Hang és Fény
Járok erdőn, folyóparton s hegy tetején,
Magányom szent, nem bánt a zaj,
És gondolkodom Teremtésünk értelmén,
Semmivé lett már minden baj.
Tölgyfák alatt fül nem hallhat oly szép hangot,
Mely csak lelkünkben énekel,
Elbűvölten áldom azon pillanatot,
Amely oltott szent Igével.
Folyó tükrén Napunk nevet szerelmesen,
Szívünk fénye elővillan,
Csodálatunk örök e magasztos kegyen,
bánatunk aláhull holtan.
Hegyen járva könnyedségem elvarázsol,
Tovaröppen avult múltam,
Testem felfrissül szellő hűs balzsamától,
Harmat nedvesíti ajkam.
Bensőm hallgat, bölcs meséket regél a táj,
Röpülve jő hollók szárnyán,
És nem létezik már többé gyászos félhomály,
Létünk üdvözítő vágyán.
Csendes vidék, érintetlen, bűntől távol,
Emlékével feltöltődöm,
Magamba tekintek e szent magaslatról,
Üdvözítőm így köszöntöm.
Mennyei Hang és égi Fény, bűvöljetek!
-Műveitek, ím, csodálom,
Alkotói vagytok a Végtelenségnek,
Melyben kirótt utam járom.
Jártam erdőn, folyóparton, hegy tetején,
Fehér köntöst öltött lelkem,
Elmerengve Szeretetnek Hangján s Fényén,
Megújulva visszatértem.
2013. február 28.
