Halbarát
Ismertem egy szép, nagy tavat,
Annak fenekén óriás halat.
Sokan jártak oda horgászni,
De őt senki nem tudta kifogni.
Szerettem volna megsütni,
Belőle finomat lakmározni,
De ebbe bele nem egyezett,
Mondván: "bárki engem nem eszeget!"
A hal csak nőtt és nőttön-nőtt,
Nem gondolt arra, hogy kifogom őt.
A nap melegítette tóban
Nyári napon lubickoltunk vígan.
Egyszer aztán jött az írás:
"A tóban minden halnak pusztulás!"
E nyár kellemetlen reggelén,
Kértem a halat, hadd vegyem ki én.
A hal csak annyit rebegett,
Hogy el nem hagyja a szent medreket.
Hiába mondogattam neki;
Ő csak sírt, de nem akart jönni.
Tó vize lassan apadott,
Ő pedig egyre jobban zokogott.
Elnéztem keserves sírását
És átkoztam fajtám gonoszságát.
Máris támad egy gondolat:
Megveszem e szép, nagy halastavat!
Most rohantam oda,
Hol a part mentén állott a gazda.
A tavat rendben megvettem
És a barátomat megmentettem.
A tavat neki ajánlottam,
Őt az nyáron meg is koronáztam.
(Szakmár, 93. 09. 25. szombat)
