Fénylő biztatások.
Mint befalazott börtöncella-ablak,
Mely mögött az éj sötét szárnya lebben;
Ez lett belőlem,
Mégsem vagyok foglya a vak-világnak,
És nem érzem, hogy az élet csak átok,
Mert a holnap reményein át
Felém ragyognak fénylő biztatások,
És vezetnek az úton a célig.
Könnyelműség lenne lemondani
A holnapról, mely szívemben fénylik.
Nehéz sors ez, néha földre gyűr,
De nekem is vannak álmaim..
Álmomban látom, hogy színes a hajnal;
Látom, hogy a harmatos réten
Leány fut át kipirult arccal;
Virágot szed és nekem hozza.
Ilyenkor mindig fáj az ébredés,
Mert az a sok, szép, színes álom
Nekem hazugság,
Az már többé nem az én világom.
De ha a napfény az arcomra hull,
És bőrömön érzem
Áldó melegét,
Szeretném elűzni az árnyakat,
És reszkető kézzel megsimogatni
A fényt, mint egykor a régi kedvest.
Én meghallom a fény hívó szavát,
S megyek, mert tágas mezőkre csábít;
Nekem az erő, ami éltet
Az a fény, ami másnak világít.
Nem félek, mert reményeimet
Nem takarja a holnap árnya.
Ha sújt az élet, s földre roskadok,
Fölemel sorsom sötét madara,
S velem végtelen magasra szárnyal,
Körülem a földig lehajlik,
És megtelik fénylő biztatással
Fölöttem az ég kék harangja.