Fekete sötét
Tágra nyílt szemekkel a sötétet bámulom,
Tudom, hogy ébren vagyok és nem álmodom.
Keresem szemed, mely reám nézhet,
Azt a szempárt, mely egykor megigézett.
Nem a szemed szeretem, hanem téged magad,
Nem a semmit bámulom, csupán az álmokat.
Az éjjelente látott gyönyörű képeket,
Melyeket reggel az első napsugár elégetett.
Minden újabb nap, s az álom szertefoszlott;
A gyönyörű látomás valós pokollá változott.
Szép szemed is már csak csalfa tünemény,
Tudom, nem maradt nekem más, csak a remény.
Az ad még számomra hamis perceket,
Ő az, aki titkon még ma is hiteget.
Neki köszönhetem a fájdalmat, a bús borút,
Miatta van, hogy nekem csak a Fekete Sötét jut.
(Szakmár, 98. 04. 07. kedd)
