Fohász köznapokon
Engedjetek a nyár frissvizű kútjaihoz:
Nem dédelgetek magamban semmit a régi tavaszból,
Csak borzongató pincehomályt meg a
Halál fekete leheletét, amit azóta se
Felejtek, pedig megtanultam a jelent és
Láttam kezesek tízemeletes csodáit, ízlelem
Közösen termelt csemegénket. Azóta
Bányászok kézfogásait őrzöm és
Úgy lépek a forró betonra, mint aki tudja,
Mit jelent az útépítőkön a déli veríték... a köznapi
Hősök halántékát hűsítgetem a
Hegyek kendő-lobogású szelével.
Maradék fényeimet közétek szórom a
Szívünkkel-testvér anya-rögre.
Százszor kirakom a szótan mozaikjából,
Hogy szeretnék valamit tenni a világért, s hogy ne csak
Legyen beszéd közben a béke, hanem
Fényessége a napok fedezékeinek,
Esti fohászunk, kenyerünk.
Vizek csöndessége csitított, e kor
Szelleme formált, csillagok koldusából
A szó kézművese lettem, szemeimben az
Iszonyat "akkori" maradéka:
Simítsátok el látóteremről az
Egyenetlen kuszaságot, foldozzátok
Össze a szívem, a háború-kövei-közt-szétzúzottat
És takarjatok dunna-meleg szeretetbe, hogy
Ne ismerjétek föl az arcom, csak mozdulataim világítsanak
Egy eljövendő kor bíborsugaras hátterében.
