Gasztro kirándulás
A tegnapi dzsemborira beúszott egy baklava recepicápa.
Na aztán most hajnalban megindult a már-már majdnem friss agyam, és előhalásztam egy '84-es emléket.
Még csak legyeskedtem az Ági körül, amikor ősszel utaztunk egy kicsit az akkor még Nyugat Németországban.
Azt már itthon elhatároztuk, hogy ez most a habzsi-dőzsi ideje.
Ha 3 nap alatt fogy el a pénzünk, akkor ott van a Game Over, ha több napig bírjuk, akkor nagyon ügyik vagyunk, és mi nyertünk.
Na ennek fényében, mire a negyedik napon Augsburgba értünk, már ki is találtuk, hogy görög étterem a cél.
Megérkezvén, kerestünk egy Zimmer Ferit.
Mondanom se kell, hogy a másodiknál be is fogadtak.
Pedig Münchenben dúlt az októberfest.
Ott bezzeg nem is volt szállásunk.
A kocsiban aludtunk, mert ÉÉN éjjel 1-kor nem voltam hajlandó tovább indulni, 3 literes korsó sör, némi kis snapsz, és egy komplett sült csülök elfogyasztása után.
Azt még hozzá kell tennem, hogy Augsburg mindösszesen 40 km Münchentől, és Németországban ezt a távot a legtöbb nácibácsi gondolkozás nélkül tette meg makonya részegen.
És balesetnek híre-hamva se volt.
...
Ennyit a vezetési kultúráról.
...
Na visszatérve Augsburgba, gyorsan állást foglaltunk, majd megkérdeztük háziékat, hogy hol van itt a legközelebbi görögde.
Nagyon kedvesen, készségesen elmagyarázta, és fel is hívta a figyelmünket, hogy csak kihalásos alapon lehet bejutni.
Hát Hogy-hogy?
Telón kell bejelentkezni, néhány nappal korábban.
De Ő tud esetleg segíteni.
Nosza!
És mégis mennyiért?
Semennyiért, csak küldjek hozzá lakókat Magyarországról, mert Ő is szívesen jönne ide.
A dolog el volt intézve.
Ő jött hozzánk 1 hétre, mi meg este már az étterem felé ballagtunk.
A kajálda a belvárosban volt.
A környék?
Mint a nyócker.
...
Kicsit féltem, hogy a Sztojka tesókkal kell együtt vacsiznom, de még este, sötétben is biztonság érzetem volt.
Meg érkezünk egy szűk kis utcába, mint mondjuk, ha maradunk a Sztojka fivéres hasonlatnál, a Szondy utca.
Aztán a megadott cím, egy 4 emeletes bérház, kaputelóval.
Ági megnyomja a Restaurante feliratot, és kedves férfihang jelentkezett be:
- Bitte?
- Frau Richl am apparate.
- Danke meine Frau, bitte kommen Sie!
És már nyílt is a Szezám.
Beléptünk.
Egy alulvilágított rövid folyosón találtuk magunkat, ahol mindösszesen 2 ajtó volt.
Az egyiken bejöttünk, a másikon értelemszerűen távoztunk.
Ez a helyiség már kicsit hivogatóbb volt.
Egy elég nagy recepció.
A szokásos 1 db ajtóval, amin éppen beléptünk.
Kicsit hülyén forgattuk a fejünket.
Mondom, 1984-ben, Nyugat Németországban.
Naná, hogy még nem láttunk ilyet, 24-25 évesen.
Aztán jobban körbenézve megláttuk, hogy még két menekülési útvonal kínálkozik.
Konkrétan a helyiség két oldalán 1-1 lift pöffeszkedett.
A libériás portás széles, megértő vigyorral a száján, mutogat a baloldali lift felé.
Akkor látom, hogy a jobb oldali lift fölött éktelenkedett egy "Hotel" felirat, míg a miénk fölött a "Restaurante" betűhalmaz volt olvasható.
Na pucolás, be a liftbe.
Sok választás nem lévén, megnyomtuk az egyetlen felfelé mutató nyíllal megáldott gombot.
4 emelet suhanás.
Tán ha 10 másodperc.
Fék.
Kiszállás.
Teljes döbbenet.
Egy kis előtér, nem sokkal nagyobb, mint a porta.
De ez csak egy ruhatár, egy kedves mamókával, aki azonnal lesegíti a kabátainkat, és már érkezik is a szokásos jobbra-balra ajtók egyikéből egy pincnök.
Nem volt halálra öltözve, de az elsőre feltűnt, hogy fehéren, és kéken kívűl más szín nem volt rajta.
Igaz, a kék minden árnyalatát fel lehetett fedezni a ruházatán.
Kíváló ízléssel volt megtervezve a ruci.
Benne volt, hogy echte Greece, meg valahogy az étterem logója is benne volt, de nem hivalkodott.
Mielőtt eltűntünk volna az egyik ajtó mögött, még vetettem egy pillantást a Mamóka mögötti teli üvegablakra.
Ismét csodát láttam.
Az épület továbbra is egy 4 emeletes bérház volt.
De az első 3 emeleten a hotel, a negyediken meg az étterem.
Alulról indulva, először az udvar.
Nem volt túl nagy, de az egész lefüvezve, játszótér, a lakók gyerekeinek, padok a szülőknek, és egy óriási platán fa.
Mondom P L A T Á N fa.
Az konkrétan azt jelenti, hogy már 80 évvel azelőtt se ecetfát ültettek az udvarba.
A gangokon meg szépen sorjáztak a szobák.
A gangon lehetett megközelíteni őket, de a kovácsoltvas rács már egy üvegfalon kívül volt.
Meghagyták mert szép, de az üvegfal adta a konfortot.
Az egésznek volt egy halott halvány világítása, és ha kijött valaki egy szobából, akkor az a folyosó részlet fénybe borult.
És ez a fény szakaszonként kísérte az ember útját.
A legfelső emeleten a rácsot ugyan szanálták, de annak is meg volt az értéke.
Ott ugyanis az oszlopok kaptak egy stukkó gipszből formált oszlop hatású borítást, Ion oszlopfőkkel, és köztük nem mutatott volna jól, a kovácsolt vas.
Helyette inkább faragott, rövid oszlopos párkányos kőkerítést építettek.
Nem biztos, hogy nem Carrarai márványból.
...
És itt is az elmaradhatatlan üvegfal.
Bent meg látszott az étterem.
Belül 3 részre volt osztva a kajálda.
A baloldali folyosónál egy inkább kocsma hangulatú egyszerűbb, de még mindíg igényesebb rész.
Teli kis, egymástól fehér kőfalakkal elválasztott boxocskákkal.
Rengeteg zöldséggel.
Itt inkább söröztek, boroztak, hangoskodtak, dajdajoztak az emberek.
Minket a jobb oldali ajtón invitált a pincnök.
Ezen az oldalon kicsit nagyobbak voltak a fülkék, sőt némelyik gusztusos apáca ráccsal is el volt takarva.
Szóval, teljesen zártak voltak.
És mivel a belmagasság megengedte, több szinten is voltak egymáshoz képest.
Ez nem azt jelentette, hogy emeletnyi magasságok, hanem az egyikhez csak egy lépcsőt kellett leküzdeni, de a mellette lévő már 4 lépcsőfok után volt bevehető.
Ezzel egy kisebb dombhoz hasonlított a legalább 4 és fél méteres belmagasságú teremben elhelyezkedő boxok kis csoportja.
Aztán volt egy hosszú, teljesen közös étterem jellegű terület is.
Ennek a végében kaptunk mi asztalt.
Egészen közel a nagyteremhez.
Ez sem volt terem, mert hiszen az egész emelet egy térben volt.
Körbe-körbe járhattál, a kocsma, a bálterem, és az étterem között.
Senki nem akart rád szólni, csak ne randalírozz.
A bálterem, vagy akárhogy is hívták, az az épület hátsó traktusában volt.
Ez egy hatalmas táncparkett volt, egy kis emelvénnyel, jelezvén, hogy itt bizony élőzene megy.
Ennek az egyik hosszabbik fala nézett a gangra, természetesen a már jól megszokott üvegfallal, a másik hosszú oldala meg a szomszédos utcára tekintett, a maga legalább 3 méter magas szecessziós ablakaival.
Ez a terem is alapvetően fehér, kicsi kék, és a mérhetetlen mennyiségű zöld növénnyel.
Az egész olyannyira mediterrán volt, hogy még a levegő hőmérséklete is 28° volt, október elején, és sós vizes párásítók is voltak.
Hihetetlen élményt adott, annak, aki már járt a görög tengerparton, és megízlelte ezt a hangulatot élőben.
És mindezt képzeld a nyóckerben, egy negyedik emeleten.
De ez még nem volt elég meglepinek.
Pincnökünk leültetett minket, és már elő is varázsolt két étlapot.
Aztán szerényen eltűnt.
Még ki se nyitottuk az étlapot, amikor kihozott két kupica Úzót.
Énn szeretek mindent, amibe AAA betű van, merthogy aaa úzóban van elég, de az Ági, mielőtt szólhattam volna, már használta is a német nyelvét, és közölte finoman, hogy Ő ilyet nem kért, és nem is szereti az úzót.
Mire pincellérünk szemrebbenés nélkül megszólalt, hogy:
- Bocsánatot kérek Hölgyem, hogy megsértettem, de nem volt szándékos.
Nálunk, otthon, Görögországban, az a szokás, hogy mindenkit azonnal úzóval kínálunk.
Aki elfogadja, az barát, a többit meg nem szeretjük.
Ember olyan gyorsan, és olyan piros arccal nem itta meg az úzóját, mint az ÉÉN kedves, kis Ágicám.
...
De szerencsére, ez a kis apró malőr semmit sem rontott a további hangulaton.
Az Étkezés a szokásos módon zajlott.
Rendelés.
Az ételekhez oda voltak írva az alkotó elemek.
Így legalább valami sejtésünk volt arról, hogy mit is rendeltünk.
Ettünk mi mindenféléket.
Muszakát, Oszakát, Nabasszaki Nagaszakit, és mindent ami nem tartalmaz olyan részeket, amit itthon is tudunk enni.
ÉÉN értettem a szóból, engem szeressenek alapon, azonnal kikértem még egy feles úzót is.
Erre megint felhúzta a szemöldökét pincellérünk.
Mondom, most meg mi a bánatos madárszarral sértettelek meg?
A válasz jött kérdés nélkül is:
- Uram! Nálunk otthon, Görögországban, - na itt akartam tökön rúgni... - a főételhez természetesen jár egy kupica úzó.
Mondom neki, ja.
De a kupica két cent, ÉÉN meg egy fél decit kértem.
Tudod szivecském, az jobb helyeken 5 cent.
...
Na ezt már végképp nem értette, úgyhogy elpolemizálgattunk az elfogyasztható mennyiségeken, és a szokásokon kicsinyét.
Pár perc után, már csak a kezemet kellett felemelnem, és már jött is a következő feles.
Ezt a kegyet úgy értem el, hogy megkérdeztem a pincefitől, hogy mégis elmondaná, hogy kettőnk közül melyikünk fizet, és melyik szolgálja ki pénz ellenében a másikat?
Több vitánk nem volt semmiről.
Jó ízűen megvacsiztunk, kértem egy jó fajta vörösbort is, és beszélgettünk.
És itt értünk el oda, hogy miért is írtam le mindezt.
...
Egyszercsak elment mellettünk egy pincérlány, egy nagy tálca baklavát cipelve.
Szinte felsikkantottam örömömbe, amikor az illata elért engem.
Ezt pincérünk kicsit félre értve, azonnal hozott két adag baklavát is.
Mikor letette, értetlenül álltunk előtte, és kérdőn néztem lelkes barátunkra.
Látta, hogy megint hibázott.
...
De, becsületére legyen mondva, kis hezitálás után megint rákezdett a szokásos dumájára:
- Tudják, nálunk otthon, Görögországban...
Itt kicsit kivárt, majd folytatta:
- Szóval, az étkezés végén mindenkinek ajándékozunk egy baklavát.
...
Na ezen a ponton elröhögtük magunkat.
Mi is, és a pincnök is.
Innen már fél szavakból is megértettük egymást.
Aztán beindult a Görög táncház, mármint persze az autentikus változat.
Kimentünk kicsit bohóckodni, de nem hagyták.
Mármint a csetlést-botlást.
Egy kedves pár azonnal elkapott minket, és megtanított néhány alaplépést, és azt is, hogy hogyan lehet csalni, hogy ne lehessen látni, hogy mennyire béna vagy.
Táncika után visszamentünk egyenlíteni az okozott kárt, és persze adtam a pincellérnek busás baksist is, mondván, hogy:
- ÉÉN ugyan tudom, hogy itt Németországban ez nem szokás, de Nálatok otthon, Görögországban.
...
Hálásan köszönte, mi meg át mentünk a kocsmába, és a pár meghívására letelepedtünk melléjük, és hajnalig még mulatkáztunk.
Valamikor 4 és 5 óra között haza támolyogtunk szállásadóinkhoz, akik ránk nézve mondták, hogy nem kell ám elhagyni a szobát 12-ig, ráérünk alukálni picit még.
Délután 2-kor ébredtünk.
A házi néni adott nekünk egy kevés káposztás, csülkös babot, tepsiben sütve.
Ettől, meg egy vödör kávétól már indultunk is tovább.
Még több mint 1 hétig élveztük az ország vendégszeretetét.
...
Ja, és pusszantom a Rom kocsmák feltalálóját!
ÉÉN Augsburgban már 1984-ben voltam egy egészen hasonlóban.
...
