Gyermekmosoly

Ebben a sivár, gondfelhőzött létben,
Hol annyi vész dúl - villámlik, dörög: -
Bekárpitozva az eget sötéten -
Mely jégfátyolt von a szívek között,
Pusztítva annyi szép testvéri-érzést
És annyi álmot megfagyaszt, lehűt:
Mily vigaszos, mily derűthintő látni
Vig gyermekarcon mosolyos-derűt, -
Melyet a gond még nem felhősített be,
S a szemek mélye kincses, tiszta tó,
Örömváró, gyanútlan, biztató, -
Csupa jót-hívés, simuló remény,
Szeretetkérés sugárzik belőle,
Holnappal nemtörődő könnyű bölcs
A gyermek, - kinek még nagy eseménye
A Ma lepkéje s az érő-gyümölcs.
Ember, te gondlehúzta bús, szegény:
Nézd e derűs fényt - és te is nevessél,--
Tedd a kezed, a fáradt, munkatörtet
A kis kacsókba, hogy vezessenek,
S állj meg velők a Meserengetegnél, -
És oszlanak a jéghegyek körülted !
- Őrizd, vigyázd, hogy ne hervassza le
A friss mosolyt az édes gyermekarcról
Időelőtt a sors viharszele,
Mely úgyis minden létet végig sarcol.
Mert van-e gyermek siratnivalóbb,
Mint az, aki megértőt nem találhat, -
Ki idegen marad az otthonának
S részvétlen senyved, mint fióka-Jób ?
Kit gonosz-kéztől ütleg, durva-szó ér,
S kit víg-kedv helyett titkon könnye fojt? . . .
Ó, van-e annál ridegszivűbb hóhér,
Ki elhervasztja a gyermekmosolyt?