggel töri darabokra.
Százból talán egy van, mely akarattá
erősödik és megvalósulásra vár. A
megvalósult álom mint valóság mégis
álomszerűnek tűnik mind addig, míg nem
hisszük el, hogy valóban megvalósult.
Ebben az esetben egy jól elhelyezett
csípés mindenkor segíthet.
Dobbanás 44
16.
Még egyszer az Istenekről! Sokan hisznek
bennük. A földi nyomorúság után valami
mennyei boldogságot ígérnek azoknak, akik
hiszik őket. Hinni legnehezebb Istenek
nélkül, hiszen a "kétszerkettő" józansága
mindig a földre ránt, mégis megéri, mert
ez viszi előbbre az emberi elmét.
Dobbanás 44
17.
A virágok élete sokkal látványosabb mint
az embereké. velük és általuk fejezzük ki
tiszteletünket, megbecsülésünket és ha
kell vagy muszáj bánatunkat is. A virágok
halála éppen ezért a legméltánytalanabb,
hiszen ha elszáradnak egyszerűen kidobjuk
őket, legfeljebb egy-két szárított szirom
marad meg belőlük emlékül.
Dobbanás 44
18.
A mélységek és magasságok összefüggő
fogalmak, mert a mélységtől függ a
magasság, és a magasságtól a mélység. A
mélység a magasság határánál kezdődik, a
magasság a mélység kezdetétől fölfelé.
Dobbanás 44
19.
Vannak ünnepek, melyeket a konvenció
kényszerít ránk, és vannak olyanok,
melyeket mi találunk ki magunknak. A
kérdés csak az, hogy nekünk melyek a
fontosabbak.
Dobbanás 44
20.
Pózainkat általában nem mi találjuk ki
magunknak, az ránk ragad, vagy ránk
húzzák. Ezekből a legnehezebb
kikászálódni. Nem kevésbé nehéz azokat a
pózokat levetkőzni, amelyeket mi
alakítottunk ki abban a hitben, hogy ez
nekünk jó. Ha viszont megszabadultunk
pózainktól, vajon melyik az igazi arcunk?
Dobbanás 44
21.
A nyerőszámokkal az a baj, hogy mindig
másnak hoznak szerencsét és nem nekünk.
Abban az esetben ha mégis nekünk kedvez
Fortuna, az tizenkilenc, vagy húsz.
Dobbanás 44
22.
A türelem rózsát terem, az erőszak
töviseket. Milyen furcsa, hogy ebben a
virágban mind a kettő jelen van.
Dobbanás 44
23.
A szeretet az emberiség legnagyobb
„kábítószere". Összeköt távolságot, Átível
múltat és jövőt a jelenben. Jó tudni, hogy
szeretnek, de szeretni is tudni kell. Az
ember alapvető sajátja, hogy szeretné ha
szeretnék!
Dobbanás 44
24.
Az igazság objektív. Ebből következik,
hogy neki teljesen mindegy, hogy kinek van
igaza, mégis körülötte és nem érte folyik
a harc és a vér. Ennek ellentéte a hit,
mely nem feltétlenül objektív, és mégis
hihetetlenül sokan haltak meg egy hitért,
ellenségként, ugyanazon istenben hívők.
Dobbanás 44
25.
Azt mondják, hogy igazán csak a szívével
lát az ember! Lehet, hogy igaz. Vajon
hányan vagyunk azok, akik mindent
megadnánk azért, hogy a szemünkkel is
lássunk valamit. A fenti sorokat bizonyára
olyasvalaki írta, aki mindig jól látott.
Dobbanás 44
26.
A holnap ígérete mindig a mában
fogalmazódik meg. A megvalósult jelen
tegnappá válva adhat erőt a holnap
feladatainak végrehajtásához.
Dobbanás 44
27.
Ha igaz az, hogy tágul a világegyetem
akkor annak is igaznak kell lennie, hogy az
emberek egyre távolabb kerülnek egymástól.
Vajon, ha zsugorodna a világ közelebb
kerülnének egymáshoz?
Dobbanás 44
28.
Megszületésünk pillanatától az óra a
múltnak adja át azokat a másodperceket,
melyeket megélünk. Életünk során mindig
csábít a jövő, céljaink elérésében
segíthet a hit a jelenben. Ahogy
öregszünk, úgy válik múlttá a jelen, s a
jövőből egyre kevesebb marad nekünk. Végül
csak a múltból élünk a mának. A jövő a
megélt mindenkor elkövetkező pillanat.
Dobbanás 44
29.
A találkozások öröme mindig felhevít, mint
ízzó parázsból fellángoló tűz. Melegít,
erőt ad a mindenkori feladatok végrehajtásához.
Arra ösztönöz, hogy keressük a találkozások
lehetőségeit, hogy meg ne fagyjon a szeretet.
Dobbanás 44
30.
A csend az emberek egyik legnagyobb kincse
azt hiszem. Mondják, ha van akkor
sokatmondó is lehet, de lehet kínos is.
Akinek nincs, nagyon vágyik rá, akinek van
mindent megadna azért, hogy ne legyen
neki.
Dobbanás 44
31.
Egy szó néha többet ér, mint egy ölelés,
hisz a szavak mondatokká ölelkeznek, de
száz mondat sem ér fel egyetlen egy
öleléssel.
Dobbanás 44
32.
Vannak illúziók, melyek szétfoszlanak mint
a hajnali köd, és vannak melyek makacsul
tartják magukat. Az előzőekért nem kár. Az
utóbbiakat dédelgetni kell, hogy minél
tovább tartsanak. AZ igazság mégis az,
hogy minden illúzió, előbb, vagy utóbb
szertefoszlik!
Dobbanás 44
33.
Ha a tehetség hallgat, az bűn, mert
szegényebbé teszi a világot mondandója
elhallgatásával. A világ részese vagyok én
is, tehát annyival vagyok szegényebb, mint
amennyi gondolat nem kerül közlésre!
Dobbanás 44
34.
Azt mondják, hogy megtalálta zsák a
foltját. Ez általában igaz. Volt-e vajon
valaha, valaki, aki a foltot is
megkérdezte, hogy neki megfelel-e a zsák?
Dobbanás 44
35.
Minden a földön köttetik, az égieknek
ehhez semmi közük. Az oldás csak azon
múlik, hogy mennyire vagyunk elszántak,
bátrak, vagy megalkuvók! Ez akkor is igaz,
ha a megalkuvás nem gyávaságot jelent.
Dobbanás 44
36.
Halottainkat a jelenben kell tisztelnünk,
hogy a jövő is megértse tetteiket. úgy
kell cselekednünk, hogy ha élnének hiszen
emlékeimben élnek, büszkék lehessenek
ránk. Ezért, velük de mégis nélkülük kell
tovább élni.
Dobbanás 44
37.
Szeretteink addig élnek, míg
mindennapjainkban és emlékeinkben
velünk vannak. Akkor halnak meg
igazán, ha már emlékeinkben sem
találunk rájuk.
Dobbanás 44
38.
Egy értelmes cél érdekében mindig érdemes
kompromisszumokat kötni. Ez nem jelenti
természetesen az elvek feladását. A kérdés
csak az, hogy a célt ki mennyire szeretné
megvalósulva látni.
Dobbanás 44
39.
A viták többnyire célt érnek, amennyiben
nem elfogult és nem megmerevedett
álláspontot képvisel a vitatkozó felek
bármelyike. A lényeg, hogy a megoldás
szándéka legyen a legfontosabb
meghatározó!
Dobbanás 44
40.
Az ígéreteknek csak akkor van értékük, ha
végre is hajtják őket. A végre nem hajtott
ígéretek egyszerű szócséplésekké
süllyednek, még akkor is, ha a magyarázat
meggyőző, vagy a körülmények nem teszik
lehetővé végrehajtásukat.
Dobbanás 44
41.
A helyzetek mindig megvalósításra várnak,
azért helyzetek. Ebben az esetben a mód a
meghatározó, és az, hogy legyen aki ezeket
a kínálkozó helyzeteket megvalósítsa. A
megvalósításhoz azonban elsősorban a
helyzet felismerésére van szükség.
Dobbanás 44
42.
Napjaink rohanó forgatagában, jó megállni
és emlékezni azon cselekedeteinkre, melyek
embertársaink épülését szolgálták vagy
szolgálják. Ez semmiképpen nem vall
önteltségre. Jogos büszkeség, ha valakit
elindítottunk egy olyan úton, melyből csak
haszna lehet és tanulni képes, ha akar. A
beteljesülés az, ha akar, és ha akart!
Dobbanás 44
43.
A halhatatlanság nem emberi tulajdonság,
még akkor sem, ha van, aki erre törekedett,
vagy törekszik. Van, hogy a legkisebb
cselekedetből lesz a legnagyobb
jótétemény, és a nagynak hitt cselekedetek
elporladnak. A játék az örök, melyben az
ember megtalálja önmaga gyermekkorát. A
legszebb, ha ehhez társat is talál.
Dobbanás 44
44.
Vannak olyanok, akik ha megkérdeznék őket,
hogyan rendeznék be az életüket, ha
még-egyszer újra kezdhetnék, sokmindent
másként csinálnának! Ha engem kérdeznének,
egyszerű lenne a válaszom.
Ugyan úgy leírnám ezt a néhány sort, mint
ahogy most megtettem, és ugyan úgy emelném
poharam az egészségedre, mint ahogy fogom
emelni!
Kétségek
Értetlenül állt a lány vádjai előtt. Nem tudta elképzelni, hogy mi okozta azokat a szenvedélyes szavakat, miket a telefonban a neki legkedvesebb teremtés hadart el. Próbálta keresni az okát, de egyáltalán nem jött rá a dolog nyitjára.
Az életben megtanulta már, hogy ha ilyen helyzetbe kerül mindig elkezdi vizsgálni múltbéli tetteit, vajon hol, mikor és miben vétkezhetett esetleg, hogy kritikát kapott az érzelmére, és az értelmére.
Azt mondják, hogy az érzelem csalóka, lehet, de néha az értelem sincs rendben és igen komoly elégültség kell ahhoz, hogy mindkettőt a lehető legnagyobb tárgyilagossággal végig lehessen gondolni.
Miről is van szó: természetesen a szerelemről, annak klasszikus állapotáról, hogy vagy nem tud teljes mértékében kibontakozni, vagy nem tudják teljes terjedelmében elhitetni és bizonyítani, hogy a szeretet valódi, de a pakliban az is benne van, hogy nem hiszik el a valódiságát. Mindig a helyzet, vagy ha úgy tetszik a helyzetek a meghatározók. Hogy is lehet bebizonyítani, hogy az egyik fél, legyen az fiú, vagy lány szereti a másikat vagy sem. Milyen bizonyítékokat lehet felmutatni ebben az esetben. A klasszikusok ilyenkor üvöltenének a legjobban, hol van a hit, a bizalom a szépérzés! Tényleg, hol van? Mi kell ahhoz, hogy elhihető legyen az a szó hogy „szeretlek"! Mi kell, vagy mi kellene ahhoz, hogy a valaha értékes szavak visszakapják régi értelmüket, de egyáltalán a szavaknak miért nincs súlyuk, mi az, ami súlytalanná tette a kimondott szó igazát. Úristen micsoda dilemma! Így kérdőjeleződnek meg a régi, valaha értéket képező és igen komoly következményekkel járó szavaink, mint a kedves, barát, barátnő, udvarló, vagy a mai értelemben vett haver kissé jasszos, de nyelvünkben végül is elfogadott szavak súlya.
Hol kell keresni az elértéktelenedés okát? Szinte lehetetlen nyomon követni a változásokat. Azt mondják könnyű annak, aki szeret, persze hogy könnyű, mert az elhiszi, amit neki mondanak, mert el akarja hinni, de a szerelmet, vagy a szeretetet, hogy lehet bizonyítani, de vajon kell-e bizonyítani. Nem hat-e esetleg bizonygatásnak, vagy magyarázkodásnak, és ha már egy érzést meg kell magyarázni, hogy miért, vajon annak az értéke olyan-e mint amilyennek szánták? Sok a kérdőjel és sok a bizonytalanság! Lehet, hogy csak hinni kéne a kimondott szó igazában és a cselekedetek valódiságában? Lehet! De valóban igazak-e a kimondott szavak és a cselekedetek. Ezt mindig az úgynevezett élet dönti el, csak jóval később.
A csend hona
Megborzongott, amikor a meleg kocsiból kilépett. Kezében seprű, kis lapát vízzel teli kanna. A szél lassan leszárította arcáról a sápadt városi színt és pirosra festette bőrét. Bebújt a még fel nem hajtott gallér mögé és végigcsiklandozta gerincét. Hideg nedves kora délelőtt volt.
- Jó napot kívánok! - Köszöntek az arra járók. Megálltak, váltottak néhány szót és kérdeztek megszokott mondatokból összerakott formaságokat, hogy aztán a következő percben tovább is lépjenek. Sután érezte magát a fiatalember. A nevén szólították és emlékeztek a gyermekkorára, amikor még. Ő alig tudta, hogy kivel beszélgetett, kinek köszönt vissza. A csalódott hangokból megérezte, hogy kit kellett volna megismernie és Ki az, aki már elveszhetett az emlékezés őrlőmalmában.
A sírhoz érve Apja kezébe adta a seprűt és elnézte, hogy még most is milyen szeretettel bánik a porladó test emlékére állított virágokkal. A lombok hulló üzenete a körbeforgó elmúlást mutatta meg mindenkinek.
A kertben nem voltak egyedül. Sokan és sokfélék jöttek-mentek. Keresték szeretteik, ismerőseik sírját és emlékét. Itt akarva akaratlanul is találkoznak azok az emberek, akik a kisvárosban a mindennapi rohanásra hivatkozva alig, vagy sohasem emelnek egymásnak kalapot.
A nagyszülők sírja régmúltat idéz. A gyermekkor édeskés és könnyekkel teli éveit. A két „öreg" volt, aki megtanította beszélni, járni, kacagni és sírni. A pillanatra lehunyt szemhéj alatt megjelentek az utcagyerekek az udvar a kutya, fülébe kapaszkodva egy-egy elesés után mindig sikerült felállni. A puha prémsapka, amellyel ha rossz fát tett a tűzre kiporolták az amúgy is poros ülepét. Eszébe jutottak a ház előtti üldögélések is hallgatva a biciklin arra jövők kérdezett, vagy nem kérdezett híreit.
Megrezzent. Szóltak hozzá. A nyelv dallama más volt az eddig hallottaktól. A ráköszönő meg is lepődött, amikor ugyanazon a szlovák nyelven kapott választ kérdésére. Most döbbent rá, hogy jól esik ezen a nyelven is megszólalni. A szavakat azért már keresgetni kell, de nem adnák el. Még minden szót megért. Talán egy kicsit irodalmiasra sikerült a válasza. A beszélgető partner meg is jegyezte, hogy „szépen beszélsz még most is". Jól esett a dicséret - Rendben a sír - szólt az Apja. A hármas csokor virág döbbentette rá arra, hogy itt nyugszik az a kistestvér is, akit alig ismert és csak elbeszélésekből összerakott fátyolos emlékei vannak róla. Nagyapja nevét örökölte.
A visszavezető út hosszú volt. Ismerősök jöttek szembe, meg-meg álltak, egy-két szót váltva haladtak a kapu felé.
„Lassan meg kell jegyeznem a sírok helyét" gondolta...
Titok
A kérés is abban a stílusban hangzott el, mint a beszélgetés maga. „Remélem nem komoly, csak a kíváncsiság, és talán egy telefon, vagy két emelet fölfelé. A lift is felvisz!" Az orvos könnyedén ígérte meg. „Természetesen, majd jelentkezem, tényleg nem nagy ügy és valóban csak egy telefon." Egyszerre tették le. A férfi gyakorlott mozdulattal billentette helyére a kézi beszélőt, nyugtázta, hogy ezt is elintézte.
Felelevenedtek a régi emlékek. Ugyanazon az osztályon feküdt, ahonnan most egy jó ismerőse után érdeklődik. Régen volt. Mégis, mintha ma történt volna úgy emlékszik annak az öt hétnek minden napjára, ami örökkévalóságnak tűnt. Lehunyta szemét és végigpergette az eseményeket, kezdve az első megrémüléstől. A lázmérő majdnem negyvenfokos lázat mutatott. Nem értette, hiszen hosszú-hosszú éveken át náthás sem volt. Büszkélkedett is, hogy több mint nyolc éven keresztül nem ment táppénzre. És most hirtelen! De miért? Az ügyeletet hívta, a telefonszám sem jutott eszébe a meglepetéstől. Az orvos egy órán belül megérkezett, a diagnózis: influenza! Táppénz. „Egy tűszúrás és túl lesz az egészen." Recept, gyógyszertár, Doxiciklin, vitaminok, no meg egy hét pihenés. A férfi érezte, hogy valami még sincs rendben, nem az igazi! Egyre gyengébb lett. A tabletta nem használt. A körzeti orvos sem jött fel, merthogy „járvány, elmúlik". Másodszor is riasztani kellett az éjszakai ügyeletet. A vizsgálat eredménye aggasztó: vírusos tüdőgyulladás előrehaladott állapotban. A szív már alig tudott megbirkózni a gyulladással.
Az ágy a Pulmonológia kilences kórtermében úgy nézett ki, mint egy vályú. Meleg váltás. Rémlett, mintha épp akkor ment volna haza az előző beteg. Gyors ágyneműcsere, és már fektették is az új jövevényt. Csak később mesélték a betegtársak, hogy nagy sürgés támadt körülötte. A vérnyomás kritikus, az injekció már a fájdalmat csillapította. Arra még volt ereje, hogy a bal kezéből nem engedett vért venni. A mutatóujjára nagy szüksége van, az a szeme. A nővér csak később értette meg, mikor a férfi már kimehetett a szobából és feltette nagydioptriás szemüvegét.
Az első röntgenfelvétel elszomorító: teljes jobboldali tüdő- és mellhártyagyulladás. „Ez kérem legalább nyolcheti vendégeskedést jelent nálunk. Bízzunk benne, hogy csak ennyit."
Eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor már jobban volt, de aludni nem tudott. Hol azért mert egy új beteg érkezett, vagy a régiek szenvedtek vele együtt. Csendes dallam kúszott a fülébe. „Segíts Uram hitetlen vagyok!" Nem volt hívő már gyermekkorában sem, mégis gondolataiban vissza-visszatért ez a motívum. Betegtársai beszélgetéseit hallgatta. Felfigyelt a hetes és nyolcas ágyon fekvők megjegyzésére, amíg él biztos, hogy nem felejti el. „Milyen nehéz meghalni" - sóhajtotta az egyik. A társa így válaszolt: „Élni sem könnyű." Magában igazat adott mindkettőjüknek.
Felötlött benne az a fiatal húsz-huszonöt éves lány, aki két kórteremmel arrébb feküdt. Az egyik éjjel minden szobába bement, a megváltásról beszélt. Megáldott mindenkit az Úr nevében. Csak később derült ki, hogy a tüdőgyulladás szövődménye, agykárosodás. Teltek a napok a maguk rendjében. Reggel hatkor, tizenkettőkor, délután hatkor, éjfélkor menetrend szerint jöttek az ügyeletesek, és a kezébe épített bronülon keresztül megkapta a napi gyógyszeradagot. „Egyszerű eset" - mondták.
Tél volt. Kemény hidegek jártak. A férfi csak annyi időre kelhetett fel, hogy a mosdóba elmenjen. A tétlenség hihetetlen nyomással nehezedett a testére és a tudatára. Megviselte az is, ha valaki elment és az is, ha valaki érkezett. Nyolcan feküdtek a szobában és neki volt a legenyhébb betegsége. Ennyi szenvedést egyszerre még sohasem látott! Melléje került egy súlyos asztmatikus tünetekkel behozott beteg. A gyógyszerek hatására két nap alatt rendbe jött. Kezében látta meg először azt a vízhatlan papírt, ami az ott tartózkodását megkönnyítette. Köpőcsészét készített magának az öregúr. „Hogy kell?"- szakadt ki belőle a kíváncsi kérdés. „Hát, így!" - És megmutatta. Szabad, vagy nem szabad, kikelt az ágyból. Elment a nővérszobára, és munkát kért. Némi értetlenkedés, csodálkozás után kapott. Legalább nekik ezzel sem kell foglalkozniuk. Ettől kezdve könnyebben teltek a napok, elterelték a figyelmet a bajról. Egyre több és több köpőcsésze készült a kilences kórteremben. Az első néhány még kissé kajlára sikerült, de a célnak már megfelelt. A gyakorlás meghozta eredményét. Már nem egyedül csinálta. Társai is kedvet kaptak hozzá.
Jól esett a barátok, ismerősök érdeklődése. A Rádióamatőr készülék igazán most töltötte be szerepét, kapcsolat a világgal a családdal. A szobatársak már hiányolták, ha a megszokott időben nem vette fel a mikrofont. Tetszett, hogy ismeretlenül is gyógyulást kívántak mindenkinek a hangszóróból beszélők.
A szervezete lassan megbirkózott a kórral. Csökkent a gyógyszeradagja, javult a közérzete, már sétálhatott. A lépcsőzés még nehezen ment, de a kitartó gyakorlás mindig többet és többet engedett a föl és lemenetben. Már nem zihált a kissé megerőltető séta után. A tanársegédnő egyszer-kétszer szigorúan figyelmeztette, de beletörődött. „Gyakoroljon csak."
Tavasz lett. Érezhetően újra éledt a természet. Ez a betegekre is átragadt, jobb hangulatot csempészett a kórterembe. Egy kicsit gyorsabban telt az idő.
Már tünetmentes volt, de a makacs hőemelkedés nem akart megszűnni. Egy hét küszködés után végre, végre! A harmadik héttől folyamatosan elhangzott a kérdés: „Tanársegédnő,
mikor?" A válasz nagyon egyszerű volt: „Majd." Elérkezett a várva várt nap. „Mehet, de kontrollra vissza kell jönnie." „Jövök! Mikor?" - megbeszélték, csomagolt, elköszönt és már ült is a taxiba, nehogy valaki még meggondolja magát.
Most ő érdeklődik, mi újság. Eltelt egy hét. Már éppen telefonálni akart az orvosnak, amikor összefutottak. Zavartan köszönt. Rövid tőmondatokkal válaszolt a doktor. „Sajnos áttétes. Több szervet is megtámadott már. Nem tudom! Nincs olyan, hogy meddig. Ez nem matematika." Mire felocsúdott a férfi magára maradt az utcán. Válla meggörnyedt a titok iszonyú súlya alatt.
Néhány gondolat a vakságról
1.
A vakságról mindenki azt mondja, hogy állapot és ez bizonyos mértékben igaz is. Meg kellene gondolni, mi lenne ha betegségnek tartanánk, akkor talán nagyobb lenne az esély arra, hogy valamikor gyógyítható is lehetne.
2.
A vakokról a látó ember mondja azt, hogy „világtalan", pedig néha ez a „világ" színesebb azokénál, akik elmondhatják magukról, hogy látnak.
3.
A vakságot sok szóhoz párosítják, mint jelzőt. Vak lárma, vak szerencse stb. A vaklárma megalapozatlan információt jelent, pedig a vakság önmagában tény. A szerencsének tulajdonképpen soha sem kell látni, neki teljesen mindegy, hogy kihez társul. Annak lényeges, akit (véletlenül) kegyeibe fogad. A szerencsét ugyanis nem lehet akarni.
4.
A vakság egyénre szabott, még akkor is, ha a betegségek és állapotok gyűjtőfogalmát ismerjük. Ez abból adódik, hogy minden ember más és más jellem, sok hasonlósággal, de ugyanakkor sok különbséggel is rendezi be saját életét.
5.
„Vakít a fény", mondják azok, kiknek a szemébe süt a nap. Minket csak melegít, onnan tudjuk, hogy létezik. A „hideg" fénnyel mi nem tudunk mit kezdeni.
6.
A vak ember tehet a legtöbbet azért, hogy a látók elfogadják a vakságot. Ha ez sikerül, akkor van meg annak az esélye, hogy magát a vakembert is elfogadják olyannak amilyen.
7.
A helyhatározók semmit nem jelentenek a vakembernek. A konkrét meghatározások annál többet!
8.
A bátor megfontoltan teszi dolgát és általában tisztelet övezi. A merész a bátrakból kerül ki és siker esetén megérdemli az ünneplést. A vakmerő az a fajta ember, aki bár tudja, hogy mit akar, de vállal olyan veszélyeket is, amit már a józan ész megtiltana.
(Vak-merő vagyok én is, ha egyik-másik „vak" társamat kihúzom egy jól elhelyezett, de természetesen nem jelzett gödörből.)
9.
A vakemberről azt tartják, hogy sokkal jobban hall, mint a látó, vagy sokkal fejlettebb az érzékrendszere. Ez alapvetően így nem igaz. Az viszont biztos, hogy a meglévő érzékrendszerével teljesen másra figyel és másként, mint a látó ember.
10.
Rólunk már egy könyvtárnyi irodalmat írtak, azok, akik látnak. Mi magunkról sajnos nagyon keveset. A látókról pedig szinte semmit.
11.
Egyre népszerűbbek a vakvezető kutyák és ezen keresztül természetesen a gazda is. A gazdának a kutya elsősorban mégis segédeszköz. Az egy más kérdés, hogy kialakulhat egy érzelmi, baráti kapcsolat is.
12.
A szerelemről is szokták mondani, hogy vak. Lehet, hogy igaz, azzal együtt, hogy mindenkinek az a szép, akit éppen akkor és ott szeret. Azt már csak én teszem hozzá, hogy a csúnya is csak egy másfajta szép!
13.
Ha a holló a hollónak nem, akkor a vak a vaknak vajon miért...
14.
Homéroszról tudjuk, hogy vak volt. Bár a történelem nem teszi fel azt a kérdést, hogy mi lett volna ha... De, ha látott volna mi lehetett volna belőle. Lehet, hogy meg sem ismertük volna a nevét?
15.
A vakember, ha közlekedik, fehérbottal jár. A látó a vakságot általában sötétnek, feketének képzeli. Micsoda ellentmondás ez. Ki itt a színvak?!
15.
Jézus útja során látóvá tett egy vakot. Kár, hogy manapság nincsenek ilyen csodák. Bár ha lennének azt is kisajátítaná valaki. A szemész szakma pedig állandó bizonyítékokat kérne, újra és újra.
16.
Ki a vakabb, az-e, aki néz és nem lát, vagy a vak, aki így szól: „mindjárt megnézem!"
17.
Lehet-e valakiben vakon bízni? Lehet, hiszen a vakok is ezt teszik!
18.
Sokan képviseltek bennünket vakon. A képviselőink között viszont nagyon kevés volt a vak.
19.
A műszem is csak egy tárgy, van akinek csak üveggolyó jutott.
20.
A vakember nem tud kacsintani, neki az érintés jelenti azt.
21.
A látó társadalom sokszor rácsodálkozik erre, vagy arra az eredményre, amit a vak elér, számára is imponáló. Vajon végiggondolja-e, hogy mekkora munka, kitartás van mögötte. Talán! Másnap a vakember ugyanúgy küszködik, hogy át tudjon menni egyik oldalról a másikra...
22.
Október 15. a fehérbot nemzetközi világnapja, de mi élünk az év többi napján is. Ezen az egy napon viszonylag sokat beszélnek rólunk, a többin talán jó, ha figyelnek is ránk egy kicsit.
23.
A vakság olyan, mint a lábszag: Nem szégyen, csak nagyon kellemetlen! A legrosszabb az, ha ez a két „állapot" egy embernél párosul!
24.
Tetszenek azok a mondások, melyek valamilyen módon a látáshoz kapcsolódnak. Ilyen az is, mint kérdés, hogy „mi az? Száz szeme van, mégsem lát?" Tudom a választ, mert az általános iskolában megtanultam. Ez a kukoricacső. Nekem válaszként mégis az jutott az eszembe, hogy ötven vak...
25.
Ha az utcán két vak együtt megy az úton, korántsem biztos, hogy vak vezet világtalant.
26.
A vak is látja, hallom az utcán! Bár nem tudom, mi ez a képtelenség, de nyilván az ilyenre kihegyezett agy, pillanatok alatt végiggondolja a hallottakat. Ellentmondás, tudom, A képtelenség ellentmondása.
27.
Ki, vagy mi a vak csillag? Az az égitest, melynek fényét nem lehet látni, vagy nincs is neki, vagy az a vakember, ki tehetségével eljutott a világot jelentő deszkákra.
28.
Egyszer érdemes lenne valakinek kikutatni, hogy a világirodalmi művekben milyen képet fest az adott szerző a vakokról. Érdekes tanulmány lenne a látóknak és a vakoknak egyaránt.
29.
A vakot és a harangot a nyelve veri el! Igaz a mondás. A harang elkopik az örökös (nyelv-) csapások alatt. A vak pedig ha véleményt mond, nem mindig tudja vagy méri fel, hogy a közeg alkalmas-e vagy sem.
30.
A vak hit nagyobb baj, mint a hit vaksága.
31.
Ha igaz, hogy a szem a lélek tükre, akkor a vaknak lelke sincs?
32.
A filmesek azt mondják, hogy a kamera mindent lát, és igazuk is van. A mai technika odáig fejlődött, hogy a vak, ha csak képletesen, elmondhatja, hogy ő is lát. Talán, de ez olyan, mint a kamera, csak azt látja, amit megmutatnak neki.
33.
A fizikai vakságot sokkal könnyebb felismerni, mint a szellemit! Az előzőhöz fehérbot társul, az utóbbi csak évek múlva derülhet ki, de akkor már a fehér bot is hiábavaló!
34.
A szépségnek van egyfajta vaksága, a vakságnak vajon van-e valamilyen szépsége?!
35.
Ha a vaknak valami szép, az a látónak vajon milyen lehet?
Várakozó
Majdnem csend volt. Zizegő levelek árulkodtak arról, hogy néha megmozdult a szél. Messzire hallatszott a nagyváros zaja. A hold, mint egy csintalan kölyök, bujkált. Az országútra hol sárgás csalóka fényt vetett, majd jókedvében elbújt egy kocogó felhő mögé. Autók rohantak alig törődve azzal, mit látnak az út szélén. A felezővonal kellő támpont. Lassan múltak a percek. Éjjel a hőmérséklet észrevétlenül változott. Elborult. Ilyenkor mégis ritkán sírta el magát az augusztusi ég.
Alig neszelt a gumitalpú cipő. Az ismeretlen gödrökre a betonon figyelni kellett. Nem hiányzott egy kibicsaklott boka. Már egy órája gyalogolt a fiú. Intett néha egy-egy arra szaladó autónak, de nem igazán érdekelte, megállnak e a feltartott kézre vagy sem. Ezt a határozatlanságot a vezetők is megérezték, rendre elsuhantak mellette. Biztos káromkodtak! „Mi a fenének jár ez az őrült ilyenkor az országúton?"
A céltalanság fájt. Rádöbbent arra, senkije sincs. Most tették ki a szűrét. Összeveszett azzal, kiről azt hitte, szereti. Csak késett és már kapta is fejére a szitkot. Megbízhatatlan, nem lehet rá számítani. Meg sem hallgatták. Pedig csak pár perc volt, míg vett egy szál rózsát. Hirtelen azt sem tudta, hogy ilyenkor mit kell, kellene tennie.
Az igazságérzete még nem hagyta, hogy visszaforduljon. Így, csöndes léptekkel ballagott. Csak most tűnt fel, nincsenek fák a padka mellett. Ott távol a kanyarban, mintha mégis. Jó lenne odáig elgyalogolni és leülni. Messze van, gondolta. Csosszanásai zajától felriadt egy kóbor macska fújva, prüszkölve ugrott az útra és a következő pillanatban elnyelte a sötétség. A közeli tanyán kutya ugatott. Szembe fújt a szél. Lehet, megérezte a fiú szagát? Elérkezett a fához. Leült. Háta érezte a kéreg göcsörtjeit, amíg elhelyezkedett. Körül nézett az alig világosban. Csend és szénaillat lengte körül. Feje lassan lehanyatlott. Mégis elfáradt. Arra gondolt, álmodva is lehet várni a hajnalt.
