Félbehagyott
Szomorkás arcal, de emelt fejjel
vallomást teszek hangtalan csendben
arról, mi félbe maradt,
amit félszegen félbehagytam.
Megesett, hogy dolgok félelemből,
jól megértett szavak rettegésből,
a már megszólalt tettek óvatosságból
hosszú időre nem engedtem ki lezárt kalodájából.
Ezen könnyedebb szerrel változtathatok,
rajtam áll, lélekerőmön, akaratomon,
képességemen, elhallgatott hangomon,
gondolatokon, leírt, iratlan mondatokon.
De több az, mi érthetetlen előttem,
mit elmondani te sem tudtál,
sem hangod rezzenése,
sem mások szava, az idő, papirok sercegése.
Törékeny lelkem kevés betűt fogad be,
a rólad szóló irományokban elveszek,
csak lassanként jegyzem az információkat,
és próbálom kiválogatni az őszintén hírül adókat.
De képi jelenléted távoli,
megfoghatatlan, szavak nélküli,
nem érthettem meg kezed tapintását,
arcod formáját, egyedi vonalát.
Ennek okán, mit ellened mondanak,
nem érhetem fel, mit jelent,
védelmedre ezért ebben esetlenül keresgélhetek,
azokat sem értelmezhetem, miben melletted szóra kelnek.
Most, hogy így számot vetettem,
megvallom az egyetlen majdnem teljességet,
hogy hangod az, mit mélyen ismerhetek,
rezgésed ezernyi részletét érzékelhetem.
Megyek tovább az úton,
s tán lesz, ki feltárja előttem a most még ismeretlent,
nem sejthetem,, lesz-e megfejtésem,
de örök hozzád az én szeretetem!
2014. November 2.