ˇ
Gyurka Anna - Egy szombat margójára
Szombaton pediglen, már reggel nyolckor megjelent az én Ádámom, a kis
hátizsákjával.
Összekaptam magam, és útrakeltünk.
Vonattal indultunk Szentlőrincről, Sásdig kellett csak mennünk vele,
mert ott várt rám az én komlói Marika barátném az ő hat éves Viki
unokájával. Már az IC-én kezdődtek az izgalmak. A legelső kocsiba
szálltunk fel, és mivel egyetlen megállót kellett utaznunk, arra a fél
órácskára nem volt érdemes a jegy szerinti helyünket keresgélni. Jól
választottam, az első osztályú kocsit fogtam ki. Figyeltem az időt, és
már tíz perccel az érkezés ideje előtt felkászálódtunk, kivonultunk a
kocsiból.
Ádámnak elmagyaráztam, hogyan nyílik majd az ajtó. Végre lassítani
kezdett a járgány, és meg is állt egy állomásnak látszó helyen. Már
éppen a zöld gomb felé nyúlt az én unokám, amikor megszólalt a hangos,
és kiderült, hogy csak forgalmi okokból álltunk meg Godisán.
Óóó, hogy anyátokat, majdnem leszálltunk!
Na mindegy, végül is Sásdra is befutottunk. Itt aztán lehetett nyomni a
gombot. Aztán lehetett pánikolni.
Az ajtó sziszegett, szuszogott, de nyílani nem akart. Kezdtem igencsak
felpaprikázódni, amikor végre, nagy kényelmesen megindult az ajtó a
megfelelő irányba.
Hogy rohadj meg, mindjárt elindul a vonat! Engedj már ki minket!
Na, csakhogy lent voltunk. A kis Viki már szaladt is felénk, ők is azt
hitték, hogy valami tévedés történt, és elpárologtunk a vonatról.
Ezek után Marikám Szuzukijával tepertünk Dombóvárig, ahol összeszedtük
Karcsi papát, a Marika barátját.
A két kis pulya pillanatok alatt összebarátkozott, főképpen Viktória
temperamentumának köszönhetően. Ez a cserfes kis naposcsirke tartósabb
elemmel vala ellátva, mint a duracell nyuszik.
Ádámom ritkábban szólt, de akkor velőseket. Így aztán nem kellett
unatkoznunk a hosszú autózás alatt.
Tizenegy óra körül toppantunk be a Horváth rezidenciára, ahol szokatlan
csend fogadott minket. Gazdurunk mellett csak Hugi, és Bunbi tartotta a
frontot. Kölcsönös bemutatkozások, némi koccintás után, mi tovább is
állottunk azzal az ígérettel, hogy délután három körül visszatérünk.
A gyerkőcöknek valami meglepit tartogattunk, ami további egy órás
utazásba került. Na, itten már párszor elhangzott a Shrekk szamarának
klasszikus kérdése. Ott vagyunk mááár?
Viki pedig folyamatosan háborgott, hogy ő a Balatonra akar menni.
Itt-ott látható is volt a víz, és olyankor hangos ovációval tört ki.
Aztán, ahogy el-el kanyarodtunk, morgolódott tovább. Persze csak
módjával, mert a nagyija néha megjegyezte, hogy akár ki is tehetjük ahol
akarja, és majd visszafelé felszedjük. :DDD
És egyszercsak ott voltunk Balatonedericsen, eggy Afrika parknak
nevezett létesítmény parkolójában.
Volt ott mindenféle érdekesség. Csüngőhasú malackák, hatalmas tevék,
struccok, kecskék és valami csavartszarvú szépséges állatok. Volt néhány
kerek, sárból és kőből tapasztott, nád és fűfedeles kuckó is, amolyan
afrikai benszülött otthonok.
Ééééés, egy mini dzsungel!
Szépen ápolt, ám mégis őserdőcskének látszó, labirintusként kanyargó
ösvényekkel szabdalt rengeteg, ahol egy-egy ösvényen táblaőslakosok
álldogáltak. A kis rengeteg belseje egy karámot rejtett, amiben őzek
lakoztak, és legelésztek békésen. A karámhoz egy faépítmény tartozott.
Falépcsőkön lehetett a karám fölé jutni, egy fedett kis menedékbe. Itt
aztán őrködött egy kisebb bazár eladója, aki mindenféle afrikára
jellemző csecsebecsével csábítgatta, főképpen a kiskorúakat.
Viki kapott egy kisebb pánsípot, ami aztán a nap további részében nem
sokat hallgatott. :DDD
A kis építményben volt egy függőhidacska, óvatosságból kétoldalt stabil
hálóval, a lepottyanást megelőzendő. A bátrak ezen mehettek át a
teraszra, ahonnét rálátás nyílt az őzikékre. Fantasztikusan szépen
kidolgozott fafotelek várták a pihenni vágyókat. Amíg Viki hangolta a
sípját, és Ádámom türelmesen követte a kislány utasításait, mi felnőttek
kipihengettük az addigi dzsungeljárást.
Megnéztük még a helyi múzeumocskát. Ebben engem egy faragott, ébenfa
bútor varázsolt el. A fényes fekete, kerek asztalkán gyönyörű faragások,
a három szék pedig egy egy elefántban domborodó támlával tündökölt
feketén. Leírhatatlanul szép.
A gyerekeknek izgalmasabbak voltak a trófeák, a medve, oroszlán, kígyó,
és zebra, meg párducbőrök, amiktől én annyira nem vagyok oda.
Elefántagyarok, mindenféle állatfarkak, és valódi vadászkellékek. Ami
itt is megfogott, az egy eredeti afrikai benszülött öltözet. Finoman
kidolgozott kecskebőrruha, apró, színes gyöngyökkel kivarrva.
Volt még egy szenzáció. Amíg a tevék körül őgyelegtünk, Marika észrevett
egy furcsa pózban heverő dromedárt. Teljesen az oldalán nyúlott el a
hatalmas pocakú jószág, és a hátsó felén láthatóan valami szokatlan
dolog valék. Ott éppen hármasban voltunk, Marika Ádám és én.
Tanakodtunk, hogy ez éppen táán egy tevekismama lenne-e, aki készülődik
világra hozni a kicsinyét? Ádámot annyira megfogta a szituáció, hogy
mindenképpen beszélni akart valakivel a terület gazdái közül, aki
esetleg felvilágosítást adhatna, és segíthetne a láthatóan szenvedő
állatnak.
A múzeumban strázsáló kedves hölgynek azonnal elújságolta amit láttunk.
A hölgy közölte, hogy valóban van egy vemhes tevemama, aki majd egy hét
múlva esedékes a nagy eseményre. De azonnal körbetelefonálta a
gondozókat, jelezve nekik, hogy mit tapasztaltunk.
Na, ez kellőképpen fellelkesítette a kis csapatunkat. Szóval, lehet,
hogy nekünk, és természetesen, és főképpen Ádámnak köszönhetően részesei
lehetünk egy kis tevebaba születésének. :DDD
Az idő úgy elszaladt, hogy talán már három óra is lehetett, amikorra
kikeveredtünk a parkból. Éppen elkezdett esegetni az eső, úgyhogy hamar
bépattantunk a kocsiba, és megindultunk valami éttermet felfedezni, ahol
éhes gyomrunkat megtölthetnénk.
Balatongyörökön találtunk egy meseszép helyen tornyosuló etetőt.
Viktóriánk leleményességével rögvest a legszebb helyét foglalta le a
nyílt terasznak, ahonnét a Balatonra akadálytalan kilátás nyílott.
Nem volt éppen melegünk, de ezen segített a hamarosan kitálalt forró
leves, és némi halászlé, benne harcsafilével. Közben nézegettük a
felhőzetet a víz felett, és megállapítottuk, hogy valahol a Horváthék
háza táján igencsak zuhoghat.
Késői ebédünk elfogyasztása után ismét útrakeltünk, célbavéve
Balatonkeresztúrt.
A gyerekeink olyan szórakozással szolgáltak, amilyennel egyetlen kabaré
sem rendelkezhet. Nem is tudom leírni a gyerekszájak poénjait, de igen
jól tartottak minket humorral, nevetéssel. Végül is Viktóriánk
egyszercsak kidőlt, és így kb egy órai csend állott be a rohanó autóban.
Mondjuk ez már jól is esett mindannyiunknak. :DDD
Kissé én is elpunnyadtam, talán ennek köszönhető, hogy nem tűnt fel,
hányszor jártuk végig oda-vissza a Balatonberény és Balatonmáriai
útszakaszt. Egyszercsak az volt gyanús, hogy a szinte sosem zaklatott
barátném, cseppet idegesen megjegyzi, hogy nem érti, mi a fene van.
Kiderült, hogy a dzsípíesz már harmadszor keringet minket oda-vissza egy
pár kilóméteres útszakaszon, és valahogy sehogyan se érünk oda a célhoz.
Akkor jött az én saját, különbejáratú navigátorom. Felhívtam a mi
Zoltánunkat, aki perceken belül a helyes útra terelte a megtévelyedett
báránykáit. :DDD
Hááát, így is lehetett vagy öt óra, mire visszaérkeztünk, az akkor már
cseppet sem csendes házhoz.
Az udvaron a bográcsban már készen illatozott a lecsó, amit csak-csak
kiprovokált a díszes vendégsereg. Na ebből mi természetesen nem bírtunk
volna enni, de a többiek éppen nekiestek. Mint kiderült, tényleg éppen
itt eresztette el minden nedvességtartalmát az a felhőzet, amit a
balatongyöröki étterem teraszáról láthattunk, egy jókora felhőszakadás
formájában, pár órával érkezésünk előtt.
Így a népek beszorultak a Horváthék nappalijába. Itt aztán hamar
körülölelgettem mindenkit, és újfent bemutattam a társulatnak a kis
csapatot, akiknek köszönhetően a jeles napon eljutottam hozzájuk.
Már nagyon vártak, mert készültek valamivel, ami számomra is meglepetés
vala.
A lecsó elpusztítása után összetoboroztak mindannyiunkat a kert
különféle zugaiból, és áhitattal vártuk a meglepit.
És akkor a mi Pityusunk felállott, megköszörülte a torkát, majd elcsukló
hangon közölte.
Szeretném megkérni az én Katikám kezét.
Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.
Másodpercnyi szünet, amíg felfogtuk, mi történik éppen. Aztán
felszabadult éljenzés, és bíztató, gratuláló szavak áradata.
Eközben az ifjú pár tette a dolgát, és egymás ujjacskájára húzta a
szerelem végtelenségét és örökkévalóságát jelző karikagyűrűket.
Megtudhattuk, hogy Pityusunk erre az alkalomra időzítette az eljegyzést,
és a beavatottak hűségesen tartották a szájukat, hogy valódi meglepi legyen.
Természetesen csóknak kellett megpecsételnie a nemes és megható
jelenetet, aminek elcuppanásához mindannyian lelkes tapssal és könnyes
bíztatással járultunk hozzá.
A lassan lecsillapodó társaságra még várt egy egetrengető szenzáció.
Az eseménynek érezhető jelei voltak. Konkrétan az illatok. Mások,
illetve egyetlen résztvevő szerint inkább rettenetes szagok formájában.
Igeeen! A karfioltorta! Aminek megkóstolási ígéretét a mi gazdurunk a
lista teljes tagsága előtt felvállalta, amennyiben azon az ominózus
június huszadikán lészen rá közönség, aki dokumentálhatja a különleges
eseményt.
És lészen reája közönség.
Huginak köszönhetően, feltálalásra került az étek, különféle biztonsági
előkészületekkel. Zoltánunk az ő szekerében üldögélve, eléje hatalmas
lavoárt készítve várakozott a megpróbáltatásra. Ő volt az első, aki Hugi
asszisztenciájával beleharaphatott az általa igen gyűlölt
kelvirágcsodába. Azoknak, akik várták a csodát, miszerint Zoltánunk
majdan felkiált, hogy minő isteni eledel, hááát nekik bizony csalódniuk
kellett. Hála annak a magasságosnak, a lavoárra nem volt szükség, de
azon az egy próbafalaton kívül továbbira sem. :DDD
Mindenesetre fotó készült a nagy próbáról, amivel az utókor számára
megörökíttetett a mi gazdánk hősies cselekedete.
Aminekutána is csupán annyi mondandója volt, hogy a következő időkrwe is
megmaradt a karfiolútálata.
Na, mi többiek ebben nem tudtunk osztozni. Nekünk már igencsak izgatta
az érzékeinket a fennséges illat, ami a tortából terjengett.
Mondhatom, hogy isteni volt! Fel is van véve a család karfiolbarát
étlapjára. :DDD
Mi, a baranyai küldöttség tagjai, már kénytelenek voltunk otthagyni az
ünneplőket, így búcsúztunk.
Hugi még hamar bepakolt egy fagyisdoboznyi tortát, amit már csak itthon
tudtam megkóstolni, és mondhatom, minden elismerésem a készítőjének.
Újra körülölelgettem mindenkit, és nehéz volt a búcsú. Annyi
beszélgetnivaló lett volna még. De ez a nap nekem most másról is szólt,
és csak el kellett indulni hazafelé.
Azért arra nagyon büszke voltam a Marikám és az ő Karcsi barátja előtt,
hogy milyen különleges barátaim vannak nekem. :D
Elárulhatom, hogy őket is elvarázsoltátok. Tegnap felhívott az én
barátném, és megköszönte a szombati napot. Azt, hogy rajtam keresztül
bekukkanthattak a mi kis világunkba, ahol olyan szeretetet és
összetartást láttak, ami ritkaságszámba megy.
Pedig, még idejük se nagyon volt arra, hogy kicsit elmerülhessenek az
életünk részleteibe. Már az is elég volt, hogy láthatták a társaságot.
Szóval, én is megköszönöm nektek, azt, hogy vagytok nekem. :D
Naszóval elindultunk hazafelé. Megrökönyödve kellett felfedeznem, hogy
háromnegyed nyolcra járt az idő. Húúú, de messze van még Baranya!
De a mi két kis csemeténk nem hagyott minket cserben. Olyan csicsergés,
mondókázás és éneklés között tettük meg az utat, hogy egyetlen
pillanatra sem lankadhattunk.
Dombóváron kitettük a mi Karcsi papánkat, aztán irány Szentlőrinc. Még
láthattuk a napocska búcsúzását az égbolt alján, ha elnéztünk nyugat
felé, aztán hamar besötétedett.
Marikám felhívta a csemeték figyelmét, hogy most aztán nagyon tessék
kuksizni, mert jöhetnek az erdei állatok.
És tényleg jöttek. Két rókát és egy hatalmas őzet láttunk átrongyolni a
reflektoraink fényében az úton.
Szentlőrincre fél tizenegykor értünk. Marikám a kis Vikivel egy óra
múlva érkezett haza Komlóra.
Fantasztikus, felejthetetlen nap volt mögöttünk.
Másnap beszéltünk telefonon, és akkor mondta el, milyen hatással
voltatok rá, és Karcsira. Én is boldogan éltem meg a szombatot. Mert
azon túl, hogy veletek együtt lehettem egy kicsit, még olyan élményt
adhattam a barátaimnak és kétt kis gyereknek, amikből még sokáig lesz
mesélnivalójuk. :DDD
